A fáradtság a maga tüneteivel csak lassan vergődte el magát zaklatott és eszeveszett ütemben pörgő agyam azon bugyraiba, melyek aztán tovább közvetítették az ingereket. A kimerültség minden lehetséges módon támadást intézett ellenem. Végtagjaim elnehezültek, a látásom homályosult, a gondolataimat nem találtam, a fejemben az adáshiba mákháborúja kezdett megelevenedni. Az égre néztem, a felhőfoszlányok közül néhány tanácstalanul pislákoló pontot lehetet látni. A hold mint valami vászon mögött felejtett reflektor – sejtelmesen és baljósan földre vetett fénye tökéletesen alkalmatlan volt bármiféle tájékozódásra. De valamiért ez nem zavart, mindennek felsejlett az alakja előttem, az út vonala pedig követhető maradt. A sziklaperem itt-ott előtűnt a fák takarásából, nem mentem a közelébe, már csak beérni akartam a városba. A fák sűrűsödtek és váratlanul valami megütötte a fülem. Egy pillanatig komoly kihívást jelentett – mi az ördög ad ki ilyen hangot? Zene! Eeez?! Dübörgő, hörgő hangok, valami erősen mély elektromos gitárszóló. Na, ez szép… A fejem egyetlen pillanat alatt kitisztult, szemöldököm összeszaladt. Suhantam tovább és egy fa mögött termettem. Óvatosan, zajt alig csapva lassan látótávolságba kerültem, ez sajnos kissé messze vitt az úttól.

A tisztás – bár nevezhetném aprócska, kikopott foltnak – rendesen el volt rejtve a kíváncsi szemek elől az út irányából. A kompánia háromfős volt. Sebtében összerakott tábortüzet fogtak közre. A tűz ellentmondott minden tűzvédelmi szabálynak. A szélét nem védték kövek a terjedéstől, a fák csak imígy-amúgy voltak rádobálva, gyakorlatilag mindenféle rendszer nélkül. Távolban sem volt semmiféle oltásra alkalmas eszköz. A három fickó aránylag fiatal volt, de tépett külsejük miatt abszolút kortalannak tűntek. Bőrszerkójukon láncok és szögekkel kivert részek váltották egymást. Bőrük szabadon hagyott területein mindenféle tetoválások sejlettek fel. A népszerű kígyó- és pókmintákon túl a nyakukra felkúszó nonfiguratív jelekig mindenféle dolog szembeötlött. Rendesen ki voltak varrva. Nem félték a fájdalmat. Ez most vajon jó nekem? Részegen imbolyogtak, de valami furcsa extázisban vonaglottak. Rituális tánc lett volna? A totemoszlop szerepét hosszú pózna töltötte be, melynek tetején egy valódi lókoponya fehérlett, a keresztpóznákon pedig mindenféle állati bőrök meg -csontok lógtak. Fintor ült ki az arcomra. A vezérféle egy száz kiló körüli testes alak volt. Ezt abból gondoltam, hogy a másik kettő gyakran pillantott rá – ő azonban nem törődött semmivel. Haja kakastaréjformára vágott és lehetetlen színű volt. A magnó, ami mögöttük bömbölt, valami régi gyártmány – ezt egyértelműen tükrözte a kitört kazettaablak és a CD-játszó hiánya. Ennek ellenére hangos volt és – személyes véleményem szerint fülsértő. A kakastaréjos váratlanul a bőrzekéjébe nyúlt és egy gyönyörűen megmunkált, csontnyelű, széles pengéjű kést rántott elő belőle.

- Megidézleeek! – hörögte valami nem emberi hangszínen. Nna! Csak nem jön egy démon is? Kicsit sok lenne mára. Afelől egy szemernyi kétségem sem volt, hogy ezek simán valami sátánista szekta meg nem értett tagjai. Hmm. Nem akartam további kapcsolatba kerülni velük, még a végén a totemoszlop részeként végzem… Az viszont érdekesebb kérdés, van-e valami közük a balesetemhez. Ki kéne szedni belőlük. Persze hogyan? Hadonászhatnék a pisztolyommal, ezeknek? Előbb lövetnék le magukat, minthogy valami értelmes emberi hangot adjanak ki. Arra jutottam, hogy ezek az antiszociális elemek valóban veszélyesek, ha megzavarják a köreiket. De igen kicsi a valószínűsége, hogy autókat rohanjanak le, végezzenek a bent ülőkkel, és aztán összekaristolják. Ha ők lettek volna, minimum szimbólumokat hagynak maguk után, meg kábszerestűket, üres piásüvegeket.

Visszasasszéztam az úthoz, és könnyű futással távolodtam a szertartás helyszínétől. Miféle környékre keveredtem? Remélem, találkozom normális emberekkel is. A három sötét polírozású motor ott trónolt egy helyen. Krómozott, hosszú villáikon egyértelműen látszott, hogy valami chopper-félék. Nem a legújabb, legdrágább modellek. Egy pillanatig hezitáltam, elkössem-e az egyiket, de rossz ötletnek tűnt. Úgy rémlett, el tudnám vezetni, de ha ezek beérnek, vagy a környékbeliek, akkor aztán megint megnézhetem magam. Tovább siettem, de vigyáztam, ne csapjak zajt. Sötét árnyként suhantam, egy fantom az éjszakában.

Szerencsére, rövidesen megpillantottam a mesterséges fényeket. Akaratlanul egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből és valahogy úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú út után valóban hazaért. Vajon felismer valaki? Tényleg itt lakom? Semmi nem tűnt ismerősnek…

            Tombstone. Miféle név ez egy városnak? De abszolút rászolgált. Mintha egy westernfilm ottfelejtett díszletei lennének, a világítás is gyér volt, helyenként hiányos is. Egy eltévedt időutazó tétovasága szállt meg, a lehetőségek végtelen kombinációi sejlettek fel kimerült tudatom útvesztőiben. A főút sötét szalagja jól követhető volt, de valahogy nem akaródzott továbbmennem. Megtámasztottam az államat és szemügyre vettem a házakat, az apró kerteket, a parkolókat, a ponyvás, festett üveg ablakú üzletecskéket. Mélyeket lélegeztem a hűs és tiszta magaslati levegőből. Cipőm orrával a repedezett utat böködtem. Hé, te! Mozdulj! Vigyél be! Aludni!

Nem mentem be a városba. Valakit fel kéne verjek álmából, nappal tisztábban látok. Bevetettem magam a fák közé, nem riasztott, hogy az erdőben kell aludnom. Mélyen bementem a fák útvesztőjébe, az aljnövényzettel vívott csatám kellő zajjal bírt. Reméltem, a mackóm nem lesz agresszív. Hátamat nekivetettem egy fenyő sima törzsének, és összekuporodtam. Amilyen az én formám, mire felébredek, újra elfelejtek mindent. De talán könnyebb lesz úgy. Szinte azonnal elmerültem az öntudatlanság jóleső hullámai között.

            Éles fehér fény világított az arcomba. A kivehető formák simák és egyenesek voltak. Nyugodt vagyok, békés, kiegyensúlyozott. A bal karomat nem érzem, de ez fel se tűnik. Nem baj. Mintha ez így lenne jól, így lett volna mindig. Valami megmozdul most. Egy alak. Elsétál előttem. Csak egy pillanat. Nem zavar, ez is rendben van így. Semmi nem kivehető, semmi nem kézzelfogható vagy meghatározható. De érzem, hogy ez semmi jelentőséggel nem bír. Aztán egy nevetés, egy kacaj. Hallom! Élesen, jókedvűen. Jobbról érkezik, vagy… balról jönne? Egy lány kacag. Lány? Látni akarom! Látni? Tudni akarom ki ő. Hisz ismerem! Ismerős a hangja! Tudom ki ő! Beszédem van vele! Mennem kell! De nem tudok! Képtelen vagyok mozdulni!Beszélni akarok, de képtelen vagyok. Valami van a torkomban! Ki akarom venni! Nekem mozdulnom, mennem, szólnom kell!!! A jobbom mozdul, le van szorítva. A balt nem érzem. Ez már nincsen rendben így! Látni akarom, mi van a bal karommal! A fejem! Nem mozdul! Pánik fog el, rettegek… És magába szív az éles fehér fény.

            Sűrűn pislogtam, amint kinyitottam a szemem. Óra híján saccolni sem tudtam, mennyit alhattam, de jólesett. A rozsdabarna fatörzsek és a tűlevelekkel borított avar ezernyi színe megnyugtatóan hatott. Valami motor hangjára pattantam talpra. Már hallottam, csak nem tudatosult, mi az. Mikor elszáguldott a harminc-negyven méterre levő úton, mindössze egy homályos, elsuhanó foltot láttam. A motorosbanda tagja lehet? Bár nekik nem ilyen sokköbcentis motorjaik voltak. A ruhám redőiből kiráztam a tűleveleket, és utamat most már valóban a városnak irányoztam. Kimérten haladtam az út mentén. Átléptem a képzeletbeli határt és gyalog közelítettem meg az élettel megtelt városkát. Csak mikor az első házakat elértem, haladt el mellettem a következő jármű. Egy matt színű furgon volt, a sapkás, idősebb sofőr olyan szemet meresztett rám, mintha kísértetet látna. Kicsit végignéztem magamon. Viseltes, földkoszolt ruházat, nyilván a fizimiskám is gyűrött lehetett. Megdörzsöltem az arcomat – az járt a fejemben, hogy stoppolnom kéne. De hová? A rendőrségre? És különben is, ki venne fel? Aztán úgy döntöttem, nem kérek szívességet. Fegyver van nálam. Mit gondolnának?

Az utcáról és az ablakokból kérdő és csodálkozó szempárok méregettek. Semmi kétség, idegen vagyok itt! Idegen vagyok saját magamnak is. Kifejezéstelem arccal haladtam, a házak sűrűsödtek, a kopottas, sokágú utcajelző táblákat néztem, de semmitmondóan csengtek az utcanevek. A zebráknál csak ritkán találkoztam jelzőlámpával. A forgalom olyan gyér volt, hogy könnyedén haladtam át a kereszteződésekben. A furcsa álmomon gondolkodtam, mikor mögém gördült a testes, sötétkék-fehér, dobozszerű Ford. A tetején a villogó egyértelművé tette, miféle gépkocsi veszi fel lassú tempómat.

- Hé, öreg! – kezdte az nagydarab, pofaszakállas rendőr. – Állj csak meg egy kicsit.

Gépiesen engedelmeskedtem, de a várva-várt nyugalom helyett, amelyet a barna egyenruha és a rézjelvény látványa jelentett, most inkább valami pánikszerű érzés fészkelte be magát a gyomromba. A kocsi feldöccent a padkára és megállt. A kocsiajtó kinyílt és ez az emberi titán kibontakozott teljes alakjában. Egy kisportolt, határozott vonású, 195 körüli férfi halálos nyugalommal nyomta a fejébe sapkáját és igazított egyet Browningot rejtő fegyverövén, amin emiatt megcsörrent a bilincs. Nyelnem kellett. Néztem, mint ahogy egy torreádor méreget egy bikát, mely a következő pillanatban fújtatva célba veszi a beleit. Izzadni kezdett a kezem, egyszerűen nem mertem hirtelen mozdulatot tenni. A férfi megkerülte a kocsit és fölém tornyosult, a szó minden értelmében.

- Tudná, kérem, igazolni magát? – a hangja nyugodt volt, ahogy a viselkedése is. Viszont a tájszólása az jellegzetes, de fogalmam se volt, milyen vidékről.

- Nem – jött valami lehetetlen hang a torkom mélyéről. Talán nyöszörgés?

- Hogyan, kérem? – hajolt közelebb borostás fejével, szőrrel körülvett fülét pedig felém fordította.

- Nem! Nincs nálam semmiféle irat – összeszedtem magamat, talán már hallhatóan sikerült.

- A kedves neve? – ez már kissé erőteljesebb és gúnyosabb volt. Arcára kiült, hogy már most unja az egész procedúrát. Az járhatott a fejében, hogy megint itt egy betépett kábszeres figura, aki lehet, hogy lökött is, és elkóborolt hazulról. Unhatta az ezzel járó papírmunkát, a telefonálgatást. Nyilvánvaló, egy ilyen alak nem sétafikálhat csak úgy fel-alá egy ilyen csendes kisvárosban. Azon kaptam magam, hogy kihúzom magam, és a szemébe nézek.

- Nem tudom – válaszoltam tompán, de határozottan. Az arca ekkor megvonaglott.

- Ne szórakozz velem, barátom, errefelé ez nem járja! – a nyakán kidagadtak az erek. Felvetettem a fejem, és ahogy ott állt a hatalmas férfi előttem és ideges lett, elpárolgott belőlem a félelem, testem megfeszült, az állkapcsom összeszorult. Az emberek megtorpantak körülöttünk és összesúgva, meredt, csodálkozó szemekkel várták a folytatást.

- Nem vagyok tisztában sem a nevemmel, sem azzal, hogy honnan jövök – a hangom már mintha nem is az enyém lett volna – messziről csengett, de határozottan.

- Velem jönne, kérem, ezt a beszélgetést egy… (hrömm) kellemesebb helyen kellene folytatnunk.

Ez be fog vinni! Ennél a pontnál megfordult a fejemben, hogy elszaladok.

- Természetesen!

Már nyúlt is az anyósülés felöli oldalon az ajtó felé és szélesre tárta.

- Beszállni!

Egyetlen hang nélkül engedelmeskedtem, és elhelyezkedtem a nyersbőrillatot árasztó, kényelmes ülésben. Talán így lesz a legjobb. Miközben a kocsi orra felé került, végig szemmel tartott és valami olyasmit mondott félhangosan: „csak a baj van ezekkel a rohadt idegenekkel!” Beült mellém, és azonnal továbbhajtott. Rutinosan, oda sem pillantva, leemelte a CB-rádiója mikrofonját és lenyomta a gombját.

- Hé, Mike! Szólj be Drake-nek. Van egy újabb csavargónk! – úgy tett, mintha ott sem lettem volna. Elolvastam a jelvényén, hogy a Yukon megyei Rendőrség körzete. A fickót Theodor Voldinnak hívták, a névtáblája szerint.