„Nem beszéltünk túl gyakran arról/ Mi okoz gondot éppen?/ Az ősz halotti leplében/

Bámulom a csillagok sápadt visszfényét/ Számolgatom az időt, mióta elhagytál/

Alszol a fényben/ Még az éj és a csendes víz/ Oly mozdulatlanul sötét…”

(Opeth: The Night And The Silent Water)

Nem az én napom volt. Ez sem. Eljött az ideje, hogy – talán tényleg csak átmenetileg, de ebben egyre kevésbé hittem – elveszítsem a nehezen megtaláltat.

- Mennem kell – mondta Veil. – Majd beszélünk.

Mintha buborékot pukkasztott volna szét; visszatértek a zajok, egy repülőtéri péntek este hangzavara, és a megállni látszó idő ketyegett tovább.

- Vigyázz magadra. – Saját hangom reszelősnek, távolinak tűnt. Megöleltük egymást, és egy utolsó (!) csók után elindult a folyosón, derékig érő barna haja örvénylett, ahogy visszafordulva integetett. Elszakadva a barna szempártól, egyedül éreztem magam. Őt elnyelte a kanyar, s nekem előzetes szándékaim dacára nem volt kedvem itt tölteni az órát, amíg a gépe felszáll.

A neonfényes csarnokokban nyüzsgő tömegen átvágva erősen éreztem, hogy idegen vagyok idegenek masszájában. Az üvegajtók szétnyíltak, mélyet szippantottam a szürkület hideg levegőjéből. Öreg, mélyzöld Suzuki Intruderem várt rám. Ültem még kicsit a nyeregben, az MP3-lejátszón kerestem kedvemre való zenét; viking metál mellett döntöttem, persze. Az első zöngék alatt felvettem a sisakot, berúgtam a motort és kigördültem a parkolóból. Jóval lendületesebb tempóban faltam fel a városba visszavezető aszfaltcsíkot, mint szabad lett volna, de az olyan üres volt, olyan egyenes, én pedig olyan átkozottul furcsán éreztem magam, a sebesség csíkjaiba olvadt a jelen. Az üvöltő zene is inspirált, hogy húzzam még a gázt. A városhatárban lehiggadtam, szabályosan közlekedtem újra, nem akartam veszélyeztetni senkit. Sokáig kóvályogtam még az egyre néptelenebb utakon, zavart a búcsúzás. Nemszeretem dolog, nem én választottam. Talán vele kellett volna utaznom külföldre. Talán utána mehetnék. Lenne értelme? Mit kellene tennem?

Fáradtan és átfázva hajtottam haza. A postaládában egy halom reklámot és hirdetést találtam, majdnem az egészet kidobtam; az utolsó pillanatban vettem észre, hogy levél is akad köztük. A liftre várván forgattam a borítékot hideg ujjaim között. Feladó nem volt feltüntetve, látszott, magánlevél. Furcsállottam, halványlila segédfogalmam sem akadt, ki ír papír levelet mostanság, az e-mail és az SMS korában. A kulcs hangosan csörgött a folyosón, a villanykapcsolót megnyomva sárga fény öntötte el üres lakásomat. Rájöttem, éhes vagyok. Főztem tésztát, s megmelegítettem a gombás-hagymás szószt, melyet még Veil készített, valódi gombából és valódi hagymából. Közben telefonomon megtaláltam egy órával ezelőtti üzenetét, mely szerint felszállt a repülőgépe. Visszaírtam neki, már most hiányzott.

Vacsora közben a televízió semmitmondó képeit kapcsolgattam. Barna sört bontottam, végignéztem a természetfilmet, melynél végül maradtam, majd úgy határoztam, olvasni fogok. Azokban a napokban vettem ki Melville Moby Dickjét a könyvtárból, ez fiatalabb koromban valahogy kimaradt. Aztán eszembe jutott a levél. Feltettem A csodálatos mandarint – az este ezen szakaszához már komolyzene illett -, kezem ügyébe helyeztem egy újabb palackot, és végigheverve a kanapén fényes acéltőrrel felvágtam a borítékot. Az aláírással kezdtem: egy nagyon régi barátom, Brandon Devine küldte, az általános iskolában padtársak voltunk. Hja, akkoriban még nem volt se mobiltelefon, se Internet. Nem láttam vagy… hány éve is? Jobb bele sem gondolni. Sok emlékem van azokból az időkből, s lám, mára már a létezésüket is megkérdőjelezem. Azóta nekem is van tanári diplomám. Jó lenne gyereknek lenni újra. Hűha, nagyon kész vagyok ma este, de tudtam jól, hogy ez lesz. Veil elutazása rosszabbul érintett, mint életem során bárkié.

A szöveg szó szerinti idézésétől eltekintek, jórészt banalitásokat tartalmazott. Ez és ez történt vele, megházasodott, örökölt egy…

…kastélyt…

Nocsak. Ez érdekesen hangzott. Az isten háta mögött van, a hegyekben, egy Tombstone nevű kisváros közelében. Felújítottak néhány helyiséget, és most ott laknak.

Ha van időm és kedvem, szívesen vendégül látnának.

Lehunytam a szemem, úgy hallgattam Bartók szárnyaló dallamait. Tudtam már, hogy kapok az alkalmon. Környezetváltozásra volt szükségem, nem akartam Veil nélkül lődörögni ebben a városban, ebben a lakásban. Kirándulni akartam a tombstone-környéki hegyekben, felújítani kissé ezt a régi kapcsolatot, új dolgokat ismerni meg. Elnyomott az álom. Hajnalban ébredtem, kitámolyogtam zuhanyozni, összekészítettem holmimat a motor málhazsákjaiba. Felhívtam az iskolaigazgatót, szerencsére másfél hét tanítási szünet jött, ez sem véletlen. Megkerestem a térképen a kisvárost; nem éppen közeli cél, de nem is vészes. Megöntöztem a növényeket, bezártam a lakást, s még hosszúak voltak a reggeli árnyékok, amikor chopperemet nekieresztettem az útnak.