Az elmúlt nap eseményeit mintha összegyömöszölve megpróbálták volna beleerőszakolni ködös tudatom centrifugájába, és még jól össze is kutyulták volna. Szépen egyenként szedegettem ki a gyűrött darabokat, hogy ennek az egyre lehetetlenebb kirakósnak a végére jussak, és összeálljon a szörnyű igazság. Pedig közel járunk valamihez, sokat tudunk a szörnyek természetéről, most már a nekromanta kastélytulaj kilétére is fény derült. Leginkább úgy tűnik, a sötétség fejedelmének hatalma idekint még borzasztó viszonylagos. Rá van utalva ember-szörnyszülöttei képességeire, és rajtuk keresztül tör célja felé. Ha már a fejszámolásnál tartunk, akkor jó eséllyel kijelenthetjük, hogy Mr. Cormac McGlieth nem természetes személy, lelkének és emberfeletti képességeinek forrása nem származhat máshonnan, mint az „árnyak” birodalmából, tehát – ha a polip tényleg ment vissza egy jutalomútra – akkor ő a harmadik. A kastély hűvös teraszán üldögéltem, körülöttem a roppant kőtömeg, amely – most már kétségem sem maradt felőle – mint egy lüktető erőmű fókuszálta az érzékelésen túli energiákat. Nemcsak fizikálisan tett jót az újbóli visszatérés ide, sebeim nagy része felszívódott, a katona ütése is rossz emlékké halványult, pedig normális esetben még napokig kék-zöld foltos marad. Duzzadtak az izmaim, a tudatom tiszta volt, a testem könnyed – egyfajta éteri létezés küszöbén táncoltam. Mikor McGlieth után nyomoztunk az elhagyatott szobákban, hirtelen tört rám a felismerés, melynek már látható nyomai is mutatkoznak. A bal alkaromnál, ahol mindig is éreztem az idegen anyagot, most ez a valami növekedésnek indult. Furcsa, nem sajátomként viselkedő dolog, és vajon véletlen-e, hogy pont ez a kar-része volt teljesen motorizálva Scissorsnak? Már nemigen hittem a véletlenekben.

            A fejszámolásra visszakanyarodva, akkor még két csóka kiléte ismeretlen. Hmm. Ez persze nem tetszett. A fegyveresek érkezése váratlan, új helyzetet teremtett, de arról nemigen hagytak kétséget, hogy hideg profik, és célratörően lépnek fel, és vajon mit akarhat egy rakás állig felfegyverzett katona egy poros hegyvidéki kisvárosban? Hát nem a motoros bandákat letartóztatni, az biztos! Jó volt Sarah-t újra munkában látni, az azonban biztos, hogy egy darabig nem csatangol a kastély környékén. Aúú! Fájdalom nyilallt a bal csuklómba, összerántott szemöldökkel dörzsölgettem, mire magától elfeslett az orvosi cérna, a bőrömön és húsomon keresztülfutó anyag körül vöröses irritáció borította lángba a felső hámréteget. Találomra megfogtam a végét, és lassan kihúztam a testemből. Szakszerű vajon ez így? A cérnaszerű anyag furcsán simogatott belülről, de gond nélkül megszabadultam tőle. A kezem nagyjából rendben volt, vajon mekkora strukturális sérülést bírnék még regenerálni?

Ssstone! Mondtam, hogy Te a mi emberünk vagy… Ők nem segíteni vannak itt, sem neked, sem nekik… Nem létezik harmadik oldal! Vagy ők, vagy mi… A barátodnak nem volt választása, neked pedig lejár az időd…

Ott a téren, igen, ott a mészárlás előtt üzent nekem, mint a csontvázon keresztül itt a kastélynál. McGlieth más, mint a polip és az emberfarkas. Az ő jelenléte illékony, nehezen fókuszálható, őt nem érzékeltem, csak mikor alakot öltött és lecsapott. Addigra persze késő lett volna akár nekem, akár bárkinek a környezetünkben. Félelmetes erőknek parancsol, bár a zombijai közvetlenül veszélytelenek rám nézve, de személyesen vele a kastélyon kívül nem kockáztatnék egy összecsapást. De vajon igaza lenne? Mennyivel jobb a másik oldal? Morálisan nézve valószínűleg semmivel, de nem adok igazat neki! Amíg a tudatom ura maradok, addig igenis lesz harmadik oldal is! Most, hogy nagyjából rendben vagyok, ki kéne találni a következő lépést.

            A mély dörrenésre felpattantam, és kezembe ejtettem a pisztolyomat, lélekszakadva sprinteltem a lövés irányába, és már éreztem, ahogy távolodik az egyik entitásnak a jelenléte. A kastélykert széléig futottam, precízen kerülgetve a zöld akadályokat, de éjszakai látásom sem hagyott cserben. Thorvald nem túl irodalmi stílusban kiabált a sötétségbe a nehéz lőporszagú, sörétszaggatta ágak előtt. Markoltam a könnyű fegyverem, de pontosan tudtam, hogy nincs célpont lőtávolban. Magába itta a sötétség, amely körülölelte a felzavart erdőt. Különösebben nem is fújtattam, az állatias bűz és égett szőr illata árulkodó volt.

- Megvagy? – fogtam meg széles vállát, mire dühösen rám villantotta a tekintetét. Az arca merev volt, görcsösen szorította füstölgő duplacsövűje markolatát. Dühödt tekintete teli volt indulattal, egy eszelős elszántságával és agressziójával. Hátraléptem, és találgattam, mi jár a fejében. Láttam a szemében, hogy megvillan valami sárgás fény, akárcsak egy valódi farkaséban. Igazából nem volna jó, ha rövidesen sor kerülne a második menetre köztünk, de mindazonáltal a telihold messze volt – persze, itt láttunk már furcsább dolgokat is.

- Igen… Megvagyok – motyogta, mikor visszaért emberi mivoltába.

- Megtámadott? – intettem a fejemmel távozó felé.

- Nem! Csak játszik velem – csikorgatta a fogai alatt.

- Elkapjuk? – mélyítettem el a hangomat és magam is kissé acélosabb stílust vettem fel.

- Most nem lenne értelme… Engem is ellened fordíthatna talán – lehunyta a szemét és a vállára fektette megkurtított puskáját. A nyakában lógó fejhallgatóból meghatározhatatlan stílusú metálzene dübörgött. Bólogattam, és csípőre tettem a kezem, a földet bámultam, ott kiürült barnasörös üvegek árválkodtak. No jó… A távozásom mikéntjén törtem a fejem mikor ágak reccsentek mögöttünk és egy fojtott káromkodás érkezett rögtön ezután. Eric küzdött a növényzettel, láthatóan kevés sikerrel. Jókora fáziskéséssel érkezett meg mellénk.

- Lövést hallottam, azt hittem…- a bőrnadrágját csak immel-ámmal rángatta magára, és trikóban ácsorgott, kezében valami özönvíz előtti mordállyal - nyilván Mr. Watts bocsátotta a rendelkezésére, mikor Eric utánunk indult. A szemein látszott, hogy aludt – hát normális esetben én se kérnék ilyen ébresztőt az éjszaka közepén.

- Nyugalom! Elment. Az éjjel már nem merészkedik vissza – Thorvald mosolygott a bajsza alatt, én meg átdobtam a kezem Eric vállán és visszaindultunk a kastélyba.

- Rendben leszel? – pillantottan vissza a vállam felett. Thorvald bólintott.

            Az éjjel már nem kívántam egyéb bonyodalmakat, a régi szobámat kértem Mr. Wattstól. Lefekvéskor még kapcsolatba próbáltam lépni Shellyvel, de nem érkezett válasz kísérleteimre. Magamba szívtam a szoba sajátos levegőjét és gyorsan elnyomott az álom. Egyetlen dolog rémlett fel még az öntudatlanság szakadékának peremén – hová az ördögbe tűnt Mrs. Braxton?

            Alvásnak nem nevezném a dolgot, de igen hamar kipihentem magam. Lehunytam a szemem és útjára indult egy kopott, repedezett film az agyamban. A helyszín a kastély volt, töredékesen érkeztek a képek, mint egy szemcsés tévékészüléken, mikor állomások után kutatunk a különböző hullámhosszokon. Időnként fel-felvillant egy tiszta kép, jelenetsor, ilyenkor magam is a része voltam az eseményeknek. A falak a semmiből nőttek körém a csupasz alapokból, és az állványozást a föld nyelte el. Egy vidám, múlt századi család mindennapjai elevenedtek meg egy-egy kocka erejéig, majd csuhás, arctalan szerzetesek jelentek meg, nyomukban az iszonyat és a vér. A család megfogyatkozik, csak egy aggastyán marad, utána hosszú csend és fehér lepel borul a bútorokra és berendezésre. Ásítozó termek, és nyugtalan, szellemektől hangos folyosók és lépcsősorok. A begyűjtés megkezdődött, a lelkek a celláikban kínlódnak. Fájdalmuk és agóniájuk átjárja a mészkőkockákat, a fagerendákat, a habarcsot, a drapériákat, a függönyöket. Mindent. A kastély önálló életre kel, melyet kínok és szenvedés, és a gyomrában ásítozó erő táplál. Új arcok bukkannak fel és porolják le az elfeledett termeket, alszanak nyugtalanul, forgolódva a terebélyes ágyakban. Fehér köpenyes alakok, századeleji orvosok és nővérek jelennek meg és nyomukban nem sokkal köntösös, réveteg alakok. Torz arcok és töredékes mozgás. Egy szanatórium, benne ápoltakkal, lábadozókkal, valódi bolondokkal. A erdei környezet, a fák közelsége, és az álmos kisváros mesebeli klímája hivatott életet önteni a meggyötört lelkekbe. De a kastély mohón lecsap az újabb áldozatokra. Véletlenek nincsenek, a kiválasztottak már közöttük járnak. A civilizáció gyötrelmei eltörpülnek a hely szellemeinek nyugtalan ébredezése mellett. Hangok csendülnek fel az éjben, és tárgyak élnek látszólag önálló életet, a betegek megriadnak, és lassan eltünedeznek. A személyzet lassan rémül, és intézkedéseik semmire nem jók, a fegyveres őrök csúnyán pórul járnak, a személyzet tagjai közül ki meghal, ki eltűnik, de akad, aki önkezével vet véget a szenvedéseknek. A maroknyi megmaradt fejvesztve menekül. A roppant monstrum ásítozik, szörnyeket álmodik. Egy farkas, egy furcsa vízilény, egy ványadt, áttetsző bőrű csontkollekció. Valaki most már felfigyelt a helyre, a fogságba esett lelkek száma megduplázódott, valaki vagy valami megérzi a kastély gonosz erejét és a saját sötét céljai érdekében egyesíti vele az övét. Már nem pusztán üveg és kő, acél és szövet lidércnyomás ez a hely. Célt kap, és a lakói hatalmat az élők világán. Újabb szünetet követően ismét szerzetesek érkeznek és katonák, rengeteg katona. Sherman harckocsik szántják a gyepet, Jeepek cikáznak zúgva és zörögve, marcona, csatátjárt, acélsisakos katonák állnak őrt a folyosókon és kutatják a termeket a szerzetesek mellett. Thompson géppisztolyaik, állványon ásítozó Browning M19 géppuskáik, repeszgránátjaik és lángszóróik készen állnak felvenni a harcot. Az épülettömeg csendesen susog, szörnyei erősödnek, és egy álmos teliholdkor útjára indul az újabb rémálom. Fegyverek kelepelése veri fel az éj csendjét, a katonák képtelenek elaludni, a parancsnok – egy tömött bajszú, őszülő katona – egyre el-eltünedezik. A hierarchia összeomlik, a katonák már a kastély bútoraiból emelnek torlaszokat a folyosókra és a lépcsőkre. Egy vakmerő szerzetes végre rábukkan az ősi lejáratra a kastély mellett. Ez nem vele együtt épült, hanem korábban, sokkalta korábban, valamikor az emberi észlelés hajnalán. Itt bolyong és felfedezi az átjárót egy megnevezhetetlen helyre. A kastély mérges lesz, rosszallása értékei rongálása miatt megrázza az üvegtáblákat, végigbömböl a folyosókon. A fegyveresek lassan fogyatkoznak, majd egymás ellen fordulnak, klikkek szerveződnek. Egy részük sietve menekül, a járműveiket hátrahagyják. Akik maradnak, felveszik a kesztyűt és ellenállnak. A falakat golyók szaggatják, a könyvtárban és a télikertben gránát robban. A végső összecsapásban pedig egy lángszóró felrobban, elpusztítva és elfeketítve hordozóját, de láng önálló életet él, és nem parancsol neki senki. A nyugati szárny leég és csak néma, feketéllő csonkfalak meredeznek a helyükön. A kastély megsérül, kábultságba süllyed, de nincs újabb nagy intervallum. Emberek érkeznek és felmérik az ingatlant, majd a McGlieth família leszármazottjai visszatérnek és újból felépítik, ami elpusztult. Az idegen akarat visszafogja a kastély mohóságát, már nem merítőháló, csupán pecabot. Az érkezők közt megjelenik Cormac McGlieth is hatalmas termetével, és mogorva, természetfelettihez húzó stílusával. Az építkezés kapóra jön, átalakíttatja az eredeti szerkezetet a saját sötét lelke árnyékává. A kád a helyére kerül, a laborjában vegyszerek sorjáznak. A család többi része ügyet sem vet rá, hisz nagy a kastély, akad hely benne mindenkinek. A gomolygó sötétség azonban felfigyel rá, körbeöleli, magába olvasztja kutatásait és a szellemét is. Cormac örömmel fogadja a hatalmat, amit a kastély atmoszférája nyújt neki, és ez arra sarkallja bomló elméjét, hogy még elhúzódóbb legyen és még őrültebb kísérletekbe kezdjen. Holttesteket szerez, kifordult szemű, zöldes, felpüffedt testű, vagy épp friss és hamvas bőrű kiterített embereket rejt és boncol termeiben, laboratóriumában. Nemcsak a lelkét emészti el a sötét, a testén is nyomot hagy az átáramló ősi erő. Lassan-lassan felölti mostani termetét és megszállott természetét. Annyira vonzza a halál és az elmúlás, hogy egyszerűen képtelen kielégíteni beteges ragaszkodási vágyát a túlvilághoz. A nekrofília csak a kezdet, de közel sem a vég, a sötétség erejével, az elveszett idők bűvigéivel lassan szert tesz a nekromancia képességére. Egyetlen lépés választja el már csak őrült céljától. Magának is közéjük kell tartoznia. Autóba vágja magát és követi a halál szagát, így terve szerint csúnya és látványos halált hal. De a halál számára csupán egy újabb kezdet. A McGlieth família megkönnyebbül az egyre deviánsabb rokon halálával, és abban reménykedik, hogy végre békés élet köszönt rájuk. Ám az idill rövid életű. Újabb eltűnések és rejtélyes, erőszakos halálok hozzák újra ide a hivatalos szerveket, köztük egy beesett mellkasú, pajeszos fiatalembert… Ez Drake! Itt volt és tudta! Aztán Shelly érkezik az egyik McGlieth-lányhoz és együtt ütik el az időt, mint a korukbeli fiatalok általában. A kastély újfent lecsap és Shellyt a rettenet előszobájáig taszítja. Ekkor egy rendőrségi furgon zötyög az oldalsó bejárathoz, odakinn már szürkül. Drake száll ki a sofőrülés melletti oldalról, az öltözéke és a frizurája zilált. Hevesen magyaráz az utasának, aki éppen most nyitja ki az ajtót. Egy olajzöld katonai málhazsák puffan a kavicsokra, és egy trapéznadrágos, kockás inges, kisportolt alak lép a gyenge fény félkörébe. Én vagyok az… az illető rám mered… át a téren és időn, immáron mit se törődve Drake-kel. A filmem egyre zavarosabb… NE! Nem lehet most vége…

            Nem tudom, Mr. Watts és Eric mióta állhattak a szobámban, de meglehetősen furcsán meredtek rám, mikor a dunyháim közül felültem. Összenéztek, mintha csak Nosferatu emelkedett volna ki koporsójából. A függönyöm redői mellett a kelő nap sugarai vöröslöttek.

- Pájinkás szépjóreggelt… - kurjantottam oda némi mosolyt erőltetve az arcomra.

- Alex… Minden oké?

Értetlenül ráztam a fejem.

- Itt, barátom… Semmi nem oké – kissé kikászálódtam és magamhoz rántottam a kommandósnadrágomat, majd megcéloztam a jobb szárát.

- Mr. Watts! Hol lenne lehetőség jó fürdőt venni?

Az inas kimért bólintással nyugtázta kívánságom.

- Máskor is előfordult, hogy az ágyad felett fél méterrel lebegtél és nem a saját hangodon beszéltél? – kérdezte Eric a homlokát ráncolva. Meglepetten pillantottam körbe.

- Egyszer mindent el kell kezdeni… - pironkodtam zavartan, de nem volt racionális magyarázatom a történtekre. Tényleg fogy az időm…

A zuhany alól rántott ki Mr. Watts határozott kiáltása, így egy törülközővel a derekam körül, vizes nyomokat hagyva a padlón és a szőnyegeken botorkáltam le a jéghideg márványlépcsőkön a hallban lévő telefonig. Eric kobakja is feltűnt a lépcsőfordulóban és kíváncsian leste a szavaimat. Az arcomról törölgetve a vizet vettem fel a kis diófa asztalkáról a múlt századi, faragott telefonkagylót, és a nedves tincseim közé szorítottam a fülemre.

- Halló…

A vonal recsegett, alig hallottam a túloldalról valamit.

- Halló, Stone! Te vagy az? – Ted öblös hangja elég jellegzetes volt ahhoz, hogy felismerhető legyen. - Iszonyú nagy baj van. A város most már hadszíntér... – itt a recsegés erősödött.

- Ted! Halló… - kiabáltam a készülékbe.

- Itt vagyok… Mr. Lange-nak gondja volt a vonalra… nélküle… - ismét torz sistergés. Rossz előérzet fogott el, mint egy segélyhívás. Nyeltem egyet és tekintetem a szintén lassan kétségbe eső Ericével találkozott.

- A kommunikációt… elvágták, a mobilantennák városszerte vagy üzemképtelenek vagy megsemmisültek. A fegyveresek lezárták a várost és a halottak az utcákon sétálnak. Mi a Denevérben barikádoztuk el magunkat… Susannah állapota… - ismét szünet, a homlokom ráncba szalad - …gyertek ide, mielőtt a fegyveresek… mindenkit összegyűjtenek és… - ütemes búgó hang, a hívás megszakadt. Zavartan és döbbenten ejtettem a készülék tetejére a kagylót. A pokol a maga útját járja odakinn. Az arcom nyitott könyv volt a többiek számára.

- Mi az? Mi történt? – tördelte a kezét Eric. Az orra alatt mormogva jelent meg Mr. Watts egy kötényben, és gondosan mosta fel utánam a víznyomokat.

- Baj van! Merre van Thorvald? – tekergettem a fejem, és dermedtem álltam a készülék mellett a törülközőbe kapaszkodva.

- Mr. Stianson nem tette tiszteletét ma még. A reggelije, akárcsak az ágya érintetlenül hever – morcoskodott szenvtelen gondoskodása mellett az inas.

- Nincs most időm megvárni, amíg előkerül, ha előkerül egyáltalán a közeljövőben. Nem értettem tisztán Ted szavait, de úgy tűnik, Tombstone kezd felnőni a nevéhez. A holttestek szaporodnak és a fegyveresek csak rontanak a helyzeten. Mi lehet az a Denevér? – sandítottam Mr. Wattsra. Szinte fel sem emelte a fejét, gépiesen törölgetette fel a vízfoltokat.

- Egy kétes hírű, ám roppant népszerű… nevezzük pubnak, a belvárosban. Fiatalabb éveimben az öregemet gyakran kellett elcibálnunk onnan, nem is szólva a néhai Mr. McGlieth-ről. Jóformán a második otthona volt.

Eric eddig bírta.

- Mi a helyzet Carlával? – bukott ki belőle az aggodalom. A fejemet csóváltam.

- Róla nem esett szó… De kiderítem. Kell egy jármű! – fordultam Mr. Watts felé.

- Veled tartok, nem hagyhatom, hogy Carlának baja essen! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Eric.

- Most jön, amit nem szeretsz Eric, de NEM jöhetsz velem. Neked fontosabb dolgod lesz most: meg kell találnod Thorvaldot, és haladéktalanul kövessetek, erre a (khömm) szórakozóhelyre. Megtalálod? – keményen néztem a fiúra, ő feszengett, de nem szólt vissza.

- Meg fogom találni! – mormolta kelletlenül.

- Csak a terepet mérem fel, és intézem, amit tudok. Túl sok a lehetséges buktató, tudod, mint amikor Scissorst vettük szemügyre. Ha nem érkeztél volna kellő időben, akkor most más lenne a felállás. Nem akarok parancsolgatni, se megjátszani a nagy stratégát. Csak segíteni akarok megelőzni egy nagyobb tragédiát. A fődíj Susannah, és se a szörnyek, se a fegyveresek nem lesznek tekintettel semmire és senkire, ami az útjukba kerül. Vagy ésszerűen lépünk, és gyorsan, vagy magunk is a hörgő, zörgő holttestek közt végezzük, vagy néhány kilencmilliméteressel a mellkasunkban. Ígérem, vigyázok Carlára, amennyire a lehetőségeim engedik – elindultam kommandós öltözeteim darabjai felé, és sietve öltözködtem. Eric összeszorított ajakkal követett tekintetével, komoly és határozott vonásait most kisfiús elkeseredés váltotta fel. Lassan a magabiztossága alól is kicsúszott a talaj, és ami még rosszabb volt a számára, a lehetőségei korlátozottak voltak, nem tehetett semmit, csak sodródott az eseményekkel. A tehetetlenség engem is bosszantott, de egyszerűen nem volt időm a tétlenségre. Ellenőriztem a töltényeket a pisztolyomban, csak az elővigyázatosság kedvéért, és eszembe ötlött a kardom, amit a járőrkocsiban hagytam a motel mellett. Be kell majd gyűjtenem!

- Szükségem lenne egy járműre, Mr. Watts – bíbelődtem golyóálló mellényem tépőzárjaival a bal vállamnál, mikor megtaláltam az inast a mosókonyhában.

- Vidd el a motoromat – jött a hátam mögül, némi kulcscsörgés kíséretében a sápadt Erictől.

- Szükséged lehet rá… - hárítottam el a felajánlását. Nehezen hittem, hogy egy ilyen drága motort rám bízna, miközben csatába vágtatok.

- Ha a húgom biztonságát is a kezedbe helyezem, miért tennék kivételt a motorommal?

Elgondolkodtattak a szavai.

- Nem maradhattok itt jármű nélkül.

- Efelől ne legyen aggodalma, Mr. Stone. Egy megbízható terepjáró áll a rendelkezésünkre, ha a szükség úgy kívánja. És ha megjegyezhetem, Mr. Stone, a motorkerékpár nem kelt akkora feltűnést, ha az embert helikopterről figyelik.

Bólintottam, az érvek meggyőztek, de rossz érzés fogott el.

- Kérlek… - előzött meg Eric - ne mondd, hogy „ígérem, vigyázok a motorodra”. Csak hozd vissza, Carlával együtt – dobta felém a kulcsot, én pedig elkaptam és elszánt arcot vágtam.

- Ez rád is áll és Thorvaldra! Találd meg, lehetőleg egy darabban és gyertek segíteni. Minél gyorsabban!

            Kicsit bizonytalanul tettem meg az utat lefelé a kanyargós földúton, az erdőn keresztül. Hamisítatlan, csípős tavaszi reggel volt itt a hegyek között. A madarak csiviteltek, a zöld ellenállhatatlan illatával és szépségével mintha csak egy frissítő kirándulásra csábított volna. A V-Rod megbízható, erős és roppant karakteres „paripának” bizonyult. Óvatosan kezeltem a gázkart a hepehupás métereken, de amint kiértem a simább bekötőútra, szabadjára engedtem a lóerőket. Kényelmesen szeltem a távolságot, akadályok nem zavartak menet közben, bár megszoktam, hogy ez egy kihalt szakasz. A csend ezúttal más volt, mint idefelé jövet zötykölődve. A horizontot kémleltem, baljós sötét szitakötők után kémlelve, vajon mikor bukkannak fel? A város első házai magányos kísértetekként bontakoztak ki a fogyó út mellett. Már a városhatárt jelző tábla mellett megláttam az első felborult járművet, egy szedánt. Az ajtók nyitva maradtak és vérnyomok mocskolták az oldalát. Szegény flótások, de legalább megpróbálták. Lassítottam, ahogy sűrűsödtek a házak, mozgást még nem tapasztaltam - akárcsak egy kísértetváros. Az első élményem nem messze az első kereszteződéstől, egy katonai kordon volt. Egy matt fekete Hummer állt ott keresztben, és fegyveresek egy csoportja magyarázott a civileknek meglehetősen agresszíven. Nem abból a csoportból voltak, akikkel mi is találkoztunk, ez már a felszerelésükből is kiderült. Városi terepszínt viseltek, taktikai mellényeket, térdvédőket, a fejüket plexis rohamsisak fedte. Fegyverzetük HK-36-osokból és MP5-ösökből állt. A jobb vállukon pihenő adóvevőn át kommunikáltak, feltehetőleg a parancsnoksággal és a többi csoportjukkal. A civileket vagy elvezették, vagy visszafordították. Szerencsémre nem szúrtak ki, így a házak közötti szűk területeken folytattam az utamat. A város teljesen elnéptelenedett, a holttestek itt-ott érintetlenül hevertek az utcán, az ablakok betörtek, a falakat golyóütötte nyomok borították. A holttestek többségét is egy rakás ólom terítette le, volt, amelyik darabokban hevert. A testek közt fegyvereseké is akadt. Hát valóban kitört a háború. Vészjósló légkör telepedett a néptelen, csendes utcákra, üzletekre, intézményekre. Hirtelen fegyverropogás zavarta fel a csendet, sikolyok szálltak az egyik ház oldalánál. Újabb kordon, ám ezúttal harcban az iszonyattal. A katonai dzsip lassan tolatott és a fegyveresek rövid sorozatokkal tüzeltek a darabosan mozgó alakokra, akik gyakran csak súlyos strukturális károsodások után zuhantak el. Elkerültem ezt a pontot is, bár kissé zavarba jöttem, de a rendőrőrsig visszagurulva már tudtam a helyes irányt. A rendőrséghez közeledve, már hallottam a kerepelő rotorok zaját. A Bell Longranger karcsú sziluettje azonnal indult a fegyverropogás zaja felé, megdöntve az orrát. A rendőrség környékén nyüzsögtek a fegyveresek. Teherautók, dzsipek a parkolóban, egy újabb helikopter a tetőn. Nem is merészkedtem közel az épülethez, csak a tájékozódáshoz kellett megközelítenem. A motelhoz érve igazi rémálom fogadott. A kocsik nagy része felszívódott a parkolóból, az ablakok betörtek, és egy rakás friss holttest botorkált a környéken. Ahogy arra már számítottam, rólam tudomást sem vettek. Ezek szerint nem az egész város fölött gyakorolják az ellenőrzést a fegyveresek, nyilván csak a stratégiai pontokat védik. A járőrkocsi ott árválkodott, ahol Eric-kel hagytuk. Magamhoz vettem a wakizashit és a Denevér elnevezésű „italbolt” felkutatására indultam, Mr. Watts útmutatásai alapján. Rögtön ráakadtam, amint ráfordultam a kérdéses utcára, ugyanis annyi jármű, bútor és mindenféle akadálynak szánt dolog volt az épület köré halmozva, mintha egy gigantikus szemétlerakó létesült volna a város közepén. A cégér eloszlatta a természetes kételyeimet, úgyhogy lassan, a testeket kerülgetve megközelítettem a torlaszt.

- Megállj, idegen! – szállt egy érces, rekedtes hang felém túlharsogva a motorom dorombolását. Megálltam, és láttam, hogy körülöttem sörétes lövedékek okozta roncsolásnyomok sorakoztak az utca egyéb elemein és néhány testen is. Nem lenne jó bekapni egy-két találatot az óvatlanságom miatt.

- Maradjá’ má’, Mace! Ez Stone! – jött egy ismerős hang a fedezékből. Bruce Ulansky önkéntes rendőrrel még a baljós temetői eset után találkoztam a Petrol kútnál, mikor a Tednek segédkezett. Kissé megnyugtatott, hogy végre ismerős hangot hallok.

- Szóljatok Tednek! Mi tartott ennyi ideig? – jött sértődötten a túlságosan hosszúra nyúlt langaléta fiútól, miközben felegyenesedett egy kocsi csomagtartója mögött, a vállán egy Remigton 870-es pihent. A rám meredő fegyvercsövek tétován kerestek semleges területet, lassan már egyik sem szegeződött rám. Arrébb álltak a kocsival, addigra megjelent Ted és Carla, nyomukban pedig kíváncsi és elgyötört arcok.

- Stone! – Ted acélos, határozott élű arcának talán még sosem örültem ennyire, és ő is felderült, amint meglátott. Civilben szinte új emberré avanzsált, a feszesség eltűnt a tartásából, flanelingje minimum XXL-es volt.

- Hol van Thorvald? – nyújtogatta a nyakát Carla és kikerekedtek nagy barna szemei, a gondolataim visszacikáztak az első találkozásunk női démonára, aki merev és kemény volt, mint a márvány. Egy aggódó fiatal lány már-már kétségbeesett arca volt, de legalább élt.

- És Eric…?

- Tudomásom szerint jól vannak.

Ted beljebb invitált a félhomályba.

- Akkor miért nem jöttek el? – nedvesedett meg a lány szeme. Összeszorítottam az állkapcsomat.

- Akartak, de nem játszhatjuk ki egyszerre az összes lapunkat! Kell lennie kiútnak arra az esetre is… - megköszörültem a torkomat, és Ted után indultam. A sajátságos barikád visszazáródott mögöttem, és engem elnyelt a sötét helyiség.

            Általában véve, ha rendeltetésének megfelelően használták, egy kisváros férfinépének legkedveltebb gyülekezőhelyének számíthatott. Fából faragott hosszú söntés, kis, csendes, kerek asztalokkal zsúfolt boxok következtek a pár lefelé vezető lépcsőfok után. A falakat második világháborús és a ’60-as, ’70-es évek divatplakátjai díszítették. Az ivórész zsúfolásig megtelt emberekkel, családokkal, barátokkal. Összebújtak, sírtak, csendesen merengtek. Mint egy háborús óvópince, a világégések civiljeinek szenvedése ült az arcukon, szinte mindenkinek voltak veszteségei. A derékhad a torlaszokon őrködött. Elszomorító látvány volt, és a legjobban az bosszantott, hogy embertársaik, akik a segítségükre kellett volna, hogy legyenek a menekülésben, kényszerítették őket ide a frontvonalak közé. Miféle hozzáállás ez? A szörnyeket legalább értettem. Egy szobába indultunk, ami egy rövid lépcsősor végén volt az ivó mögött.

- Az események felgyorsultak, mióta elmentetek. A fegyveresek csak jöttek és jöttek. Felállították a kordonokat, a járműveikkel eltorlaszolták az utakat, senkit sem hagytak elmenni innen, nem riadtak vissza a fegyverhasználattól sem. Lakossági panaszok érkeztek, Drake felszívódott és beszóltak nekem URH-n, hogy az őrsön rendezik be a főhadiszállásukat. Hát több se kellett, megragadtam a lányt – tudod, akit behoztatok, és elhajtottam onnan. Próbáltam menet közben rádión felvilágosítást kapni, kik ők, milyen alakulathoz tartoznak, ki a parancsnok. De csak kurta parancsokat osztogattak, még nekem is. Láttam, hogy nem segítenek, úgyhogy megszerveztem itt ezt a bunkert, hogy közösen védekezhessünk. Másképp nem segíthettem az embereknek, csak így. Aztán történt, hogy Dr. O’Donnel felhívott és azt mondta, hogy Susannah állapota rosszabbodott, és a fegyveresek magukkal akarták vinni, csak az ő tekintélyének köszönhető, és némi szakmai halandzsának, hogy ki bírta csempészni őt a kórházból és elhozta ide. Vajon mit akarhatnak vele? – itt végre levegőt vett.

- Ugyanazt, amit a szörnyek, csak más célból. Vissza kell vinnünk a kastélyba. Sürgősen.

- Hisz’ ott veszélyben lenne… - húzta össze Ted bozontos szemöldökét.

- Igen, de legalább életben!

Beléptünk egy valószínűtlenül zsúfolt szobába, ahol legalább egy ablakon fény áradt be.

A fal mellett egy ruhakupac, egy írószerekkel és papírokkal telepakolt íróasztal, és a szemközti sarokban, az ágyban ott pihent holtsápadtan Susannah. Brandon az ágya mellett ült, és sírt, szeme köré fekete karikákat szántott a kialvatlanság. Dr. O’Donnel szőke kobakja sebtében felállított műszereket figyelt, csak egy kósza pillantással nyugtázta az érkezésünk.

- Mi a helyzet? – suttogtam. Brandon képtelen volt megszólalni, csak ismét elsírta magát. A lány a kezét fogta és nyugtatgatta, bár látszott, hogy kínokat áll ki. A doktor szándékosan nem reagált.

- Brandon! Vissza kell jutnunk a kastélyba, bármi áron! Az, ami miatt szenved Susannah, már rég meghaladja az orvosok képességeit. A kastély közelében jobban lesz, majd meglátod. De sietnünk kell! És valahogy elterelni az átkozott katonák figyelmét – dörögtem.

- Nem biztos, hogy kibírná az utat… - kotyogta közbe bátortalanul Dr. O’Donnel.

- Ha Susannah-val bármi is történne, akkor a szörnyek… nagyon idegesek lennének. Nem fogják engedni! – hordoztam körbe a tekintetemet, majd intettem Tednek, hogy menjünk. Rámosolyogtam a lányra, és halkan annyit mondtam:

- Minden rendben lesz.

- Tudom.

            Kint Carla topogott az ajtó előtt, mikor Teddel kiléptünk a szobából.

- Ezek szerint Marla nem került a kezükre?

Ted lassan megcsóválta a fejét, egy alig észrevehető mosoly játszott a szája szélén. Büszke volt magára, és végül is előrelátóan cselekedett, megérdemelte.

- Mit lépünk? – kérdezte tetterőtől duzzadóan Carla. Zavartan játszott a bőrdzsekije zipzárjával.

- Valaminek… muszáj a végére járnom – vágtam ki bosszúsan és valóban mindenre elszántan. – Merre van?

Egy félreeső, és dohos italraktárba vezettek le a pincében, itt pihent karján és lábán is bilincsekben a huszonéves, kisportolt lány. A rekeszeken és a színes üvegeken vastagon állt a por, egy himbálózó lámpa szolgáltatott fényt mindössze. Marla már jó ideje itt lehetett a sötétben, hunyorgott, mikor a lámpát felkapcsoltuk.

- Hagyjatok vele négyszemközt! – szóltam hátra a vállam felett.

- Jó ötlet ez, Alex…? – Carla a vállamra tette a kezét.

- Gyere… - vezette ki a lányt a kis helyiségből Ted, és ránk csukta az ajtót. A megviselt lányt néztem és elöntött a düh. Megragadtam a vállánál és nekicsaptam egy fapolcsornak. A por szerteszáll, az üvegek csörömpöltek, a földre hullottak.

- Beszélj végre, te rohadék! Ki a franc vagy te? Honnan jöttök? Ki vagyok én és miért akartatok ide küldeni? – ordítottam és kivörösödtem, a vér elöntötte az agyam. Felnevetett, miközben ernyedten, látszólag az egészre ügyet sem vetve lógott a karomban.

- Most legalább olyan életerős, és egészséges vagy, mint amikor kivettünk az inkubációs hengerből. De nem fenyegethetsz engem. Nem félek tőled – elfordította a fejét, és undor ült ki az arcára.

- Akkor megyek és elmondom ezeknek a kedves embereknek odakinn, hogy azok közül való vagy, akik felelősek a szeretteik haláláért, és a sok szenvedésért, ami történt velük. Végtelenül hálásak lesznek, hidd el, és mivel a meggyilkolásod a gyalogló hullák miatt nem jöhet szóba, nyilván arra is fényt derítünk, hogy mi minden egyéb tehető meg a csábos testeddel a halálon kívül. Van köztünk orvos is, aki tudni fogja tűrőképességed határait, de akár egy életre meg is nyomoríthat…

- Mintha te nem tudnád, hogy az én életem semmi sem számít az egyenlet szempontjából. Amit tőlem megtudhatsz, azzal nem mentheted meg őket – nézett a szemembe mélyen és jelentőségteljesen.

- Azt akarom tudni, hogy én… - megfeszítette az izmait és félrenézett.

- Elég! – nyelt egyet. – Hogy ki vagy te? Ez érdekel? Ezt akarod tudni? Ez az információ vált az életed értelmévé, mi? TE egy kísérlet vagy semmi több! Egy átkozott prototípus, egy rohadt taktikai egység. Philip Ransom volt az egyetlen, aki valamilyen módon kapcsolatba tudott lépni a „túloldallal”. Vagyis Shelly Evanssel, még 1974-ben. Philip megjárta Vietnámot és többszörösen kitüntették, egy bajtársa – bizonyos Drake Harrison seriffhelyettes kérésére látogatott Tombstone-ba, hogy segítsen neki megoldani a kastély területén történt rejtélyes gyilkosságokat és eltűnéseket. De kudarcot vallottak! Meghátrálásra bírta őket a sötétség. Ransom reménytelenül beleszeretett Shellybe, és ettől kezdve ez töltötte ki az életét. Összeszedte a csapatát, a vietnámi bajtársakat, és létrehozta az Árnyéklégiót. Egy sereget a seregen belül, a kapcsolatai megvoltak, a pénzt állami forrásokból szerezték. Csak a legjobbak nyertek felvételt az egységbe, amelynek egyetlen célja volt, hogy felszámolják az itt felmért paranormális tevékenységeket. Persze… csak duma volt az egész. Nem számított semmi és senki nem állhatott Ransom útjába. Míg Drake megtört, elveszett ember lett, addig Ransom tökéletesítette a tervét. Orvosokkal, biológusokkal és génsebészekkel fogott össze, hogy megalkossa a tökéletes fegyvert a névtelen iszonyat ellen. Ekkor fedezték fel az esszenciát, amely átjárja az entitások szöveteit a véráramon keresztül. Hosszú évek munkája után, ezernyi kísérletet követően, beleértve persze embereken végzett oltásokat is, megszületett a vírus. Egy anyag, amely természetazonos az esszenciával, de a nyirokközpontokat olyan hormonok kibocsátására serkenti, amelyet a gazdaszervezet kicsap. Így felszámolja magát a szervezetet, vagyis elpusztítja a testet. Másfelől pedig az esszenciák egyedi genetikai jellemzőkkel bírnak, amelyek egymásra pusztító hatással vannak.

- Ezért marja a vérünk a többiekét!

Komolyan bólintott.

- A vírus elpusztít, az idegen eszencia pedig kicsapódik egy másik jelenlétében, csak ez a reakció igen heves, így tűnhet maró hatásúnak egy testnedv, amely koncentráltan tartalmazza azt. A klónozás mint eljárás már csak a hab volt a tortán. Sterilen, a megfelelő környezetben Ransom mintáival dolgoztunk. Az első terv egyetlen egyed volt, felvértezve a mechanikus reflexekkel, az önálló esszenciával és a vírussal. Túl rizikós volt, ha az önálló esszencia kialakul, és a vírus valahogy – akár sérülés közben - a szervezetében köt ki, akkor elpusztul idő előtt, bevetés közben. Akkor hát szedjük szét a fegyvert három részre. A minták azonosak, és ha bármelyik menetközben lesérül, elpusztul a többi része a fegyvernek még bevethető! Remek! Így amíg ti szépen növekedtetek az inkubációs hengerekben, addig Ransom terve – és annak eszközei készen álltak. Az első egység – ez voltál te: Prototype Jeopard „Stone” – vagyis a kő. Felvérteztünk idegen esszenciával átjárt szövettel, de Ransom sose árulta el, hogy jutott hozzá.

- P. J. Stone… - dadogtam magam elé, miközben kivettem a nyakamban lógó dögcédulát. Döbbentem álltam, a lélegzetem is elakadt.

- Okos! A kettes számú – Scissors, igen ő is azzal a céllal készült, éles bevetésen védelmezze a harmadikat, aki más kódjelet viselt, illetve, hogy mechanikus lövedékei és pengéi célba juttassák…a vírust.

- P. T. Paper… ez mit jelent?

- Prototype Tactical „Paper”. Őt nem harcolni alkottuk meg – ő valóban taktikai szempontból lett volna jelen…

- A vírus! Méghozzá… - tapogattam a duzzadt alkaromat - itt…

- Bingó! Minden készen állt! Nem akartunk nagy feltűnést, nem érkezhettünk azonnal helikopterekkel és harckocsikkal, a kastély lényeit nyíltan szorongatni nem lett volna logikus, hiszen Susannah a kastélyban volt, egy karnyújtásnyira voltak a céltól. Így egyenként indítottunk útnak benneteket, nekünk, kísérőknek az volt a feladatunk, hogy eszmélésetekkor eligazítást tartsunk, védelmezzünk benneteket, és alibit biztosítsunk a civilek között. A hadművelet akkor indult volna, amint mindhárman a kastélynál vagytok! Persze beleköptek a levesbe és az elpusztításotokra törtek. Papert ki is fingatták, Scissorssal pedig megúsztuk a támadást, addigra mással lettek elfoglalva… veled! Te is csak azért úsztad meg, mert a támadód – bárki is volt az - az idegen szövet miatt azt érezhette, hogy közéjük tartozol. Ennyi… Semmi egyéb nem, csak egy test… Ransom teste, még csak ez sem a sajátod… Semmi vagy… Sem otthonod, sem „családod”, sem múltad… Semmi…

Összeszaladt a szemöldököm, sós könny csordult le az arcomon, és gyomorszájon vágtam teljes erőmből. Tompa kiáltás szakad fel belőle, mikor az öklöm a hasfalába csapódott. Összecsuklott és elájult, azzal a rohadt felsőbbrendű vigyorral a képén. Zúgott a fejem a hallottaktól, a gyéren világított helyiség kopott és színtelen berendezése szürke masszává olvadt, ekkor összegörnyedtem és remegtem minden tagomban. Ted berobbant, és megfogta a vállam, de a szavai nem jutottak el hozzám. A fejemben a zsongás egyre csak erősödött.

            Egyetlen szó nélkül vonultam el, órák teltek el, mire csapzottan kiviharzottam a hátsó raktárból és papírt, meg egy bármilyen diktafont követeltem. Többen azt hitték, megháborodtam, Carla Dr. O’Donnelnek is szólt, de nem engedtem senkit a közelembe, a kérdéseikre nem feleltem. Amint megérkeztek a kért papírok és egy elaggott Sony felvevős magnó, elvonultam ismét a hátsó raktárba. Kissé feldúltan kezdtem neki. Mint eszmélésemkor magam is a világra, úgy meredtek rám ezúttal a kezemben tartott irodai A/4-es papírok. Én se voltam más, csak egy üres papír – és ahogy az élet adott nekem önmagától célt és irányt, úgy róttam én is a sorokat fáradhatatlanul, egyik betűt a másik után. Nehezen ment a fogalmazás, a hiányos részeknél, itt-ott a magnóra vettem azt, amire emlékeztem, ahogyan emlékeztem. Stone eddigi története íródott, mert nem akartam úgy elmenni, hogy senki se tudja mi történt, vagy, hogy valóban senki ne emlékezzen rám. A nap eltelt, mire a zömével végeztem, csak Carla nézett be egyszer, hogy éhes vagyok-e. Megköszöntem, ő pedig békén hagyott.

            A dolog, végül is… egyszerűen indult. Az elkeseredettség és a kétségbeesés megtalálta a maga útját, akárcsak a hegyek oldalából makacsul előretörő apró patak. Egy kocsma raktárában nem szükséges „hosszas” kutakodás némi búfelejtő után. Egy sörrel indul, aztán a második… talán a harmadik után, jönnek a jövő nagy kérdései. Jövő? Miféle jövő várhatna rám? Se kutyám, se macskám, nem tartozom sehova, sem otthonom, sem családom. Tulajdonképpen én se vagyok. Akaszkodjak valakire? Váljak teherré és potenciális veszélyforrássá a többiek számára? Mert Ransom és a hadserege nem fogja engedni, hogy a saját utamat járjam. Élő bizonyíték vagyok mindarra az ember és a természet ellen elkövetett bűneikre, amelyekért felelősek. Már McGlieth is megmondta… ők nem segíteni vannak itt.

Visszamenjek a kastélyba? Ott ugyan szembeszállhatnék az engem üldözőkkel, de ott pedig – esett a pillantáson a kissé felpúposodó bal alkaromra – fogytán az időm. Igen! A véremet idegen anyag járja át, ez furcsa átok és áldás egyszerre, hiszen azért a hosszú éjszakai csatát sikerrel megvívtam általa. Akkor hát váljak magam is szörnnyé? Forduljak ugyanúgy az emberiesség és a természet ellen? Nem létezett számomra jó jövőkép, és már nem nyújtott vigaszt az erkölcsi helytállás és a felelősség sem a többiek sorsát illetően. Némán sírni kezdtem, és lecsavartam egy furcsa üvegű, erős, szúrós szagú pálinka tetejét, és abba is belehúztam. Az agysejtpusztítás talán nyújt némi vigaszt és rávilágít a kiútra az engem körülölelő sötétségből. Az alkohol és a kilátástalanság furcsa, robbanó keverékké állt össze a dühös és elcsigázott belsőmben, és hirtelen… a megoldás szó szerint véletlenül vándorolt a kezembe. A Glockot az asztalra pakoltam, kis koppanás kíséretében. Papírt ragadtam… még nem végeztem, még hiányzik valami.

Sietve róttam az instrukciókat az árnyékvilágban maradóknak, majd egy újabb papírt rántottam magam elé. Reméltem, Scissorst elérik a soraim, bár sosem leszek a kedvenc íróimhoz fogható virtuóz, megérti majd a saját helyzetét is, és nem csak az ő magyarázataikból. A pálinkásüveg lassan kiürült. Valóban nem létezett számomra harmadik oldal, bármennyire törekedtem erre. Hát most már legyen ez az élők gondja.

Felnevettem, szédültem és hányinger kerülgetett. Micsoda képtelen, elkeseredett ötlet volt ez. Összegyűrtem és eldobtam a Scissorsnak szánt félkész levelet, és a fejemet fogva az asztalra borultam. Soha többé nem fogok éhgyomorra ennyit inni. Felemeltem a pisztolyomat és kipattintottam a tárat, az pedig – mint eddig mindig és megbízhatóan – a kezembe csúszott. Egyenként kiszedegettem a tizenhat darab rezes csillogású 9 mm-es töltényt, és mint egy maketthadsereget, az asztalra állítottam őket. A világ csak homályos foltokban létezett, és nem csak az érzékelésem, de a befogadásom szintjén is… megforgattam az ergonómikus maroklőfegyvert, csak ő fért bele ebbe a világba és én. Azt mondják, mivel a lőszer a hangsebességet meghaladó gyorsasággal hagyja el a csövet, már nem is hallani, amikor…

A légzésem felgyorsult – szörny legyek, vagy taktikai egység… Zúgott a fejem, az orromból vér csöppent le a Tednek szánt sorokra. A csepp, akár egy hivatalos pecsét viaszpacája egyenletesen rendeződött el és szívta be magát a papír anyagába… a vérnyomásom a plafont verdeste. Minden ködbe veszett, nem tudtam mitévő legyek, és nem volt körülöttem senki, aki segíthetett volna. Talán jobb is volt így, így volt helyes…

Nehézkesen emeltem meg a lógó fejemet, vércsík száradt az arcom baloldalán. A pisztolyt még mindig szorongattam, mint az egyetlen barátomat, a töltényei egy része szétgurult a papírokkal teleszórt asztalon…Mi ez a zúgás? A fejem? Nem! Egy Bell lesz az! Túl közel jár, értem jönnek… Na szép! Egy részeg taktikai egység! Ted kiáltozása hallatszott tompán az ajtó túloldaláról. Nem fogtok elkapni! Mindenki tudja, aki ismeri a szekrénytáras pisztolyokat, hogy a tár kivétele után marad egy töltény a csőben. Egy utolsó töltény. Azt mondják, már nem is hallani… A halántékomhoz emeltem a pisztolyt… Valahonnan egy helikopter rotorja zúgott… Emberek kiabáltak odakintről… Talán a nevem is elhangzott… Az ujjam a ravaszra feszült… Legyen hát vége…