Dudorászik. Az agyamra megy és… dudorászik. Még nem tudtam, mire vállalkozom, mikor rábólintottam a könyvtárosnő ajánlatára. Persze muszáj volt megragadnom ezt a lehetőséget, ki tudja, adódott volna-e másik, vagy bíztam volna a csodában?

Az őrizetesektől visszamaradt ruhákból válogathattam magamnak új öltözetet a viseltes helyett. A nagy kupac rongyhalmot sokáig kotorásztam, sok idejemúlt, használhatatlan gönc, köztük foltosak, rojtosak. Választásom egy drapp vászonnadrágra, egy agyonmosott fekete pólóra, és egy magas nyakú pulóverre esett. A jelenlegi cipőmnél nem találtam jobbat, ezt megtartottam. A bal kezemmel nem stimmelt valami, ahogy próbálgattam a ruhákat, feltűnt, hogy nehezen mozog, az ujjaimat is nehezen hajlítottam időnként. Orvost ide! Vajon most mit csinálhat Sarah Mendenn? Biztos a pasija mellett ébredt, éppen ügyeletet ad valahol, vagy délután takarít egy kicsit egy kis kertes ház nappalijában, főz egy jó vacsorát, mire a párja hazajön az irodából, már közösen esznek. Vagy a gyermekei elé indul az iskolába?

Túl sokat kalandoznak a gondolataim. Kissé össze kéne szednem magam. Átöltözés közben végigmértem a testemet. Az első dolog, amivel elégedett voltam. Kisportolt karok, kockás has, izmos comb. Hmm. Akkor valami férfias mégiscsak akad rajtam. Sportolhattam valamit? Akár. Miután átöltöztem, formálisan „szabaddá” léptem elő. Az őrsön Ted vált az árnyékommá, míg vitt egyik helyiségből a másikba. Feltűnően nyugodt volt, széles állkapcsa ütemesen mozgott – egy kérődző állat benyomását keltette. A tekintete, akár egy kibiztosított puska fekete csöve, úgy követte a mozdulataimat. Ebéd közben, amit még a yard étkezdéjében fogyasztottam, azon kaptam magam, hogy azt latolgatom, vajon egy tétre menő közelharcban meddig bírnám Teddel szemben. Egyszer kéne eltalálnia, a karja egy lovat is leterítene. Vajon eltalálna?

Egykedvűen ettem a képzeletemben megvívott csata után. A húsleves kissé híg volt, de nagyon finom, a paprikáskrumpli nem volt különösebben jó, sőt még kevés is. Azt vettem észre, hogy egyre éhesebb vagyok. A gyomrom mocorogva, bugyogva követelte a táplálékot. Próbáltam arra koncentrálni, hogy egy kedves idős hölgynek a kedvében kell járnom, lehetőleg nem kiborítani, és vigyázni, hogy ne sértsem a prűd gondolkodásmódját. Pfüü…

- Szervusz ismét, kedves Alex! – fogadott az özönvíz előtti, sárgás színű kis Citroenje előtt állva, ’60-as évekből átmentett kosztümben. Ráncos szája széles mosolyra húzódott, teret adva vakító műfogainak. A mímelt mosoly az arcomon valami torz kifejezéssé olvadt, és azt hittem, mindjárt elszalad előttem a nyuszi egy zsebórával. Ted hátba veregetett, úgy éreztem, mindjárt végigbucskázom a lépcsőn a kocsiig.

- Jól viseld magad, cimbora! Ha panasz lesz rád, már nem leszünk ilyen kedvesek.

Kaján mosolya megborzongatott. Nekidőlt a kapitányság kopottas ajtófélfájának és összefonta karjait a mellkasa előtt, és ahogy ott állt, és mereven nézett bennünket, egy paradicsomot őrző arkangyal benyomását keltette. Arra eszméltem, hogy Mrs. Braxton belémkarol és meglengeti a kezét Ted felé.

- Jól van, jól van Theodor! Ne piszkáld tovább a fiatalembert, mert jól fogja majd viselni magát. Igaz, kedves Alex?

A vér felszökött az agyamba. Szinte döbbenten néztem le magam mellé a hölgyre. Megfeszültem, mint egy ideg az íjon és lassan engedtem csak a finom unszolásnak, de elindultunk a kocsi felé. Nem sandítottam vissza a vállam fölött, pedig kedvem lett volna, de enélkül is tudtam, hogy Ted mozdulatlanul áll ott, és bennünket néz. Engem néz.

- Ted már tizenévesen ilyen mogorva alak volt, még Nelly mellett sem lett kedvesebb. Már akkor kisegített a yardon. Remélem, Alex, jól kijövünk majd mi ketten. Mond csak, abszolúte semmire nem emlékszel?

Óvatosan megkerültem a kocsit, és megálltam az anyósülés felőli oldalon. A néni kimért, már-már lassú, szertartásos mozdulatokkal nyitotta ki a kocsiajtót, az megnyikkanva és kissé akadva kitárult. Követtem a hölgy példáját. Az én oldalamon simán nyílt. Miközben beültünk a furcsa, talán az elmúlás illatát árasztó utastérbe, válaszolhattam a kérdésére.

- Sajnos nem, asszonyom.

A lengéscsillapítók és jóformán az egész karosszéria tiltakozott a kettőnk súlya ellen. Ted alatt talán szét is esne.

- Ez igazán sajnálatos. Majd teszünk ellene, munka közben talán eszedbe jut valami. A kastély, az aztán izgalmas egy hely! Huszonévesen már jártam ott…

Miközben a kulcsot kereste a táskájában, Jackson járőrkocsija érkezett az épület elé. A rendőr kiszállt, és a bejárathoz indult Ted felé. Jackson magas, szőke hajú, északi férfi volt. Bozontos szakállába túrt, mikor az óriáshoz ért.

- Hallom, volt egy kis csetepaté a templomnál – dörmögte Ted.

- Az. Má’ megint ezek a metál-majmok! Mióta idejárnak, nincs nyugtunk tőlük. Hiába hoztuk be a múltkor is azt a kakastaréj-fejűt – fakadt ki Jackson. Ted egyetértően hümmögött.

- Az öreg Cloud még most is ott ordibálna velem a téren. Úgy szidott minket… ha nem jön az a „bátor fiatalember”. Hja – Jackson mosolyogva csóválta a fejét.

- Merre lehetnek? – igazított egyet a sapkáján Ted.

- Biztos már mérföldekre innen, ahogy eddig is.

A motor felhördült, az ütemek szabálytalansága jól hallható volt. A zsarukat figyeltem, nem tudtam, Mrs. Braxton vajon kérdezett-e valamit, vagy vár-e tőlem valami reakciót. Kissé oldalt sandítottam, ő már szemüveget viselt, pontosan, két kézzel fogta a kormányt és még mindig a sebváltóval küzdött. És… ekkor ütötte meg a fülemet. Dudorászott. „Csillagos nyári éjszakai szééél…”

Összeszorítottam az állkapcsomat, és becsatoltam a viharvert biztonsági övet.

- Nagyszerűen fogunk együtt dolgozni kedves Alex. Tanult, okos fiúnak tűnsz. Szólíts Margaretnek. „Mikor megérkezem, és ott vársz reáám…”

Ekkor döbbentem rá, hogy Margaret egész idő alatt, míg poros könyveket pakolunk, az életét meséli majd, és dudorászik. Vissza akarok menni a cellámba!

A városból kivezető utat céloztuk meg, a forgalom elhanyagolható volt. Még megálltunk egy Gerda falatozója nevű kis cukrászdaféleségben, ahol kísérőm hosszasan beszélgetett a kora béli, festett vörös hajú tulajjal. A beszélgetésből azonnal kiderült, hogy már régóta ismerik egymást, és annak ellenére, hogy egy kisvárosban laknak egymástól maximum egy-két mérföldnyire, úgy beszélgettek, mintha évtizedek hiányát próbálnák bepótolni. Szerencsémre csak ritkán kellett megszólalnom, de negédes stílusuk, és eltúlzott reakcióik már tényleg kezdtek kiborítani. Unott arccal piszkáltam a süteménynek titulált, csokoládéban fuldokló, már kissé száraz valamit, amit elémtoltak. A kávé viszont egészen felébresztett, jobb lett a közérzetem is. Észre se vettem, milyen gyorsan eltelt a délután, odakint a bágyadt napot lassan szürkület váltotta fel, és végre Margaret is észbekapott.

- Megbocsáss, kedvesem, de már nagyon eljárt az idő, igazán nagyon köszönünk mindent.

- Nem teszed jól Marg, hogy elvállalod ezt a munkát. Szegény Dent is… - sápadozott a másik nő.

- Ugyan, ne gyerekeskedj, Gerda! Nem gyermekek vagyunk már, egyszer neked is fel kéne nőnöd…

Rögtön az jutott eszembe, hogy Dent – bárki legyen is – egészen biztos azért kötötte fel magát, mert egy ilyen nővel volt összezárva a könyvtárban. Lopva elmosolyodtam.

- A múmiává aszott holttestét, csak hetek múlva kerítették elő, és amilyen kifejezés volt az arcán… Én mondom neked, nem rendes hely az!

Margaret Braxton csak kedélyesen csóválta a fejét. Én persze döbbent arcot vágtam, szemeim kikerekedtek.

- Ez egy régi história, Gerda.

Hosszas búcsúzkodás következett. Ismét visszatértünk eredeti útirányunkhoz. Útközben, mintegy megelőzve a dudorászást, és kielégítendő a kíváncsiságomat, nem egészen egynapos ismertségünk alatt először kezdeményeztem én a beszélgetést.

- Khömm… Kedves Margaret – ez nehezen jött így ki. – Ha nem zavarom vele, ki volt ez a Dent és mi történt vele?

Bár az utat fürkészte, Margaret szeme felcsillant. A sebességhatárt persze egyetlenegyszer sem lépte túl, igazán meg se közelítette.

- Régi história ez már, kedves Alex. Errefelé nagy ereje van a babonáknak. Carl Dent volt a McGlieth család kertésze, még 1979-ben. Övék volt a kastély akkoriban. Csupa szív, ám magának való embernek ismerte mindenki. A városból páran össze akartuk hozni Jackson nővérével, aki odavolt érte. Már-már úgy tűnt, kialakul valami közöttük, mikor Dent szó nélkül eltűnt. Felbolydult a város, még körözést is kiadtak rá. Hetek múlva került elő a holtteste, szegény Mrs. McGlieth fedezte fel az egyik sűrűn benőtt lugasban, a kastélykertben. Rémes, iszonytató látvány volt. Átkozottnak kiáltották ki a kastélyt. Azóta félnek tőle, mint a tűztől. Az előző tulaj, isten nyugosztalja, évente csak egy-két napot töltött itt. Félrészegen mesélte mindig a Denevérben, hogy sosem tud aludni a hálótermekben, mert folyton zajra és jeges fuvallatra ébred. Meg ilyeneket, hogy valakinek érzi a jelenlétét, meg hangokat hall. Egyszer maga Drake vitte be egy kijózanító éjszakára az előzetesbe, mert valamin összeakasztották a bajuszt Clouddal, ő meg részegen ordibált az utcán.

Itt elhallgatott. Rögtön a versike jutott eszembe, a cellában. Lehet összefüggés? Mindenesetre egyre érdekesebbnek ígérkezett ez a kastély-dolog. Éles zúgás ütötte meg a fülemet, ami már csak azért is hatott szokatlannak, mert körülöttünk egy fia jármű se közlekedett addig. Hátrasandítottam, a salakmotor hangja egyre erősödött. A köbcentijét találgattam, mikor viharos sebességgel mögöttünk termett. Ütött-kopott gép volt, itt-ott még alkatrészek is hiányoztak róla, persze tökéletesen illett a gazdájához. Bőrbe bugyolált, vékonydongájú fickó egy króm rohamsisak alól vigyorgott ránk. Mellénk érve lassított, felvette a tempónkat és valamit besüvöltött az utastérbe. Valami gúnyolódásféle lehetett, nem értettem tisztán. Margaret kissé kipirult és fenyegetően felé intett.

- Kotródj innen, semmirekellő punk! Máshol szórakozz, amíg szépen vagyok… - rikácsolta kifelé, ami engem zavart, de a tépett fickónak még tetszett is és folytatta a bosszantásunkat. Először csak ijesztgetett minket, hogy nekünk jön, majd grimaszolni kezdett. Úgy döntöttem, nem várom meg, amíg Margeret rajtam keresztül visszarikácsol, ami persze újabb kunsztokat hoz majd elő a motorosból.

- Ha megbocsát, hölgyem… - ezzel megfogtam a kormánykereket és jobbra megtekertem. A rohamsisakos alig bírta elkerülni az ütközést, csak centiken múlt, hogy le nem sodortuk az útról. Erősen elrántotta a kormányát, az irányítást elvesztette a motor fölött. Egyetlen szerencséje volt, hogy lassan haladtunk. Miközben tövig nyomta a féket, már elkerülhetetlenül felborult, és végigszántotta az út menti bozótost. Margaret időben visszahúzta a kormányt. Döbbenetében szólni sem mert, csak pislogott, mint egy béka a vízparton.

- Úgy kell neki! – dünnyögte, miközben lekanyarodott a műútról és zötykölődve érkeztünk az erdőt átszelő földútra. Az eset után, már nem volt kedve dudorászni, csendesen vezetett, felkapcsolta a fényszórókat.

- Sajnálom, ha megijesztettem, én csak… - mentegetőztem esetlenül, hogy oldjam a feszültséget.

- Ezek a suhancok nem érdemelnek jobbat, hogy törte volna ki a nyakát! – sziszegte ismét, de nem nézett rám. Reméltem, hogy nem szereztem rossz pontokat és nem küld vissza a yardra.

Egészen besötétedett már, mikor felkanyarodtunk egy sóderrel beszórt felhajtóra, és máris egy növényekkel benőtt kovácsoltvas kerítés előtt álltunk. A kerítés jó három méter magas volt, rúdjai lándzsákat formáztak. A kapu zárva volt, ezért Margaret kiszállt, és odasétált. Valószínűleg kulcsa lehetett, mert babrált valamit a zárral, aztán a két vaskos szárny nyikorogva engedett. Ahogy a sarokvasak karistoló hangja visszhangzott a koponyám belsejében, megborzongtam. Vagy a csípős, hideg szél volt az oka?

Továbbgurultunk, az ajtó automatikusan visszazárult mögöttünk, az elülső kertből a kastély oldala mellett haladtunk tovább oda, ahol a többi autó parkolt. Végigvezettem a tekintetem. Az építmény mintha csak a kúszónövények és fák közül nőtt volna elő, bontakozott ki a maga roppant méreteivel. Nem amolyan meseszerű kastély volt, karcsú fiatornyokkal, meg balkonokkal, inkább egy elburjánzott templomra emlékeztetett. A főhajó magas volt, egy elnyújtott csúcsszerű, sokablakos tetőrészben végződött. Az oldalsó szárnyépületek, mind-mind más lendületet, formát kölcsönöztek az építménynek. A kis kiugró szoborfejek, a tetőn őrt álló vízköpőkig minden megtalálható volt, ami érdekessé és hátborzongatóvá tette. Különösen megragadott az előkertben lévő kör alakú, fövenyre emelt glóbuszszerű faragvány. Az út megkerülte kétoldalról ezt a kört, és úgy vezetett tovább főbejárathoz. Mi persze nem ezt céloztuk meg. A fényszóróink furcsa, mozgó árnyékokat vetettek a falakra, melyek mintha éltek volna. Bekanyarodtunk egy kis Ford furgon, és egy batár Chrysler terepjáró mellé. Egy hátsó bejáratnál lehettünk a ki tudja, hányból. A kapu fölött villanylámpa égett, de csak gyéren világította be a parkolót. Itt már ketten ácsorogtak. Csak a kocsiból kikászálódva vehettem jobban őket szemügyre. A férfi magas volt, széles vállú, határozott élekkel tagolt arcát rendezett szőke tincsek keretezték. Azt hiszem, ha egy nőnek azt mondják, „férfi”, egy ilyen karakter ugrik be neki. A lány lényegesebben alacsonyabb volt, formás teste és kellemes kerek, mosolygós arca volt. Vállig omló barna haja meg-meglibbent a szélben. A férfi türelmetlenül topogott, látszott, hogy ideges. Vajon tényleg későn érkeztünk? Margaretet persze nem kellett félteni.

- Üdvözlet nektek, kedveskéim! – már tipegett is feléjük, én tanácstalanul követtem.

- Isten hozta, Mrs. Braxton! Jó későn sikerült ideérnie. Nem volt gond útközben? – a férfi hangja kellemesen, atyaian csengett. A férfi a harmincas éveiben járt, a lány valahol huszonhat és harminc között. Mindketten alaposan végigmértek, a férfinak felszaladt a szemöldöke, de a lány mosolygott.

- Nem, nem, kedveskéim, azt a csavargó motorost leszámítva. De jól elhúztuk a nótáját igaz-e? – sandított rám. – Ó, milyen illetlen is vagyok. A fiatalember, aki a segítségemre lesz, Alex Stone. A seriff ismerőse, jól nevelt, okos fiú!

Azt hittem lecsapom a kosztümkalapját. De a férfi látta, hogy feszengek és barátságosan biccentett felém.

- Az úr itt Brandon Devine, a kastély tulajdonosa, a hölgy pedig a felesége, Susannah Devine.

Ezek után előreléptem, és szertartásosan kezet fogtam velük. Egy örvendeket engedtünk meg egymás felé.

- Mrs. Braxton, hálásak vagyunk a segítségéért, azt hittük, hogy senki nem fogja vállalni a munkát Tombstone-ból – kezdte barátságosan Brandon. – Susannah megmutatja a szállásukat, az a helyzet, hogy egy régi barátomat várjuk és nem ért még ide. Kérem, rendezkedjenek be, majd vacsoránál találkozunk.

Összenéztek a lánnyal.

- Igazán nagylelkű, Mr. Devine – mondta meghatottan Margaret. – No! Gyerünk, Alex, hozzuk a hacukát.

Miféle szó ez, villant át az agyamon. Használják még ezt ebben a században? Amíg kikaptam a bőr utazótáskát a csomagtartóból, még tollseprű és porrongy is akadt, addig Brandon idegesen halászta elő kocsikulcsait a zsebéből. A lány elképedt.

- Mire készülsz? – suttogott, de kiválóan hallottam őket.

- Nem várok tovább, muszáj elémennem! – jelentette ki Brandon türelmetlenül. A lány sóhajtott.

- Ne csinálj semmi őrültséget, és vigyázz magadra – emelte oda a homlokát a férfiéhoz.

- Tíz perc és itt vagyok – váltottak sietve egy leheletnyi csókot, majd Brandon széles léptekkel a terepjárónál termett, és onnan szólt oda nekünk.

- Elénézésüket kérem! Rögtön visszajövök – indított és némi kavicsot felverve elporzott a főkapu irányába. Susannah-t követtük lassan az oldalajtóhoz, ő itt elidőzött egy pillanatra, majd a távozó jármű után nézett, amely ekkor kapcsolta fel a ködlámpáit, és a kanyar után beleveszett a rengetegbe.