„Rémítő uralom, a verem előkészíttetett/ Koromfekete, lángoló dühvé vált/ A verem haragjától lángot kapott a kozmosz/ Hasított nyelvek ontják a siralom szavait/ Tomboló birodalmak támadnak fel/ A kilenc világ lángban áll/ A tűz tivornyája ragyogón tombol/ Az izzó földkerekség felmutatja/ Az égő Világfát” (Einherjer: Burning Yggdrasil)

 

A fogyó hold borongósan tekintett be a kórházi szoba ablakán. A párkányon ülve szemeztem vele; hosszasan nézve enyhe félelem szorította össze gyomromat. Rotor berregett a városban: az egyik térről fekete darázs, Bell 206L Longranger könnyű helikopter emelkedett fel, tett egy félkört a tetők felett és eltűnt a nyugati horizonton.

A kis helyiségben Alex, Devine és Eric tipródott, Susannah sápadtan feküdt ágyában, akárcsak a szomszédosban Carla, akinek nagyon elege volt az itteni létből és már közölte O’Donnellel, a főorvossal, hogy legkésőbb holnap reggel mindenféleképpen itthagyja az intézményt. Az imént járt bent Mendenn doktornő – Alex figyelemreméltó biokémiai és nonverbális reakciókat produkált, adta a durcásat, de a szíve majd’ kiugrott a helyéről.

- Nem tudsz segíteni – mondtam Brandonnak. – A kinti események nem állnak az ellenőrzésünk alatt. Helyesebb volna, ha itt maradnál és vigyáznál a lányokra.

- Mi? – kérdezte Carla dühösen. Fenyegetően rávigyorogtam.

- Nyugi, húgom – intette le Eric, mielőtt megkaphattam volna az indulatos választ. – A járgányod amúgy sincs túl jó formában. Beadtam javítani, egy kivénhedt ezermester vállalta el, lehet, hogy azóta már traktort fabrikált belőle.

Rufus Lange. Másnak esélye sincs a környéken, hogy némileg helyrepofozza a Harleyt - reméljük, közben nem kap alkoholmérgezést.

- Egy félkatonai alakulat kommandósai jártak nemrég a kastélyban – Brandon a fal melletti, narancssárga műanyagszéken üldögélt és gondterheltnek tűnt. – Fekete öltözék, sisak, golyóálló mellény, automata fegyverek: úgy tűnik, nem viccelnek… Leszálltak a gyepen s vagy félórán át kutakodtak. Volt rá valamiféle engedélyük, de különben is, ki mond ellent ilyeneknek? A pinceszint különösképpen érdekelte őket, meg a helyiség, ahol a gyilkosságok történtek. Mr. Watts telefonon pontosan beszámolt mindenről. Interurbán engem is kihallgattak, mint a birtok jelenlegi tulajdonosát, holnap személyesen is lesz szerencsénk. Komolyan gondolkodtak azon, hogy otthagynak pár embert, egyelőre mégsem tették; szerintem azért figyelik az épületet.

- Félkatonai alakulat… - mondtam álmatagon.

- „Jelentsen, taktikai egység!” – utánozta Eric a Marla nevű, lesittelt csaj hangját.

- Kő, papír, olló – Brandon mutatta a játék kézjeleit. – Gyűjtsd össze az összes dögcédulát… Van ikertestvéred, Alex?

- Nem tudok róla. Nincsenek emlékeim. Néha attól félek, igazi életem sem volt. De hármasikek létrejöttére igazán kicsi az esély, és bármibe lefogadom, hogy a kiégett kék Toyotában heverő Paper ugyanúgy nézett ki, mint Scissors vagy én.

- „Ez most melyik?” – jött Erictől.

- A klónozás technológiája hol tart? – érdeklődött Susannah.

- Dolly, a csodabirka rég megdöglött, de hogy az eljárást azóta milyen szintre fejlesztették, azt nem a közvélemény fogja elsőként megtudni… hanem a hadsereg – vélte Carla. – Pár évtized múlva azért nekünk is szólnak.

- Scissorsnak elég húzós implantjai vannak, mintha a legkeményebb cyberpunk regényből lépett volna elő – mondta Eric. – Neked mid van, Alex?

- Gépi tuningot még nem fedeztem fel magamon. Néha elhunytak szólnak hozzám, a kastély környékén pedig visszagyógyulom a sérüléseimet. Ideje is lenne visszatérnem oda, nagyon kivagyok.

- Ti hárman is a pincéből jöttetek, a kapun át? – vonta fel Susannah a szemöldökét.

- Nem tudom, bár ahhoz túl high tech a körítés. De lennie kell valamiféle kapcsolatnak, ez biztos. Néha előjönnek emlékek, de nem a polip vartyog felettem… tűvel szurkálnak műtőasztalon, amint eszmélni kezdek, ilyesmi.

- Scissors nem úgy fogadott, ahogy az ikertestérének örül az ember – véltem. - Amúgy miről beszélnek a holtak?

- Amint mondanak bármi használhatót, szólni fogok…

A kopogtatásra felkaptuk a fejünket. Nyílt az ajtó, Dr. Mendenn nézett be rajta.

- A látogatási időnek bőven vége, a betegeknek pihenésre van szükségük – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Mindenki kifelé! Carla, maga maradjon veszteg!

- Én maradok – jelentette ki Devine, és a doktornőnek nem volt ellenvetése. Kikullogtunk az ajtón, ki az épületből a hűvös, fekete ég alá. Eric cigarettára gyújtott. Néztük, ahogy a tér túloldalán Tommy spray-vel „Birka vagy? Pörkölt lesz belőled!” feliratot készít a Városháza fehér falára. Az ügyeletes bezárta mögöttünk a kórház kapuját. Két kattanás.

A kommandósok érkezéséről tíz másodperccel korábban még fogalmunk sem volt. Öten fogtak körül bennünket, eközben Tommy szép csendesen olajra lépett; nem tudtam hibáztatni érte. A marcona alakok felszerelése pont úgy festett, ahogy Devine leírta. Nem sok kedvem volt megérezni, a behajtott válltámaszú MAC 10-es géppisztolyok másodpercenként hány tucat lövedéket tolnak a bőröm alá, így hát szó nélkül engedelmeskedtem a felszólításnak, miszerint igazoljam magam, megadóan nyújtottam át a kártyámat.

- Mr. Stianson? – kérdezte az előttem álló alak, valamiféle rangjelzés virított rajta. Én sem vagyok alacsony, mégis fel kellett néznem rá. Hangját enyhén torzította a sisak plexije. Riadókészültségben vannak, nem lazulnak egy pillanatra sem. – Született Stavangerben. Az melyik megye?

- Az egy kikötőváros Norvégiában – közöltem.

- Ja, látom. Nos, velünk kell jönnie.

- Miért?

- A kastélybeli események szemtanúja, egyébként pedig ne kíváncsiskodjék, az a szerep ránk vár. Maga is jön, Mr. Stone.

Alex nem nyújtott át semmiféle azonosítót, legvalószínűbben nem is rendelkezett ilyennel. A sisakos simán csak felismerte. A pisztolyát persze elszedték.

- Le vagyunk tartóztatva?

- Még lehetnek, de talán kerüljük a felesleges bonyodalmakat. Ügyvédre nem lesz szükség, néhány kérdést akarunk feltenni.

- Akkor én távoznék is – jelentette be Eric. A kétméteres parancsnok még egyszer átfutotta adatait, majd bólintott és visszaadta az ID-jét. Eric aggódva nézve ránk elsietett. Tudtam, a közelben várakozó Tommyhoz csatlakozik az árnyékokban. Motorjainkra pillantottam, ott árválkodtak a tér túloldalán.

- Kik maguk? – érdeklődött Alex, mire az egyik katona hasbavágta fegyvere boldogabbik végével. Önkéntelen mozdulatomra ketten rámfogták automatáikat, jobbnak láttam relaxálni. Tökéletesen hűvös volt mind az öt, és… cseppet sem tetszett a szaguk. A halál szagát árasztották.

- Ne nehezítse meg a dolgomat, Stone.

Felnéztem a holdra. Félig fellegek mögé bújt. Egy anyagtalan kéz összerántotta a gyomromat, hányingerem támadt. Éreztem a veszélyt.

- R. E. Thorpe – a halk, kellemetlen hangot csak az agyamban éreztem, nem hallottam. – Ez a neve? Lesz mit írni a sírkövére.

Valóban ezek a nyomtatott nagybetűk álltak a parancsnok mellén fényvisszaverő szállal kivarrva - a gond csak annyi, hogy velem szemben állt, csak én olvashattam el, a „beszélő” pedig a kommandósok háta mögött, a tér közepén jelent meg. A fegyveresek rámozdultak, így én is észrevettem az alakot, aki mintha a macskakő alól bukkant volna elő. Humanoidnak tűnt, görnyedt testét koszlott lebernyeg takarta, fején csuklya. Ha kiegyenesedik, magasabb az előttem álló megtermett férfinál. A katonáknak halálszaguk volt – az övé leírhatatlannak bizonyult. Féltem attól az alaktól.

Türkiz fénysugár lobbant kezében, mire az egyik kommandós sípolva összerogyott és a kövön rángatózott, a zajból és orrfacsaró szagból ítélve belei kiürültek. Két társa tüzet nyitott a csuklyásra, aki eltűnt, mintha ott sem lett volna. A rövid sorozatok döreje valóssággal megsüketített. A négy modern vitéz fegyverének kurta csövével célpont után kutatott, hiába. Egyikük a földön fekvő bajtárs fölé hajolt, hogy segítséget nyújtson neki, az pedig lerántotta a földre, és birkózni kezdtek. Egy villanásra láttam az elesett katona arcát, eltorzult és felpuffadt, szeme akár egy tetemé. Élőhalott lett belőle, villant belém és hátrálni kezdtem.

Ekkor jelent meg a csuklyás alak a semmiből, fém villant, amint tőrt döfött Thorpe sisakja és válla közé…

…eszembe jutottak a piros Honda Civic átvágott torkú utasai…

…földre vetettem magam, mert a talpon lévő katonák tüzet nyitottak. Bekúsztam a sarok mögé, ahol Alex már várt, valószínűleg beugrott ide a mulatság kezdetén. Döbbenetet láttam rajta, ugyanazt, amit én is éreztem.

A téren dúló káosz gyorsan véget ért. Riasztó visított, az ablakokban villany gyulladt és fejek jelentek meg. Öt test hevert békésen, terjeszkedő vértócsában az utcán, majd vontatottan tápászkodni kezdtek. Csak képzelem, hogy nem lélegeznek?

Alex műanyag borítású Glockjáért indult, az egyik élőholtat oldalba kellett rúgnia, hogy hozzáférjen. A motorokhoz rohantunk, az árnyékokból kivált Eric és Tommy, arcuk fehér, mint a Városháza fala a graffiti alatt. Utóbbi saját gépén jött, mi is nyeregbe pattantunk. Mialatt feltettem a bukót, Alex mögém ült, a hátsó teleszkópon éreztem súlyát.

- Akkor hát meneküljünk – mondtam, s meghúztam a gázt. Eric egy csuklómozdulattal visszaparancsolta Carlát a szobába: a lány feje visszahúzódott az ablakból, a neonfény is kialudt. A zombik felénk nyomultak, de egyszerűnek bizonyult kikerülni őket, s hátunk mögött hagyni a mészárlás színterét. Nem tőlük féltünk, hanem a köpenyes visszatértétől. Mindazonáltal reméltem, hogy bennünket vesz üldözőbe, nem a kórház lakóin tölti ki vérszomját. Pár perc száguldással kiértünk Tombstone-ból, fékeztem, és felhívtam Brandont. Azonnal felvette.

- Mindannyian életben vagytok? – a hangja remegett.

- Kutya bajunk, csak elinaltunk. Veletek mi van?

- Itt ülünk fent, az ügyeletes bemondta mikrofonba, hogy a kapu zárva, mindenki maradjon a szobájában és értesítette a rendőrséget. De az épület előtt sokasodnak a zombik, néhányan rémülten kirohantak a házakból és áldozatul estek, hogy aztán ők is átváltozzanak halálukban.

- Carla hangját hallom?

- Igen, az ablakból kiabál a túlélőknek, hogy utcán csatangolás helyett zárkózzanak be. Kommandósok érkeznek, meg a seriff kocsija…

Fegyverropogást hallottam a telefonban. Elképzeltem a kisváros szívében zajló drámát.

- Devine, figyelj, most nem megyünk vissza. Ha a nekromanta szörny nem is bukkan fel újból, a kommandósok fülelnek le. Visszaviszem Alexet a kastélyba. Vigyázz magatokra, és amint rendeződik kicsit a helyzet, ülj autóba és vidd ki Susannah-t és Carlát a városból. Meg se állj a következő településig.

- De holnap ki akarnak hallgatni, nem hagyhatom el a várost…

- A fenébe, ne azokkal a bohócokkal törődj, látod, önmagukat sem tudják megvédeni! Az életeteket mentsd!

- Rendben van – mondta komoran.

- Hívj, ha bármi van – bontottam a vonalat.

A szívem hevesen dobogott, próbáltam megnyugodni a sötét országúton állva. Beszívtam az erdő sötét tömegéből áradó hűvös levegőt, a távolban bagoly huhogott. A hold és a három chopper reflektorának fénye vakított.

- Thorvald, kihagyom a kastélyt – szólalt meg Tommy. Letámasztottuk a motorokat, kört alkottunk.

- Megértelek – mondtam, és alkarban fogtunk kezet, mint a régi idők harcosai.

- Jó tanácsot adtál Devine-nek, és én sem akarok pörkölt lenni – folytatta. – Full csumára kiakadtam Toto és Fido halálától, a mai eseményektől nemkülönben. Elindulok ezen a betoncsíkon és követem, ahova vezet – ez az istenverte hely életveszélyes. Ha cseppnyi sütnivalótok van, így tesztek ti is.

- Nem hagyom itt a húgomat.

- Tudnom kell, ki vagyok.

- Nem hagyom itt a barátaimat, és különben is érdekel, mi történik itt.

- Ti tudjátok. De ha maradtok, őrültek vagytok.

- Lehet, hogy igazad van. Ha sikerül megmaradnunk, rádcsörgünk és bedobunk egy pofa sört valami nyugodt településen.

Elbúcsúzott és elindult, vörös helyzetjelzőjét bámultam, mialatt távolodott. A házak fölött helikopter lebegett, erős fényszórója ellenség után kutatva pásztázta az éjszakát.

- Helyén van az esze ennek a Tommyboynak, mindig is mondtam – jegyezte meg Eric. – Ha megéri, pár év múltán remek férfi válik belőle.

Pontosan ezekre a szavakra volt szükségem, hogy öregnek és kiégettnek érezzem magam. Irigyeltem Tommyt mindazért, amit még tartogathat számára az élet. Helyesen döntött, hogy nem maradt velünk valamiféle rosszul értelmezett bajtársiasságból. Én pedig sodródom tovább, ahogy a karmám kívánja.

 

„Darázskaptár-fekete/ Letépett szárnyak hiábavaló csapkodása/ Zsongás a tépőfogak poklából/ Semlegesíti a bennünk élő csillagokat” (In Flames: The Hive)

 

- Mr. Watts, kérem, hívja fel a ház urát és győződjön meg róla, hogy minden rendben van vele; egyúttal értesítse, hogy szerencsésen megérkeztünk. Azután szervírozhatna valami vacsorafélét, ha nem okoz gondot!

- Azonnal, uram – felelte az öreg inas és elsietett. Elvigyorodtam. Jó volt újra látni ezt az embert, aki nem veszíti el könnyen a méltóságát.

A McGlieth-kastély halljában álltunk. A pompás kristálycsillár ragyogott saját fényétől, s ezúttal is magával ragadott a gigantikus épület ősi hangulata. Eric, aki először járt idebent, nem győzött álmélkodni.

- Mindjárt sokkal virgoncabbnak érzem magam – jegyezte meg Alex. – Ennek a birtoknak a sorsa valamiképp összefügg az enyémmel… az ittlétemmel. Hamarosan választ kapok a kérdéseimre, tudom. Scissors rá a garancia. De tartok tőle, nem fogok a tudásnak túlságosan örülni.

- Így kellett alakuljon – mondtam. – Néhány válasz nem ártana, és bizony jó lenne már utólag visszagondolni erre az egészre - hintaszékből, gyermekeimnek mesélve.

- Mint egy kalandra?

- Úgy ám… életünk nagy, veszedelmes és csodálatos kalandjára. Kár, hogy ennyi vér öntözi.

- Jó neked, hogy mindez csupán az életed egy része. Nekem lehet, hogy az életem. Nincsenek emlékek, amelyekbe kapaszkodhatnék - néha úgy érzem, mindez nem is velem történik.

Nem hagyott nyugodni ez az udvarház. Olyan, mint egy gócpont, mintha minden itt összpontosulna. Szellemvasút, ahonnét néha kicsap az energia – a tombstone-i zombijárvány sem indulhatott máshonnét. Elátkozott hajlék, egy ragadozó, mely évtizedekig aludt, és most ehetnékje van, áldozatokat vár. Mit tehetnénk, hogy újra álomba szenderüljön?

- Kutakodhatnánk kissé – javasolta Alex -, hátha találunk valamit… természetesen mindezt csak kaja után. A föld alatti folyosók kecsegtethetnek némi sikerrel, bár elég kopárak és döglött szalamandrákon és a bezárult dimenziókapun kívül még nem leltünk semmi érdemlegesre.

- Igen, alvás előtt jót tesz majd egy kis járkálás. Túl sok az izgalom a szendergéshez, de épp ezek az izgalmak ki is fárasztottak jócskán.

- Az úrnő s az úr megnyugtattak, hogy nincs gond velük kapcsolatban; még a kórházban tartózkodnak Keywood kisasszonnyal – tájékoztatott bennünket a visszatérő inas. – Ha vacsorára megfelelne némi hideg sült és saláta…

- Hol van?!

Sokat ettünk és nem is túlságosan kulturáltan. Özönvíz előtti gramofonon az Egy kiállítás képeit hallgattuk Muszorgszkijtól – jólesett elmerülni az ismerős dallamok között, a tű sercegése a fekete korongon új színt vitt a komor falak közé. Úgy teleettem magam, hogy mozdulni sem bírtam. Hátradőltem a széken, és furcsán szedtem a levegőt.

- Mr. Watts.

- Uram?

- Mióta teljesít szolgálatot ebben a házban?

- Tizenöt esztendeje. Azelőtt az apám látta el a gondnoki teendőket.

- Legyen olyan jó és tartson nekünk egy kis idegenvezetést. Bizonyára remekül ismeri az épületet. Tud valami szokatlan zugról, ami közelebb vihetne az elmúlt napok kísértetjárásának magyarázatához? A pentagrammás terem a pincében, miazmás…

- Már akartam szólni, uram, de lehet, hogy ostobaság… Atyám, a néhai Joseph Watts olykor mesélt az egyik úrról, akinek furcsa híre járt a környéken, és tisztesség ne essék szólva, kissé bogaras és sötét lelkű ember hírében állott. Cormac McGliethnek hívták, ő újíttatta fel a pincerendszert. Kiskoromban, elalvás előtt sok mesét szőtt az alakja köré: boszorkánymesterként állította be, aki parancsolt a viharnak és sárkányon lovagolt. S ha néha találkoztam Cormac McGlieth úrral… minden róla szóló történetnek hitelt adtam. Úgy magasodott fölém, mint valami fekete sziklaorom, és a tekintete…

- Magas volt? – kérdezte Eric.

- Természetellenesen magas. A fürdőszobájában a kádat ki kellett cserélni egy, az ő méreteire megrendeltre.

Összenéztünk.

- Lássuk csak azt a kádat…

Összeszedelőzködtünk, vittünk zseblámpákat is – jól tettük, az ódon hajlék elektromos hálózata ugyanis már nem volt kifogástalan állapotban. Az inas a harmadik emelet legeldugottabb szegletébe vezetett bennünket. Zéró villany, maximális por. Nyomokat hagytunk magunk után a díszes padlón, melyet évek finom, szürke hamuja fedett. A négy zseblámpa fénykévéje ijesztegetős mesék és embergyűlölő planétákon játszódó tudományos-fantasztikus horrorfilmek hangulatát egyaránt felidézte bennem. Mr. Watts hatalmas karikán csörömpölő kulcscsomót hurcolt magával – együtt minden kellék.

Az ominózus fürdőszobaajtó akár a dantei kapu is lehetett volna. Ha Alex nyakába ülök, akkor sem fejelem le az ajtókeretet belépéskor. A mögötte lévő elhanyagolt, leromlott, penészlepte helyiségben sötétlő cirkalmas, rozsdás kád óriások kacsaúsztatójának is beillett volna.

- Emlékszik rá, melyik lehetett Cormac McGlieth szobája? – kérdezte Alex. Felgyűrte ruhája ujját és alkarját dörzsölgette. Allergiás reakció? Az izmok közül mintha valami megpróbált volna kitüremkedni. Elkapta a tekintetem és vállat vont. Arra gondoltam, talán ő is farkasember.

- Nem, oda különben sem volt bejárásom, ezt a kádat is csak egyszer láttam.

- Ha ide járt fürdeni, nem lakhatott messze, biztosan valamelyik szomszédos szobában élt.

- Ahol a legmagasabb az ajtó – vélte Eric.

Nem kellett sokáig kutakodnunk. Elkezdett kijönni a porallergiám, az idők salakjától terhes levegő messze állt az egészségestől. Megtaláltuk a nagy ember – jócskán túlnőhette a két métert – hálószobáját, sőt, többet is. Az egyik belső helyiség könyvtár és alkimista laboratórium keverékére emlékeztetett. A berendezés az egyik oldalon tűzben semmisült meg – bár megfékezték, azóta sem takarítottak itt. Kormos falak között, csikorgó üvegtörmeléken lépkedtünk. A könyvek idegen nyelven, olykor idegen írásjelekkel íródtak, bármelyik ezoterikus bolt vagyonokat fizetett volna darabjáért. A lángoktól érintetlen köveken életnagyságú festmény függött. Rajta a csontos, hórihorgas alak felsőbbségesen tekintett le ránk, akik eltörpültünk előtte. Sötét köpenyt viselt, rideg arcában az összepréselt száj mosolyra képtelennek tűnt. Fakó szemével talán nem is ezt a világot látta.

- Íme, az ősmágus – nyögte ki Eric.

- A halhatatlan – mondta Alex.

- 1974-ben elhunyt – világosította fel Mr. Watts.

- Hol nyugszik? – kérdeztem. – Az elpusztult temetőben?

- Hivatalosan igen, de a koporsója üres. A holttestét sosem találták meg. Egy részeg kamionsofőr a mocsárba szorította az autóját, s nem találták a később kiemelt roncsban.

Egy beugróban magas, keskeny ajtót találtunk. Nehezen sikerült kinyitni, csigalépcső kanyargott mögötte. Mire a zseblámpafényben megtettük lefelé a kétszáz lépcsőfokot, klausztrofóbiám elkezdett kifejlődni. A pincébe kerültünk, közelebbről – egy korhadt ajtó átrúgása után – abba a terembe, ahol a tintahal-szerű szörnyeteg a saját létsíkjára vezető fénykaput próbálta megnyitni.

 

„Balszerencsét hoztak nekünk, ám dicsőségük mindenhol szétzúzódott/ Vérem hideg folyamként árad Északon/ Sohasem adjuk nekik lelkünket/ Az üvöltő szél hívása tombol Északon/ A jég nagyhatalmú teremtményei az egekbe emelkednek/ És az áruló isteneknek veszniük kell/ Időről időre újra/ Szemtanúja lehetek egy csillag újjászületésének/

Megmászom a legmagasabb hegyet/ Egy beköszöntő korszak lényegét keresve”

(Ensiferum: Treacherous Gods)

 

Hajnali három körül járt. Nem bírtam aludni. A McGliethek egykori hajlékának egyetlen ablakából sem áradt sárga lámpafény, csak a hold és a csillagok adtak némi világosságot a hideg éjben. Lélegzetem párállott, a bőrkabát nem igazán melegített, persze a barna sörök is jócskán kihűtöttek – már három üres palack hevert bakancsomnál a padot körülvevő fehér kavicsokon, s a negyedik alján is csak kevés lötyögött. A várva várt álmosság mégsem következett be. Morbid módon egy South Park-epizód jutott eszembe, amikor Stant elhagyja a csaja: „halottak vagyunk, akik a saját sírjukat ássák”, mondja egy enyhén darkos különc. Kár, hogy ilyen negatív kódot sulykolt, ezzel az útravalóval nem jutok messzire…

Lehunyt szemmel énekelgettem/hörögtem MP3-lejátszómat hallgatva, reméltem, nem hallja senki, mert könnyen összetéveszthetett volna holmi rémmel, ha-ha! Jó lett volna már új zenéket feltölteni, ám albumaim odahaza pihentek, a bezárt lakásban, kiszáradófélben lévő szobanövényeim mellett. Most mi legyen? Számoljak birkákat, amint sövényen ugrálnak át bamba vigyorral ostoba pofájukon? Vagy amint farkasok cincálják őket? Nem lesz ez így jó, minden nap újabb erőpróba, szükségem van a pihenésre. Féltem, kikészülök idegileg, túl sok kavargott bennem, amit nehezen tudtam megemészteni, és most itt a nyakunkon egy halottkeltő feketemágus is, aki a jelek szerint imád ölni, és elég beteges a humora. Kevés kellhetett hozzá, hogy a kórház előtti téren ne boldog zombikként cirkáljunk mi is. Hány élőhalott lehet mostanra a városban? Meneküléskor fel kellett volna kapni Thorpe-ék MAC 10-eseit, nekik már amúgy sem volt igényük rá, de félő, hogy további kommandósokkal találkozva első gondjuk szétlőni bennünket, csak azután gondolkozni el, hogyan jutottunk hozzá néhai bajtársaik fegyveréhez.

Cormac McGlieth… lehet, hogy te vagy a felelős mindezért? Ha igen, a Pokol legmélyebb bugyrában a helyed ahelyett, hogy idefent rendezel ámokfutást; a jégbefagyott Lucifer rágjon mindhárom szájával örök időkön át. Hogy fulladtál volna a szép kádadba aznap, mikor leszállították.

Amint a szag megcsapta orromat, felpattantak a szemeim. A jelenlétet már bűze nélkül is észleltem volna. Kivettem az Ensiferumot a fülemből és felálltam, egyik kezemben zseblámpa, a másikban az American Arms. A kegyetlen, sárga szempár elővillant a bokrok közül, s a görnyedt tartású, hatalmas, bundás lény egészen közel jött. Tépőfogairól habos nyál csorgott, s hegyes orra beljebb húzódott, amint valamiféle emberibb alakot öltött a beszédhez. Állatias hangjától felállt hátamon a szőr - inkább acsargott, mint artikulált.

- Jó újra látni téged – súgta az emberfarkas, fikarcnyit sem aggódva a rászegezett dupla cső miatt. – Örülök, hogy nem kell sokáig keresgéljelek.

- Miért nem hagysz békén? – furcsálltam, mennyire nem hatott rám a rövid idő alatt elfogyasztott, jelentős mennyiségű, 7%-os alkoholtartalmú, keserű ital. Még csak beszédhibás sem lettem tőle.

- Ez az én vadászterületem, te pedig rajta tartózkodsz. Ki kellene ontsam a beleidet. Egyre inkább elveszítem a hitemet, hogy megbízható szövetségest faraghatok belőled. Kár ilyen remek anyagot elpazarolni, a romlásnak vetni, de ellenem fordulsz, tudom.

- Ha nem abajgatnál, igyekeznélek elfelejteni.

- Áh… Ezt magad sem hiszed. Ha ismernéd a tanyám helyét, már meg is próbáltál volna elpusztítani. Inkább én öllek meg téged, de szórakozni akarok egy kicsit, ha már ilyen sok időt és energiát belédfektettem. A nyakadra hoztam pár szerencsétlen vadászt, még ma az első sorból nézem végig, ahogy széttrancsírozod őket. Ha ők ölnek meg, úgy is jó. Egy gonddal kevesebb.

- Miben reménykedsz? Mire jó ez az őrült, kaotikus lét? Nézd csak ezt a McGliethet. Szánalmasabb már nem is lehetne. Annyira céltalan, amit csináltok… Mit akartok elérni? Szórakoztat a vérengzés? Ha ennyi torz életetek értelme, akkor sajnállak benneteket.

- Mit tudhatsz te rólunk? Nem kell, hogy bármit is érts. Úgy tűnik, tévedtem veled kapcsolatban… csak préda vagy, a rinyáláson kívül…

- Akkor szállj le rólam, tedd a fellengzős szövegedet a levesbe és eredj a pokolba.

Mélyre céloztam, az egyszerre elsütött két cső úgyis felrántotta az irányzékot. A csuklóm csaknem eltört a visszarúgástól, a dörej és torkolattűz érzékszerveimet tépázta. A fogait vicsító emberfarkas idejében elugrott, de így is kaphatott a sörétekből eleget. Nem támadott vissza, eltűnt a fekete éjszakában, pedig még a sörösüvegeket is utánadobáltam sértéseket üvöltözve.

Széthulló elmémben éreztem gúnyos röhögését.