A sérüléseim mintha sosem lettek volna, a fájdalom és a tompa lüktetés varázsütésre eltűntek a testemből. Az agyam harci sebességre kapcsolt, a vérem indulót dobolt a fülemben. A szituáció „vasmacskája” az általam oly nagyra tartott hölgy, Sarah volt. Már nem csak a saját épségem volt így a tét, de rá is gondot kellett fordítanom. Ted morcos lenne, ha elhanyagolnám, de már bántam, hogy magammal hoztam.

- Sarah, most… nem tudsz segíteni, a legjobb lenne, ha…

Erre sértődöttem engedte el a karomat.

- Na, ne szórakozz velem, Stone! Nem vagyok már tini lány…

Kényszeredetten, furcsa fintort az arcomra varázsolva fordultam vele szembe.

- Nézd! Nemigen akad majd időm az egód jellegéről vitatkozni vészhelyzetben. Eszem ágában sincs kioktatni, vagy pátyolgatni téged. Csak amiatt aggódom…

Keze már el is tűnt a farmerja hátuljában és elővarázsolt egy kis forgótáras pisztolyt és kibiztosította. Talán 22-es kaliberű lehetett, mindehhez kissé sértődött képet vágott.

- Nincs szükségem a pátyolgatásodra! Ne értékeld túl magad…

Kissé kivörösödve készültem visszavágni, mikor lövés dördült. Összerezzentünk mindketten, és talán kicsit el is sápadtunk abban a pillanatban. Kikerekedett szemmel bámult rám, és láttam, hogy a riadalom végképp befészkeli magát a doktornő lelkébe. Nem volt több vesztenivaló időm. Megperdültem, és a visszhangzó dördülés irányába indultam – valahonnan az alsó szintről érkezett. Lőfegyvert valószínűleg csak a rendőrök használnak, hogy milyen hatékonysággal, az rögtön kiderül. Egészen egyszerűen nem tudom megérteni, ezek után Thorvald miért nem nyalábolta össze a barátait porzottak el innen – ha Brandon helyében lennék, egy ilyen csinos feleséggel, meg sem állnék az államhatárig. Csendesen a fal mellé lapulva szeltük át a folyosót, a fehér oszlopok mint a csendes országút kilométerjelzői derengtek mellettünk, majd suhantak tovább mögénk valahova a már megtett távolságba. Gondos körülkémlelés előzte meg a hallba való kilépést, az óriási lépcsősor némán ásítozott, fény pedig csak a mögüle induló újabb folyosószakaszról szűrődött ki, amely már az oldalsó hajóba vezetett. Váratlanul érkezett a kiáltás, miközben a lépcső oldalához simulva készültünk folytatni utunkat.

- JAAA…cksoon!!! – az ordítás kétségbeesett, artikulálatlan férfihang, ez biztos az önkéntes lesz. Rémisztő és elkeseredett hang, talán a csatamezők jajveszékelői adhatnak ki ilyen hangokat tépett vagy roncsolt tagokkal, halálos sebekkel.

Szaporábbra vettem a tempót, most villant át száguldó gondolataim között, hogy nem is tudom, minek a számlájára írható, hogy még nem volt halálos áldozatunk, már ami a helyi összecsapásainkat illeti. Szerintem ennek köze volt valamilyen formában a személyünknek is. A fény forrása egy nagy, duplaszárnyú, aranyfüst díszítésű, reneszánsz ajtó mögül szűrődött ki. Az egyik szárny kissé nyitva volt. A külső felére egy díszes fém dombormű volt aggatva, a fémoxidáció miatt kissé már zöldellő állapotban, mely egy pajzsot és egy sisakot ábrázolt. Korábban elmentem már a helyiség mellett, de sosem léptem be, hát egyszer mindent el kell kezdeni! A fal mellé lapultam, nem akartam meglepetéseket, muszáj lenne átlátnom a szituációt, mielőtt csatába vágtatok. A torkomban dobogott a szívem, mély levegőt vettem, bedugtam az orrom az ajtónyílásba.

Az áporodott levegő és a felvert por nehéz szaga mellett valami más is rögtön megcsapta az orrom. Bűz! Rettenetes kutyaszag! Szőr és állati mirigy erőteljes, már-már könnyfakasztó bűze. Végigvillantottam a szemem a helyiségen. Nagy terem volt, az oldalát magas, vaskeretes ablaktáblák szegélyezték, a falakon zászlók, festett portrék és tájképek, molyrágta trófeák gyűjteménye. A teremben néhány asztal, vitrin, sok-sok állvány, díszpáncél és még néhány klasszikus díszítésű bútorféleség, többségük nagy, piszkosfehér lepedőkkel letakarva. Ez a fegyverterem! Ha nem lenne ilyen vészjósló a helyzet, biztos órákig tudnék nézelődni, egész kis múzeumi tárlatot zsúfoltak itt össze. A mozgás azonnal szembeötlött.

Halk nyöszörgés érkezett a földön heverő, reszkető, drapp rendőregyenruhás alak felől, akit a fiatalabb, borostás fiatalember igyekezett egy térképasztal lábaihoz vonszolni, nyilván fedezékbe. A fekvő alak, a szenvedő ábrázatú Jackson felismerhető volt bozontos szakálláról és zilált szőke tincseiről, és vastag csíkot húzott maga mögött. A másik a Heller nevű önkéntes lehet, cirka korombelinek saccoltam. A fényt a díszes kristálycsillár szolgáltatta, de csupán két égő pislákolt a foglalatban, a többi oldalon a karjai meggyűrődtek, a díszeket és a körtéket összetörték. Maga a csillár is himbálózott, valószínűleg még benne volt a lendület, ami az azt ért roncsoláskor lépett fel. Egy szó mint száz, valaki szándékosan akarja sötétbe borítani a helyiséget, nem is önmagában ez a tény hatott rémisztőnek, hogy sötétbe borul a szoba, hanem hogy mindez egy jó három és fél méter magasan függő csillárral történik. Aki ekkorát ugrik, az már nem természetes, rossz előérzet fogott el. De az apró lámpácska kigyulladt a fejem felett.

- Sarah! – szóltam hátra a vállam felett.

- Mi folyik odabent, Stone? – a hangja remegett.

- Brandon és Susannah nincsenek itt, meg kéne nézned, mi a helyzet velük. Én segítek a közegeknek, van itt valami. A szag alapján állat lehet… - a fegyverem hűvös, könnyű alumíniummarkolatát a tenyerembe csúsztattam.

- A szag alapján akár egy egész falka is lehet…

Az agyam kezdte ledobni a szíjat, erre most végképp nem volt időm.

- Ha segíteni akarsz, keresd meg Brandonékat és vidd ki őket innen, sőt ha lehet, vidd őket a városba! Itt nincsenek biztonságban, ahogy senki sem! – szándékosan nyomtam meg a végét azon a fagyos, mégis határozott hangszínen, amelyen az orvosok vagy a katonák vázolják a megmásíthatatlan és kegyetlen tényeket. Sikeresen alkalmazott nyomásnak bizonyult.

- Megyek! Vigyázz magadra, Alex – és a már megszokott „fal mellett kúszás” technikájával, a fegyvert gondosan célzásra emelve visszaindult a lépcső felé. Úgy látszott, hogy a támadó – bárki legyen is – valószínűleg a fegyvereseket intézi el elsőként, majd aztán csap le Susannah-ra. Hát adjunk neki egy új játszótársat! Hol lehet most Thorvald? Elkelne egy állólámpa társaságában.

Guggolva araszoltam befelé, a fegyver csövével pontosan a szemmozgásomat követtem. A pisztoly jelenléte igazi megnyugvással töltött el, éreztem, hogy végre igazi fegyver áll a rendelkezésemre, amivel végre nagyobb sikerrel szállhatok szembe az ellenséggel. A férfiak felé vettem az irányt, mindig kerestem egy bútordarabot fedezéknek, és nem kockáztattam, hogy felemelkedjek. Az első öt-hat métert gond nélkül hoztam, szememmel folyamatosan pásztáztam a termet, kerestem a támadót, de nem akadtam a nyomára, és a fiúk fejforgatásából kitűnt, hogy ők sincsenek tisztában vele. Odaszólni nem mertem nekik, és egyelőre, észre sem vettek. Azért éreztem ezt problémásnak, mert Jackson egy fa tusájú rendőrségi Winchestert markolászott, Heller pedig egy távcsöves vadászfegyvert támasztott az alkarjára. Hirtelen felindulásból ezek akár darabokra is lőhetnek, ami nem lenne túl szerencsés már csak egészségügyi szempontból sem. Valahogy jeleznem kéne nekik, ilyen esetre majd hordok magamnál egy „ne lőj, csak Stone vagyok és rád nézve veszélytelen” feliratú transzparenst villódzó neonbetűkkel. Kísérteties csend telepedett a kongó helyiségre, még Jackson nyöszörgése és Heller zihálása is bántóan hangos volt, a lélegzetemet visszafojtottam a feszültség nehéz súly gyanánt nehezedett rá mellkasomra. Megéreztem a jelenlétét. A trófeák közül az egyik megmozdult, valósággal kirobbant a kitömött állatfejek, agancsok, agyarak közül, és mint egy idomtalan, repülő, szőrös tárgy szelte át a levegőt a csillár felé, mély torokhangon felmordulva. Mint egy lövedék szelte át a távolságot a lámpáig, a fiúknak ocsúdni sem maradt idejük, reménytelenül lassan emelték a puskáikat. Magam viszont ismét jó reflexekről tettem tanúbizonyságot, már lendült is a karom, a Glock köpte is gyors egymásutánban a négy darab 9 mm-es lövedéket, a csuklóm egyenes maradt, csak kis mértékben kellett a visszarúgás miatt kompenzálnom. Mintha világéletemben ezt csináltam volna, ez újabb kérdéseket vethet fel – később. A szőrös test izmos, emberi kézre hajazó, karmos tagja szétcsapta a megmaradt égőket, és sötétbe borult a fegyverterem. A lövedékek közül kettő talált, mikor lecsapott, véres felhő jelent meg megroggyanó vállánál, ahol a testébe fúródott a fém. Velőtrázó ordítással landolt egy vitrin tetején, gondolom, nem azt célozta meg, mert összetörte a tároló üveglapját, és hörögve, nyüszítve kászálódott ki a szilánkos bútordarabból, vadul, állatiasan mozgott. A fiúk fegyverei csak ekkor dördültek el, számomra olyan lassan, hogy tényleg felbosszantott. A 12-es, vagy nagyobb sörét majdnem lerobbantotta a csillárt a plafonról, de így vagy a felét szilánkosan szétszórta a teremben, mindezt olyan zajjal, hogy csengett a fülem utána. A távcsöves fegyver lényegesen kisebb lövése pedig a plafonból tépett ki egy darabot. Nem is értettem, hogy hogyan úszták meg idáig. Mi az isten lehet ez a figura? Két hegyes fül meredt az égnek a bozontos, hosszú orrú, nem humanoid fejen. Farkas vagy medveféle? Rendben! Melyik ugrik három méter magasra? Hmm. Célra tartottam, a két füle között – horrorfilmes „emlékeim” szerint hagyományos lőszerekkel ugyan esélytelen kísérlet, de ilyen alapon akár megáshatnám a saját síromat is.

- Onnan lőttek! HÉÉ! Ki van ott? – kiabálta felém Heller kétségbeesett hangon. Elszalasztottam az alkalmat, a prémes rém eggyé vált a terem árnyékaival. A pokolba, pedig meglőttem! De vigyáznom kellene, nehogy én is erre a sorsra jussak.

- Alex Stone vagyok, ne lőjetek. Odamegyek hozzátok – kibújtam a takarásból és óvatosan körülkémlelve, guggolva feléjük indultam. Jackson összeszorított foggal fel-felszisszent, iszonyú fájdalmai lehettek. Heller a kulcscsontjánál markolászta a rendőrt, erősen vérzett, a bíbor folyadék lecsorgott az ujjai között. Háromlépésnyire voltam tőlük, mikor éreztem, hogy meg kéne perdülnöm. Heller már észrevett és elkerekedett a szeme a rémülettől. A támadás és az ő kiáltása egyszerre érkezett.

- Mögötted!

Már félig eltekertem a törzsemet és pont volt időm arra, hogy félig-meddig szembehelyezkedjek, ne teljesen háttal fogadjam a dögöt. A gyorsasága felülmúlt mindent, amit addig tapasztaltam. Rám vetette magát, akár egy állat – irtózatos erő zuhant nekem, és borzalmas agyar csattant az arcomtól pár centire. Hátravetettem magam, így nemcsak nyertem némi helyet, de gondosan páros lábbal – a saját lendületét ellene fordítva „átrúgtam” magam felett, a fegyvert nem volt esélyem elsütni. Most már biztosan láttam, hogy farkasféle, méghozzá emberi, izmos, inas, eldeformált tagokkal és a testét szőr borította, jellegzetes hosszú, szálkás nemezszőr. Arcorra, akár az állaté – megnyúlt és elhegyesedő, orra vaskos, homloka csapott, szemei ferde vágásúak. Ahhoz sem kellett különösebb orvosi vagy anatómiai előismeret, hogy lássam, ez nem az a másik, amelyiket meglőttem. Akkor hát elő a matekot, ketten már biztosan vannak! Ez kisebb volt, mint a másik, bár nem tűnt kevésbé veszélyesnek. Karmaival utánam kapott és felhasította a vállaimnál a ruhámat, csak felületi sérülést okozott. A földre érkezését már gondosan koordinálta, nem zuhant el, lendült is tovább a többiek felé. Heller holtsápadt lett, de még mindig a puskája tolózárával küzdött, képtelen volt visszaforgatni a fegyverbe. Jackson pedig még fel sem húzta újra a sajátját. Jómagam már ismét célra tartottam, és próbáltam nem eltalálni a többieket. A világosabb szőrű, kisebb farkas rávette magát Hellerre, megharapta a nyakát, és védekezésre emelt kezét, de jól tudta, mennyit időzhet. Gyors támadása után már ugrott is tovább a térképasztal felett, port és néhány papírlapot felverve az asztalról. A két golyó, amit utána küldtem, csak forgácsolta a díszesen faragott bútor peremét. A jó anyádat, azt a vonyítóst… Heller felordított, vérzett a harapások nyomán és remegett egész testében. Egy rövid ugrással mellettük teremtem, gyorsan megnéztem a fiú sérüléseit, nem volt szívderítő látvány. Nagy szerencséje volt, hogy a nyakát ért harapás nem találta meg az ütőerét, és nem volt erősebb, így „csak” pontszerűen vérzett, de a karját csúnyán összemarcangolták a tépőfogak. A bőre felhasadt, vér csorgott lefelé a karján, az inak és az erek itt-ott előbukkantak, megborzongtam. Ő pedig az ájulás szélén állt, sokkos állapotba került, Jackson is végletesen gyenge volt. Köhögött, küzdött, hogy néhány szót kinyögjön.

- Zajt… zajt hallottunk. Lejöttünk megnézni… - eltorzult az arca az erőlködéstől, ezalatt eltéptem Heller kockás ingjének ujját, és megpróbáltam bekötözni a sebét.

- …akkor kezdődött. Először a lábunkat vették célba, nem nagyon láttuk, mik ezek. Hellert megharapták, aztán tönkretették a csillárt. Ki akartam vinni, de engem is… Jajj! – a puskáját szorította minden erejével. A kezemet rászorítottam Jackson sebére. Mély seb volt, erősen vérzett. Igen, ez az ő kábítószerük. Vérszomj! A támadási minta klasszikus volt, kivéreztetik, kifárasztják a prédáikat.

- Megölnek miket, mindenkit… - habogott az eszméletéért harcolva, nyöszörögve Heller. Egészen megsajnáltam, de biztos voltam benne, hogy ezt a nézetemet nemigen osztanák a támadóink.

- Nyugi! Kijutunk innen, csak ne ájulj el! Hallod, Heller! – kiáltottam rá, és megráztam a vállát.

- Igen, igen… - makogta maga elé, de a puskáját már nem bírta tartani, lecsúszott az ölébe. Kiemeltem onnan és helyére toltam a tolózárat, a következő töltény már az űrben volt. Az az egyszerű tény is kezdett kikristályosodni, hogy a fegyvereink direkt használata nem vezethet eredményre. Az idő nekik dolgozik. A többiek itt elvéreznek, amíg harcolok velük, vagy a másik kapja el őket. Kifogyunk a lehetőségekből.

- Jackson! Maga tud járni?

Bólogatása nem győzött meg, de nem volt választásom.

- Segítsen Hellernek, induljanak az ajtó felé, fedezem magukat. Nézze, Jackson, ez pillanatnyilag az egyetlen esélyünk! – a Glockot becsúsztattam a nadrágomba hátul, és kezembe fogtam a vadászpuskát. Nem új konstrukció volt, de legalább megbízható. Egy vagy két töltény maradhatott a tárban, de amire készültem, arra elégnek kellett lennie. Jacksonba kissé visszatért az élet, Heller ép karját átfektette a vállán és megtámasztotta a hónaljánál, másik kezét a sebére szorította.

- Ha ezt túléljük, jövök egy whiskyvel – megkeményítette a vonásait és tekintetét az ajtóra irányozta. Kissé megemelte a kókadozó férfit, méregette a súlyát.

- Gyerünk, Heller, segítened kell! Együtt megyünk!

A fiú bólogatott, össze-összecsukló lábát igyekezett maga alá küzdeni, most láttam csak, hogy azt is apró vérző kráterek borítják az elszakadt anyag alatt. Nem sok jóra számítottam.

- Akkor háromra! Egy… - minden izma megfeszült a rendőrnek - …kettő,… - az arcukon a összpontosítás merev maszkja, sebesült testük ugrásra készen állt. Az adrenalin talán ad még erőt nekik erre a néhány méterre. Csak reméltem, hogy valaki talán meghallgatja a fohászukat odafenn, vagy az enyémet – én már ehhez kevés vagyok.

- …Három! – a indulás nem volt zökkenőmentes, botladoztak mindketten, nehezen mozogtak sok nyöszörgéssel és fújtatással. Felugrottam a térképasztalra, a puskát a vállamhoz emeltem, de eszem ágában sem volt elsütni, bármilyen gyors is vagyok – ehhez elégtelen lett volna. Mivel nem volt igazán messze az ajtó, így lassan már-már elérni látszottak azt, a másodpercek csikorgó lassúsággal vánszorogtak, izzadtság verte ki a homlokomat, izmaim megfeszültek. A találékonyságukkal és az összeszokottságukkal nehéz lett volna kalkulálni. Még láttam a feléjük mozduló bozontos árnyékot, de kiáltani sem maradt időm.

            Nem tudom, minek köszönhettem, hogy „hatodik érzékem”, mint valami új érzékszerv ilyen pontosan és erősen jelezte a jelenlétüket, de most jó hasznát vettem. Villámgyorsan oldalra pördültem, a látómezőm nagy részét már be is töltötte a felém vetődő, roggyant vállú, robosztusabb ember-farkas. Vérfagyasztóan vicsorgott és harapásra tátotta a nyúlt, szőrös pofáját, csak másodperceim maradtak – ha rám veti magát és a súlyával maga alá temet, akkor végem van, ilyen közelről belharcban esélytelen vagyok. Megroggyantottam a térdemet, és elforgattam a törzsemet, megfeszültem. Persze nem szúrta ki, hogy nem rendeltetésszerűen fogom a puskát, annyi emberi talán mégsem maradt benne. Fogást váltottam a csövön és a fa foglalaton. Mint egy baseballütőt lendítettem felé a tusát, amibe persze a saját lendülete is belesodorta. Az állkapcsát érte a találat, irtózatos reccsenéssel találkoztak, a termetes dög fennakadt szemekkel, vérző, habzó pofával zuhant valamerre oldalra, ismét megperdítettem a fegyvert, minden gyorsaságomra és összpontosításomra szükségem volt. Jackson ordítása valahonnan a hátam mögül bugyborékoló, elhaló hörgésbe fulladt. Eldördült a vadászfegyver, és a lövedék keresztülütötte a farkas testét. A saját vérét nyelve nyüszített, vonyított, és borzalmas, tépett szélű füstölgő lyuk jelent meg a mellkasán. Remélem legalább reggelig nyugton maradt – vagy meg is dögölhetne… Egy kész, maradt a fele. Zuhanásával felborított két díszpáncélt, elsodort egy széket és landolásakor összetört egy kisszekrény-féleséget, csendesen, ernyedten nyúlt el a faszilánkok között. Elhajítottam a szerkezetében eldeformálódott, vérnyomos puskát – nem volt időm azzal bajlódni, hogy maradt-e benne lőszer. Sietnem kellett, jobban, mint bármikor, elhaladtamban egy jellegzetes japán vértezet mellett, már ki is rántottam az övéből annak jellegzetes rövidkardját, a wakizashit. A kard tökéletesen kiegyensúlyozott volt, hosszú markolat, enyhén ívelt penge, edzett acél rétegelve, tökéletes. Futva indultam az ajtó felé, de már innen láttam, hogy gond van. Jackson a nyitott ajtószárnynak zuhant, torka fel volt tépve, mintha csak kirobbant volna belőle valami, a vér buzgárként ömlött végig a mellére, a feje elbillent, szemei már üvegesen meredtek előre a semmibe. A gégéje természetellenesen elcsuklott a nyakában, hátborzongató látványt nyújtott. Heller sem volt szerencsésebb helyzetben, két kézzel markolta az ajtófélfát és valami irtózatos erővel rángatta kifelé. Ordított, ahogy a torkán kifért, és próbálta visszaküzdeni magát a helyiségbe. Különleges látásomra és a reflexeimre is szükségem volt, hogy kikerüljem az összes akadályt a fiúig. Mire melléértem, kétségbeesett, sápadt arccal meredt rám, elengedte az ajtófélfát. Jómagam valósággal kirepültem a folyosóra átugorva a néhai Jacksont, némi harci kiáltást hallatva, hátha a dögöt megszeppentem kissé. A folyosóra érve láttam, hogy a kistermetű szürke, amíg én a másikkal hadakoztam, elvégezte a feladatát. Heller aléltan hevert a folyosón, a jobb lábszárából csak egy széttépett, kivehetetlen hús-, ín- és csonthalmaz maradt. A lábszára csak fityegett valahogyan a rojtosra mart combján, irtózatos ütemben gyűlt a vértócsa alatta. A farkasra meredtem gyilkos pillantást lövellve felé, a szemébe néztem, mire morogni kezdett, és vicsorítani. A folyosón nem volt hová bújnia és ártatlanok sem maradtak, akik miatt óvatoskodnom kellett volna. A vér elöntötte az agyamat, két kézzel erősen megmarkoltam a szövetmarkolatot – hát lássuk.

Villámgyorsan rontottunk egymásnak, első körben nem óvatoskodtunk, mindketten találtunk. A karmaival feltépte a bal vállamon a ruhát és mélyen a húsomba mélyesztette a karmait, ezzel szemben jól irányzott vágással belecsaptam a pengét az oldalába a bordái alatt. Az összecsapás után szembefordultunk egymással. Szertartásosan, óvatosan tettük mindezt, éreztem a bizonytalanságát, a szűkölését – legalább annyira tartott tőlem, mint én tőle. Rezzenéstelenül fordultam meg, a fegyvert gondosan magam elé tartva. Ő meglapult, mint az állat tenné, füleit hátracsapta, Heller vérét időnként meg-megnyalva a pofáján, szüntelenül vicsorgott. Gyerünk rühes, ez most kevés lesz… A fájdalom belenyilallt a vállamba, de tompán, alig éreztem, csak a vérem meleg cseppjeit a bőrömön. Az én találatomra vetettem egy pillantást, azt kellene latolgatnom milyen súlyos sebet ejtettem, rápillantva komolyan beleborzongtam. A nyílt seb szélei kezdtek egymáshoz közelebb kúszni. Azt hittem rosszul látok, vagy csak a sötét folyosó árnyékai és a szemeim űznek tréfát velem. Nem! A szemem előtt heged be a seb, melyből már a vér sem szivárgott. Utoljára ilyet mikor is láttam? Sokasodtak a rossz előérzeteim. Súlyosabb sebet kell rajta ejtenem – különben ez az adok-kapok könnyedén a vesztemet okozhatja. Fogást váltottam a kardon, olyan területet kell támadnom, ahol egyszerre okozhatok nagy sérülést, a nyakát, a hasa alját, vagy valamelyik végtagját. Nem volt világos mit akarok lépni, de ő nem hagyott több időt. Ugrott, mégpedig magasra. Széles csapásra készültem a karddal, a pengét a fejem mögé lendítettem. Nem számítottam rá, hogy a röppályáját is képes korrigálni a levegőben – kecsesen és váratlan szögből zúdult rám. A sújtást esélyem sem maradt jól kivitelezni, a földre sodort, és hozzám préselte a kardomat. A fogsora a vállamon csattant, szegekkel kivert satuként szorította a jobb kulcscsontom környékét, a saját vérem folyt a nyakamba. Viszlát világ, Stone búcsúzik…

            Nem, ezt a játékot nem úgy játsszák, ahogy azt a kis fenevadam gondolta. Már egyszer ezzel megjárta valaki, ki is ment a fejemből ez a mozzanat. Úgy tűnt a szőre felfogta az első marása kis vérmennyiségét a karmain, de a harapásnál már közvetlenül az ínyét érte a vérem. Prüszkölve, nyüszögve kapkodta a pofáját, mint aki maró folyadékba nyal, elugrott a közelemből. Persze rögtön megragadtam a kínálkozó alkalmat, a pisztolyért nyúltam, és a kezdeti kissé sokkos állapotban valahogy még megfogtam, amint kiemeltem, ki is csúszott a kezemből a véres markolat. Ott feküdt mellettem a kard, azt ragadtam meg és már pattantam is fel a pengével egy lélegzetvételnyi ideig karistolva a padlót. Annyira összezavarodott a dög, hogy képtelen volt menekülni, vagy eredményesen védekezni, én pedig lecsaptam. Ruganyosan, óvatosan osztottam rá a vágásokat, amiből jó néhányat elszenvedett, mire visszamart, karmolt, de már végképp elbizonytalanodott. Jószerével már félt engem megsérteni is. Bizony, aki belémköt, az megégeti magát. Felülkerekedtem, de ez nem rajtam múlt – egy jól irányzott csapással levágtam a fülét. Ezt regeneráld! Felvonyított, mintha nyúznák és feladta a küzdelmet, nekiiramodott a folyosó vége felé, és önmagát többé nem kímélve keresztülugrott a dupla ablaktáblán, fülrepesztő csörömpöléssel. Szédelegve küzdöttem az egyensúlyomért, a nyakamból szivárgó vért tapogattam, nem volt mély a seb. Az agyam ködös volt, a következő lépés után kutattam, de nem találtam a fonalat. Valaki folytassa, itt a staféta szamurájkard! Heller él még?

Philip! A tintahal, az emeleten. Kalapácsütésként kongtak Shelly szavai a zúgó, sajgó tudatom belső medrében. Itt vagyok, kislány! Ne félj! Elég, ha én félek. Nem tudtam hallotta-e a gondolataimat, vagy csak egyirányú ez a kapcsolat – is? Siess, Phil! Bajban vannak! Jó vicc! Fegyvereket ide. Jacksonhoz tántorogtam, és igyekezve, hogy a borzalmas roncsolás ne kerüljön a látóterembe, lehajoltam mellé. Kivettem az övéből ütött-kopott szolgálati Berettáját, tizenöt töltény volt a szekrénytárjában, és további két tár a bőrtokban mellette. Nem kell többé spórolnom a töltényekkel, de a kardot is vittem, ennek több hasznát veszem belharcban. Ki tudja, miféle szörnyetegnek van még meghívója a bulira? A Winchestert is felnyaláboltam, és már neki is eredtem. Visszavágtattam a folyosón, majd éles kanyar után már hármasával szedtem a lépcsőket felfelé, hangos csattanással felhúztam a puskát. Az elhasznált műanyag hüvely kipattant oldalt és végigbucskázott a márványlépcsőn. Cafatokra szaggatok most már bármit egy 12-es söréttel! Az emeletre érve fojtott kiáltozás, és jajveszékelés szűrődött ki a hálóból. Lövés sült el tompán, ez Sarah kis 22-ese lehetett, na itt is jól állhat a helyzet, hát billentsünk az egyensúlyon. A Thorvald által leamortizált ajtószárny továbbra is bénán lógott a keretben így különösebb nehézséget nem jelentett a bejutás. A puskát előreszegeztem és beléptem a hálóba. A villany persze itt sem égett.

            A polip-lény ott burjánzott ismét, mintha csak most hagytam volna ott. Erős deja vu érzés öntött el és célba vettem a fejét. Csápjai tekergőztek, taroltak. A szoba berendezése összetört. Saraht éppen akkor találta el egy csáp, mikor beléptem, a karom-tüske felszaggatta a mellkasát és egy szekrény élének zuhant. Elejtette a revolverét. Kábán csuklott össze. Mr. Watts, nyakán egy csáppal, vonaglott fél méterrel a szőnyeg felett, látszott, hogy kékülő, fújtató arcával és kidagadó nyaki ereivel az eszméletéért küzdött. Brandon a sarokban igyekezett talpra állni, testét vastagon borította a nyálka, öklendezett tőle. Zúzódásaiból ítélve már élő biliárdgolyó gyanánt megjárhatott néhány bútort és falrészt. Nagyon rossz bőrben igyekezett feltápászkodni. Susannah teljes tüdejéből sikoltott, élesen, hangosan. Egy csáp gondosan, sőt, óvatosan fonta körbe – ő volt a célpont, efelől semmi kétség nem maradt. A lényen még látszottak a korábbi csatánk nyomai. Némelyik csápján kivehetőek voltak a Thorvald által hagyott égési, és roncsolódási hegek, a testén meg az én csapásaim nyomán maradt, itt-ott össze is vert nyílt és zúzott, foltos sebek. A bűze nem változott, legalább olyan rossz volt, mint korábban a kutyaszag. Ezúttal az ablaknál tekergőzött, az volt a furcsa, hogy egy műanyag ponyvaféle lebegett hevenyészetten rögzítve néhány ragasztócsíkkal és szöggel, a széttört ablakkeret és üveg előtt, de cserepek nem hevertek szanaszét körülötte – az ablak nem most sérült meg! Valószínűleg korábban talán, mikor reggel elmenekült. Okos! Miért is bajlódna még egyszer a bejutással, csak ezúttal biztosra próbált menni – kísérőket hozott. Gondolom, az időpont ezért lett a telihold idején. Érthetetlen, miért akarta ugyanezt reggel megpróbálni, miért kockáztatott ekkorát? A hold. Egészen közelinek látszó, szikrázóan ezüst tányérjának fénye átszűrődött a törött ablakkereten, és földöntúli aurába vonta a polip-lényt. Szinte abban a pillanatban, ahogy felemeltem a fegyvert Mr. Watts teste vonagló akadályként „lebegett” közénk, mintegy takarva a lény testét.

- SSSztone! – sziszegte a nyálkában forgolódó nyelvével. Taraját felborzolta a hátán, a kopoltyúi idegesebben nyíltak szét, és záródtak össze.

- Csúnyán hörögsz… Mutasd a torkod, meggyógyítalak – gondolkoztam a következő lépésen, de most ébredtem rá, hogy a lénnyel együtt még sokakat megölhetek. Én hülye! Sörétes puska, mi? Pózoltam csak, nem tüzeltem volna. Gyorsan kellett egy B terv. Az esetleg segíthetett, hogy ez a mócsing, már korábban is beszédesebb volt a többinél.

- Ma éjjel teljes lesz a kudarcod, idegen! Be fogod látni végre, bárki is legyél, itt nincs ke…

Felé dobtam a puskát. Ez teljesen összezavarta, ahhoz persze kellően éber maradt, hogy egy szabadon lógó indájával arrébb üsse, de addigra már perdültem is, kezemben a wakizashival. Jól kellett céloznom, teljes súlyomat belehelyeztem a csapásba, a penge süvítve szelte a levegőt. Mr. Watts a földre pottyant, a levágott csáprész még vonaglott a testén, az idegek utolsó ingerei még mozgatták a fekete váladékot fröcsögő csonkolt csápot. A kardomat is vastagon borította az anyag – a lény visított, már el is felejtettem milyen kellemes a hangja. Másik két csáppal csapott felém, és a köpet sem váratott magára, vajon mindent bedobott a küzdelembe? Ezúttal nem volt okom a csápjai hatósugarán belülre kerülni, a köpete centiméterekkel kerülte el a mellkasom és szállt valahová mögém, az egyik csápját okosan csak ijesztésre használta, és a másikkal csapott le. Ezúttal is elég volt a döntetlen, sikertelenül próbálta kiütni a kezemből a fegyvert, annak dacára, hogy mélyen beleakasztotta a karmos szarutüskéjét a jobb alkaromba, kis híján a húsomból tépett ki egy darabot, amint visszarántotta, mert nem sokon múlt, hogy nem az előző csáp sorsára jutott. A vágásom hosszan felnyitotta a végtagját, majdnem át is vágta azt. Borotvaéles volt az edzett acélpenge. A visítás ezúttal sem váratott magára, és bizony nekem is el kellett fojtanom összeszorított állkapoccsal egy kiáltást. Izzott a sebem a karomon, valamiféle méreg lehetett a tüskéin, de sajnos gyorsan világossá vált az is, hogy számára nem maró a vérem. Összehúzta megmaradt csápjait a teste elé, megunta a huzavonát, be kellett látnia, hogy most teljesen új helyzettel áll szemben, a kísérői sehol, neki pedig feladata van. Két sérült indája fröcskölte tele a helyiséget a fekete, nyúlós testnedvével. Fedezetként újabb köpetett lőtt felém, de nem is célozta igazán, a csápjai már kifelé keresték a fogást az épület oldalán. Susannah-t gondosan szorítva pillanatok alatt kihúzta magát az ablakon.

- Brandooon!!! – sikoltotta a lány, szegény párja nem állt a helyzet magaslatán. Hol a pokolban van ilyenkor a vikingek gyöngye? Remélem nem ott… Devine éppen csak talpra állt, botladozva, imbolyogva tartott az ablak felé. A nyálkát köpködve nyögött valamit hitvese után. A tintahal át kívánja helyezni a küzdelem színterét, ám legyen. Hezitálás nélkül szaladtam utána, egyetlen pillanatnyi töprengés után átvetettem magam a néhai ablak roncsain a polip után.

- Vigyázz a többiekre! – vetettem hátra és már szálltam is kifelé, sejtettem, hogy magasan vagyok, de nem volt veszteni való időm. Jó kilencméteres zuhanás következett, úgy fordultam, hogy lábbal lefelé érkezzek, és tompítsam a becsapódást, amennyire lehetséges. A kinti levegő hűvös volt, kissé felfrissített, a szaglásom is kezdett helyreállni, a sok büdös állat szaga az állott levegőjű helyiségekben, teljesen összefacsarták a gyomromat. A földetérés simábban ment, mint képzeltem. Talpra érkeztem, és egy bukfencben elvezettem a megmaradt energiát, gyorsan kiegyenesedtem, nem ütöttem meg magam, de más meg kívánta tenni.

- Nyomorult betörő! Majd adok én neked! – sipákolta Mrs. Braxton és egy vaskos, bőrkötésű könyvvel – talán egy lexikon lehetett – próbált fejbe csapni. Ironikus lenne, ha két farkas és egy polip-lény után Margaret kiütne a kezében felhalmozott tudással. Álljon meg a cséphadarás! Én a jó fiú lennék, vagy mi a szösz! Egy határozott mozdulattal kiütöttem a kezéből a könyvet, ami nagyot puffant a földön, ő pedig megszeppenten pislogott és kezét a mellkasa elé vonta.

- Margaret! Én vagyok az! Alexander!

Erre kissé felélénkült az arca.

- Drága fiam! Gyorsan… - hajolt bizalmasan közelebb - el sem hinnéd miféle szörnyeteg mászott itt le az előbb!

Meg akart érinteni, én ösztönösen elléptem tőle, még ki bírtam venni a lény sziluettjét de gyorsan távolodott.

- Margaret! Pontosan tudom mi volt az! Susannah-t magával ragadta. Menjen vissza a többiekhez, nekem követnem kell…

Erre elkerekedtek a szemei.

- Ne menj, édes fiam! Az a valami meg is ölhet, különben is vérzel – sopánkodott. Az ajkamba haraptam.

- Tisztában vagyok a kockázattal, menjen vissza a házba, kérem, ott nagyobb biztonságban van, mint idekint. Más szörnyek is felbukkanhatnak…

Erre megragadta a karom. A bal felkarom is vérben úszott, meg a jobb alkarom is, a nyakamnál is harapásnyom. Legalább az letisztult, miért tűntem fosztogatónak egy pillanatig.

- Drága fiam! Inkább gyere velem, a rémség visszamászik az odvába, és reggel felkutatjuk…

Az arcába néztem. Csak egy futó pillanatig, aggodalom ült ki a ráncos vonásaira a szeme csillogott. Az idegesítő modorú idős hölgy aggódott. Nem válaszoltam, elléptem és a lény után iramodtam.

- Erre nincs idő… - halkan szóltam, talán nem is hallotta. Összezavarodtam, sajogni kezdtek a sebeim, a lüktetés erősödött bennük, visszhangozták a szívem vad ritmusát. Tisztulni kezdetek a gondolataim, és a fájdalom hullámai lassan elöntötték a testemet. Amíg odabent harcoltam, más volt a helyzet nem sajgott ennyire semmi, nem nehezült el ennyire a mozgásom. Azon kaptam magam, hogy még a reggel szerzett zúzódások is nehezítik az előrehaladást. Visszatért a bordáim és lábszáram fajdalma is, az ideghálózatom kezdett túlterhelődni. A leheletem apró pamacsokként szállt ki az orromon és számon, egyre nehezebben szedtem a hideg levegőt, ziháltam. A kastélykert eddig általam feltérképezetlen pontja felé tartottam, a polip eltűnt a platánok és a folyondárok sűrűjében. Zavartan kapkodtam a fejem, a sötétben nem láttam többé, a hold fénye nélkül bárminek nekiszaladhattam volna, az állapotom súlyosbodott, visszavettem a tempómból. Remegés tört rám, a testemet kiverte a verejték. Közel járhattam az eszméletvesztéshez. Tudtam ám, hogy mi történik! A kastélytól távolodva a „különleges erőm” is távozóban. Így nincs esélyem az éjszaka teremtményeit legyűrni. Mire lesz elég a jelenlegi erőm? De nem adhattam fel! A sűrűben fatörzsek, és fakó-zöld bokrok között megtorpantam, merre tovább? A hold kerek, nevető képébe emeltem izzadtságban fürdő arcomat, összeszűkült a szemem. Még nem végeztük!!!

            Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nyilván csak nekem tűnt soknak, mire a félrecsúszott téglalap alakú kőlapot megtaláltam, bár a majdnem keresztülestem rajta helyénvalóbb lenne ide. Leguggoltam elé, mint valami torz oltárkő elé, és végigsimítottam érdes felszínét, amikor a kezem elakadt a rozsdás, fém ajtókarikában. A szemeim előtt pontok táncoltak, szédültem, hányinger kerülgetett. Hát, úgy látszik, nem csatában maradok alul, csak úgy, magamtól. Odalentről, a sötét lépcsőnyelv felől dohszag áradt és bűz. A lépcső felső fokainál, ahol még érte a hold ezüstsugara, árulkodó nyálkacsík futott végig a mélybe. „…a rémség visszamászik az odvába…” Tovább! Az egyensúlyomért harcolva ködös tudatommal és sajgó testemmel, ráléptem az első fokra, és lassan, kimérten ereszkedtem alá a bűzös homályba. A kardot magam elé szegeztem, a falnak dőltem, és annak a támogatásával haladtam a föld belsejébe. Óvatosan kerestem a következő fokot a lábfejemmel, nem lett volna jó, ha végigbucskázom az aljáig. A sötét körülvett, fojtogatóan hullámzott körülöttem, végül elnyelt. Ha nem találok sürgősen valami fényforrást, úgy járok, mint az egyszeri királyfi, és megmentendő „királylány” fejét vágom le hét remekbeszabott csapással. Persze ennek feltétele, hogy életben maradok odáig. Agyam fennmaradó kapacitását az kötötte le, hogy végigpörgettem a fényszerzési módozatokat. Fáklya és tűz, fejlámpa, petróleumlámpa, elemlámpa, gyertyatartó, Denevérember-hívó reflektor. Megborzongtam, hirtelen éles fájdalom lobbant a fejemben, és görcsbe állt a még sértetlen bal alkarom, az erek kidagadtak. Mintha egy furcsa gócpont lenne ott, és valóban. A bal karom eszmélésem óta nehézkes, lassú, furcsa. A látásom állt helyre elsőként, majd minden fájdalom lassan, idegenként háttérbe szorult. Az agyam kivergődött a ködből, úgy tűnt, lassan ismét a harci üzemmódban leszek, a testem összeszedi magát. Ezek szerint már megint egy kastélyhoz tartózó részben vagyok, ez vajon most jó, vagy rossz? Van-e kapcsolata a főtömeggel, vagy ez egy olyan kis titkos kamra? Ja! Itt rejtegetik a máig harcoló konföderációs alakulatokat, vagy ez a szörnyek fészke? Ez a lehetőség nem tetszett annyira. Apró ízeltlábúak rebbentek szét a talpamnál, és pontszerűen szaladgáltak a zöldellő falak repedései felé. Amilyen ma este az én formám, mindjárt a rovarok is alakot öltenek valami óriáscsótányban. Jó estét, Mr. Gregor Samsa! Kéne egy rovarirtó is. Egy folyosó indult a lépcső aljánál, ajtók keretezték jobbra is, balra is. Mozgást nem tapasztaltam, célszerű lett volna követni a nyálas, fekete folyadéknyomokat, amik minden bizonnyal a csonkolt szörny-nyúlvány hagyott maga után. Fejetlenül nem kívántam csatába vágtatni, a testemnek is idő kell, és nem akartam meglepetéseket a hátamba. A nyitott ajtót vettem célba, a többi érintetlen volt, a por is rajtuk – onnan csak nem jön elő ellen. Üvegcserepek, meg némi trutyis anyag fogadott az ajtó mögött. Valaki eltört egy üvegfélét, amelyekből több is sorakozott odabent a poros fa-állványokon. Miféle raktár lehet ez? Leginkább egy leharcolt múlt századi raktárhelyiség hangulatát árasztotta. A pókhálók sűrűn futottak szanaszét, a szoba nyugalmát kétségtelen valaki megzavarta. De nagyobb felfordulást nem okozott. Hát akkor mégiscsak marad a polip nyoma! Hogy a nehéz levegő tette-e, vagy a nyugtalanságom kezdett pánikká fokozódni, már magam sem emlékszem, de elővettem a Berettát. A folyosón haladtam tovább, egy-két ajtó következett, aztán látszott, hogy kiszélesedik az út, és egy terem-szerű, kőlapokkal burkolt, kör alakú rész következett. A polip bent volt, csápjai a levegőben tartották a testét, így furcsa lebegés-szerű állapotban volt, Susannah-t gondosan őrizte. Szemei fennakadtak, a többi kocsánya lassú, szertartásos köröket írt a levegőbe. Előtte, a terem közepén egy idézésekhez használt pentagramma, furcsa szimbólumokkal, öt gyertyával a csúcsaiban. Az egyik szára az ötből már egy éles fehér fényt árasztó oszloppá nőtt egészen a plafonig. Mi az ördög lehet ez? Maradunk a cowboy-diplomáciánál! Gondosan a fejét vettem célba a pisztollyal, abban a pillanatban mintha nem ebben a világban járt volna a polip, de teszek róla, hogy maradjon is ott, ahová ment. A falakat körbe fagerendákkal erősítették meg, az egyik különösen kiállt, és repedezett volt.

Egy mobil ciripelt fel mögöttem, annyira meglepett, hogy megpördültem és célba vettem. Szétszakadt ruhadarabok hevertek körülötte, fürdőköpeny foszlányai, egy pár acélbetétes bakancs. Thorvald! Hát pajtás… Remélem, nem szenvedtél sokat… Ne aggód,j bárhol legyél is, megbosszullak… Bár…

Vérnyomok! Nem voltak vérnyomok. Ha pedig nem halott, akkor… telihold. A Bestiák új tagja. Nem tartozik többé a szánalmas fajtánkhoz. A farkasok! A szörny-puzzle kezdett olyan formát ölteni, ami egyáltalán nem tetszett. Karistoló hang ütötte meg a fülem, sokkolva és sápadtan hátráltam a mögöttem felbukkanó két alak elől. Már csak a látszat fenntartása végett is rájuk emeltem a fegyvert, és hátráltam egy harmadik irányba. A telefon dallama elveszett a megdermedő időben, amint a terembe lépett a két farkas. Ez nem az a kettő volt, akikkel mérkőztem odabent, az első óriási dög volt, különösebb fantázia nem kellett hozzá, hogy kitaláljam, ki ő. Vastag, fényes, fekete bunda borította, izmosabb volt, mint az első kettő – még emberi léptékkel mérve is hihetetlen izomkötegek mozdultak meg a bőre alatt. Vicsorgott felém, a karmaival a falat karistolta, vakkantott és morgott a fényoszlop aurájába érve. A másik farkas is termetes volt, de látszott szálkás bundáján, tépett testén, kopott szőrén, hogy megviseltebb, idősebb példány, mint Thorvald. Elnyújtott pofájukból gőzölgött a levegő, ragadozófogazatukon vér csöpögött. A termet az éteri tartományban általam is „hallható” üzenet járta át. Falkavezér! A kapu még nincs kész. Stone-ra most nem tudok több gondot fordítani! Lennél szíves egyszer rendesen ellátni a feladatodat? Válasz nem érkezett, legalábbis nem szöveg formájában. A fakó bundájú nyakában világítani kezdett egy nyakörv-szerű dolog. Lilás fénnyel derengtek fel rajta valami apró karcolatszerű vonalak, talán rúnák lehettek. Ez roppantul nyugtalanító volt. A helyzet kétségkívül kényes volt. Ha ez a farkasféle valóban Thorvald, akkor mit kéne tennem, hogy ne öljem meg, vagy hogy ő ne öljön meg? Nem harcolhatunk! Nem tudom, mennyi emberi maradt benne, lehet, hogy már teljesen a Falkavezér irányítása alatt áll, és valóban egy közülük. Mindenesetre Thorvald – vagyis az egykori Thorvald – felborzolta a hátán a szőrét és szörnyű üvöltést hallatott, testtartása, ha lehet, még jobban meggörnyedt, ugrásra készen megfeszült. Egyszer már pórul jártam egy ilyen szituációban, valamit újítani kellene a korábbi stratégián. Kettővel mondjuk úgysem bírok egyszerre, de az öregebb farkas nem tett fenyegető mozdulatot.

Thorvald-farkas araszolt pár centit, morogva, vértől habzó pofával.

- Thorvald! Én vagyok az, Stone! – próbálkoztam, jobb ötletem nem lévén. Azt mégsem mondhattam, hogy: „jó kutya! Ül! Fekszik! Relaxál!” A Falkavezér elindult a fal mentén a polip felé, a barátomnak meg úgy tűnt, rám van gondja. Szimatolni kezdett, begyűjtötte a begyűjthető információkat a leendő prédáról, pontos képet fog kapni pillanatokon belül a sérüléseim súlyosságáról és ösztönösen használja majd ki a gyengéimet. Kezdtem elbizonytalanodni. Semmi előjelét nem adta annak, hogy mozdulni fog, egy szempillantás alatt rámvetette magát. Nem ugrott olyan magasra, mint korábban a másik kettő, optimális ívet választott, megpróbáltam átvetni magamat fölötte, korábban ez már sikerült egyszer. A karja túl hosszú volt, kimart és végigszabta a hátamat. A pisztolyom fémesen koppant a kőlapokon, de a szaltót sikeresen befejeztem, már lendültem is tovább, ám az ember-farkas nem sok időt hagyott, gyors volt és támadott. Teret hagytam neki és kicsaptam a karddal, a válla fölött érte a pengém, a vágás nem volt mély, csak felületi. Egy bukfenccel oldottam kereket, mire a lábszáramat érte karomcsapás, itt is felszakadt az öltözetem, véreztem, ez csak jobban ösztönözte. A szőre túl vastag volt, a vérem nem, vagy csak kis mennyiségben érhetett a bőréhez. Legalábbis nem vett róla tudomást. A vágásom már szinte be is hegedt, mikor elhelyeztem rajta a másodikat. A hirtelen lecsapni készülő mancsát tessékeltem odébb, de ekkor két gyors csattanással, már keresztül is harapta a bal csuklómat. Úgy éreztem, le is szakítja, iszonyatos erő volt benne. De sajnos, vagy szerencsémre, ő sem volt kivétel. Hörögve, vadul csattogva a semmibe, prüszkölve tántorodott hátra, nem tetszett, hogy csak ilyen áron tudok teret nyerni. Előrelendültem, nem volt időm finomkodni, keresztüldöftem a mellkasát, a penge megakadt egy pillanatra a bordáinál, de keresztülszaladt az izmokon, húson, mindenen, a kard feje kis púp formájában megjelent a farkas hátánál. Ösztönösen félreütött onnan, én pedig éppen csak elkerültem a karmait. A vére széjjelspriccelt, beborítva a kőkockákat, a pentagrammát, a polipot, engem is. Hátrazuhantam, a bal kézfejemet nem is éreztem, bénán lógott a mellkasomnál, piszkosul vérzett. Ülő helyzetbe tornásztam magam, Thorvald vonaglott, rázkódott, már nem is érdekelte a füstölgő pofája és az égő ínye, a kard markolatát kereste, de a mancsa alkalmatlan volt rá, hogy megfogja. Vonyított, rázkódott, már-már megsajnáltam. Más dolgom volt, az ép jobb kezemmel hátranyúltam, ezt észrevette a Falkavezér és nem várhatott tovább, kiugrott a polip mögül és készült szembeszállni velem. Én éppen csak kihalásztam a Glockot, máris a rangidős farkas vett üldözőbe. Nem tudom mi volt a terve. Szét nem téphetett, mert a vérem szétmarta volna a testét. A balommal csaptam is felé, amint közel ért, és szétfröccsenő vérem beterítette a pofáját. A szemébe is ment, ami elvakította, vonyított ő is, vadul harapta és karmolta a levegőt vakon. Hátrasasszéztam, igyekeztem kis zajjal, mert a füle még ugyanolyan jó volt, mint korábban, de a pillanatnyi stratégiai előnyt muszáj volt eredményekre váltanom. Thorvald elzuhant, egyre csak gyűlt a vértócsa alatta. Tüzet nyitottam, a Falkavezért több lövés is átjárta, de meg nem ingatta, hirtelen eszembe jutott egy ötlet, egy ugrással a sérült fagerendához vetettem magam szándékosan kellően nagy robajjal. A Falkavezér nem váratott magára, már félig hunyorogva szállt is felém, karmolásra lendítve izmos mellső tagját. Az utolsó pillanatig a tökéletes célpont benyomását keltettem, majd arrébb gördültem, a csapás, ahogy azt számoltam, eltörte a repedezett gerendát. Porzott az elreccsenő gerenda, majd engedett a nyomásnak: az egész falrész, és a gerenda plafonba nyúló része rázúdult a rangidős farkasra. Morajlott a mennyezet, a kőpor vastagon szállt a levegőben, alig bírtam az esésemet tompítani padlón. Fogcsikorgatva tápászkodtam féltérdre, az öt szárból már három izzott fehér fénnyel, oszlopszerűen. A robaj elhalt, a mennyezetet megtartotta a többi gerenda. A bozontos, fakó bundájú ernyedten, mozdulatlanul hevert a kődarabok és a gerenda alatt.

Körbenéztem, a csatatéren. Nyertem már, vagy mi a fene van? Az elém táruló látvány semmi jóval nem kecsegtetett. A polip úgy-ahogy megvolt, leszámítva néhány csápját, amelyek magát a lényt, illetve Susannah-t óvták egy-egy alázúduló plafondarabtól. A korábbi két dög most öltött testet a folyosó felől. Úgy voltak, ahogy hagytam őket, elég rossz bőrben. A nagyobbik mellkasán még tátongott véres szélű lyuk, vicsorogva közelített, a csonka fülű – talán nőstény – pedig a vonagló Thorvaldhoz kullogott és gyengéden a fogai közé kapta a kard markolatát. Elképedve néztem, ahogy lassan, gyengéden kihúzza a pengét a társából, míg a másik sakkban tart engem. Ez aztán a falkamunka, a kardom csendülve és vérrel vastagon szennyezve hullott a padlóra. Így, tovább! Lassan az egész helyiség tele lesz a széthányt fegyvereimmel. Thorvald félholtan vonaglott, nyüszögött, szűkölt, a halálán volt, de biztos voltam benne, hogy rövidesen jobban lesz, hárommal pláne nem bírok egyszerre. Addig kell ezt a kettőt is hidegre tennem, amíg Thorvald jobban lesz. Igen ám, csak már messze voltam az induló formámtól, kis időre volt szükségem nekem is, amíg visszanyerem az erőmet. A polip felé vettem az irányt, nem fenyegetően, csak csendesen, gondoltam, eléggé leköti a kapunyitás „karjában” a fődíjjal ahhoz, hogy közelharcba bonyolódjon velem. A falat összevérezve, bicegve haladtam félkörben a teremben, gondosan kerülgetve révülten lebegő csápjait. Thorvald öltözékéhez értem, a telefon elhallgatott, de hogy mikor, azt magam sem tudtam volna megmondani. Azzal jól okoskodtam, hogy a farkas nem jött a közelembe, a poliptól még ő is tartott. A földön ráléptem valamire. Mi ez? Hengeres, élénksárga tárgy, rézfejjel. Egy 12-es sörétlövedék, és ott egy másik. Ez hogy kerül ide? A dögöknek nemigen kellhetett, akkor… Thorvald szerzett volna be fegyvert? Rendben van, de merre van? Lehajoltam átkutatni a tépett ruhadarabokat, gyorsan járt a jobbom, a balom még mindig használhatatlan volt. A szemem, hirtelen megakadt a markolaton, ami inkább egy pisztolyt idézett, de a csöve, ha le is fűrészelték, egy klasszikus duplacsövűé volt. Elmosolyodtam. Hát akkor új fejezetet nyitunk a csatában.

            Ellenőriznem kellett, hogy töltve van-e, lecsattintottam a tetejét, persze, nem volt. Egy kézzel piszkosul nehéz volt, a saját véremen csúszkálva a helyükre csúsztatni a töltényeket, morgó farkasokkal a hátam mögött. A nőstény – most már így neveztem magamban– a fémes hangokra abbahagyta Thorvald orral bökdösését, és időnként pofán nyalását, és amint a helyére csattintottam az olajos szagú fegyvercsövet, már morogva araszolt felém. Kell a kardom! Akárhogy is, ezt most megszívtad, kisanyám! Számára is pillanatnyilag gyenge, sebesült préda benyomását kell nyújtanom, ha megneszeli mekkora helyzeti előnyöm van, akkor messzebbről kell lőnöm rá, azt pedig nem szeretném! Az alkaromra fektettem a fegyvert, a markolatot alulról fogva, lassan oldalt fordultam, a fény is erősödött a teremben, már négy szár világított. Sietnem kell! A kisebb farkas kapart egyet-kettőt és már ugrott is. Hanyatt vettem magam, és mikor a hasa és a mellkasa fedezetlen maradt, elsütöttem a kézipuskát. A robaj irtózatos volt, nehéz lőporszag telepedett ránk, a zárt helyiségben visszhangzott a dördülés, kissé csengett is fülem utána. A véres bundacsomó füstölgő torzóként zuhant mellém, vonaglott, a sörétek kis híján kettétépték. Elgurultam mellőle és már tápászkodtam is föl, nem akartam tétlenül várni az újabb csapást. Szememmel a kardomat kerestem, ott hevert az össze-összeránduló Thorvald mellett, már nem jöttek hangok felőle, nem tudtam megsaccolni mennyi ideig tart neki, amíg regenerálódik, de reméltem, hogy van egy kis időm. A kard felé vetődtem, ha meglenne, teret nyerhetnék a dögökkel szemben és nem kéne fizikailag sérülnöm egy-egy párbajnál. A nagyobbik már iramodott is felém, talán csak morcos volt, amiért keresztüllőttem, vagy Thorvaldot féltette, bárhogy is, most nem a legjobbkor zavart meg. Nehezen navigáltam, de sikeresen ugrottam félre az útjából, messze nem reagált olyan gyorsan, mint Thorvald az elején, sok időt töltött helyezkedéssel a következő ugráshoz. A kardom ott hevert karnyújtásnyira, de nem értem el. Kétségbeesetten vártam a rohamot, de lassultam, ezt éreztem magamon, már sokkal nehezebben követte a testem a gondolatban kidolgozott stratégiát. Egyszer csak legyűrnek és átharapják a torkomat, már fáradok. Egyedül kevés vagyok, a világ egyetlen gépezetté olvadt körülöttem, ami az én húsomat akarta ledarálni. Nem jó az egyetlen rossz csavarnak lenni benne. A nyitott mellkasú, vad farkas betöltötte a látóteremet, kifogytam az ötletekből, kétségbeesettem kulcsoltam rá a jobbomat a markolatra, ami a vértől vált csúszóssá. Elkéstem!

            Hirtelen eltűnt az utolsó pillanatban a támadóm, a szemeimet már fel mertem nyitni, a kard a kezemben volt. Thorvald-farkas lerántotta a levegőből a kollégáját, ki tudja, milyen megfontolásból, de úgy tűnt, már jobban van, és nem engem akar szétcincálni. A két bundás birkózni kezdett a maguk vad, bestiális módján. Harapták egymást, karmoltak, rúgtak, martak – iszonyatos erővel. Csontok roppantak, húscafatok szakadtak, vér spriccelt. Egyik fél sem kért, és nem is kapott kegyelmet. Ledermedve figyeltem a brutális forgatagot egy pillanatig, csak sejtettem, hogy a Falkavezér nélkül a falka már kevésbé volt a szörnyek bábja. Most éppen egy belharc bontakozott ki előttem, és nem vehettem biztosra, hogy a győztes nem engem akar majd desszertnek. Az villant még át az agyamon, mikor már úton voltam a frissen szétlyuggatott, kistermetű nőstény felé, hogy akár egyetlen rövid percnyi belharc ezekkel, egy ember számára a biztos halált jelenti. Most örültem igazán, hogy még egyben vagyok. Szembenézve a tényekkel, nem rajtam múlt. Aligha. A vonagló, és cafatosan lüktető egykori farkas fölé álltam, és kisilabizáltam, hol a nyaka. Kínok között kulcsoltam a bal kezem ujjait a markolatra, hogy két kézzel lendítsem a borotvaéles fegyvert. Sajnálom, kislány, de nincs választásom! Lesújtottam, ahogy a vérszomjas, szadista hóhérok tették hajdanán, a szememet lehunytam, az ajkamról egy ima szállt az égnek az elesett lelkéért. A feje, mint egy bozontos golyó gurult el, a gerince fülsértő reccsenése után. Talán már halott volt egyébként is, de nem kockáztathattam. A két farkas még nem fejezte be, csak a csatájuk kezdett elvadulni, a védekezéssel egyre kevesebb idő töltöttek, már csak a találatok részegítő vérhabzsolása számított. Thorvald a termeténél fogva maga alá gyűrte végül a kimerült és súlyosan vérző ellenfelét. Én a polip felé fordultam. Az ötödik szár is felfénylett, féltem, hogy elkéstem.

- Itt az időd, tintahal! Most mész a levesbe… - hörögtem felé és ráemeltem a kardot. A csápjai megélénkültek, a szemei felpattantak, sziszegő hang tört elő a torkából.

- Gondolod, hogy a halálommal változik bármi is? – sziszegte a nyálban forgó nyelvével.

- Már hogyne változna, te nyomorult… Ereszd el a lányt, és akkor futni hagylak.

Gurgulázó hang, göcögésszerű gurgulázás tört fel belőle. Félpercnyi igen komoly agymunkámba telt, mire rájöttem, hogy röhög. Rajtam röhög… Lerontja itt a renomémat. A teremburáját! Thorvald satuszerű állkapcsa összezárult a meglőtt ordas torkán. Többszöri erős szorítás után, elernyedt a másik és lassú visszaváltozásba kezdett. Visszanéztem az én áldozatomra, bizony! Annak is most már egy fejetlen, szétroncsolt huszonéves nő formája volt. Magasságos ég! Zavarodottság lett rajtam úrrá. Embert öltem? Mikor megöltem, még nem az volt. Thorvald megállt a két hátsó lábán a legyőzött fölött, és panaszosan felvonyított. Zihált, prüszkölte a vért, és tépett, karmolt sebek borították a testét. Mi tagadás, sehol sem voltak a markolatig tolt kard borzalmas roncsolásához képest, lassan hegedni kezdtek ezek a friss sebei is.

- Viszlát a pokolban, Stone! A kapu nyitva, bárhogy is, ma este kudarcot vallottál… - a szónoklata után néhány csápjával már meg is közelítette az éles, fehér fénnyel izzó oszlopot. Thorvald ismét minden előzetes jel nélkül, már ugrott is. A polipot vette célba, ez annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatig nem is reagáltam. Dermedten néztem, ahogy az éjszaka két szülöttje összecsap. Csáp tekeredett a farkasra, de ezúttal Thorvald jól fel volt szerelkezve ellene. Az erejével szétfeszítette, miközben a karmai nyomán sötét nyálka buggyant ki a polipból, kettőt-hármat harapott, és immár ő is túl volt az első leszelt csápon. Örömmel láttam, hogy a belőle folyó „anyag” nem marja a farkast úgy, mint az én vérem. A csápjai legalábbis ilyen értelemben nem veszélyesek rá nézve.

- Megmondtam, polip! Mész a levesbe! – Susannah-ra szegeztem a tekintetem, és meglendültem a csápok felé. Az elsővel nem volt gondom, két ügyes elhajlással és egy gyors fogásváltással sikeresen lecsaptam. Aztán kettő másik következett, harci kiáltást hallatva söpörtem félre az egyiket, és sújtottam a másik felé. Túl gyorsan mozgott, nekem pedig megbotlott a sérült lábam. El sem találtam, ő viszont orrbavágott az elülsővel, a másikkal a jobb karomra tekeredett, és megszorította. Thorvaldra sandítottam, ő sem volt jobb helyzetben, három, lassan négy erősen nedvedző, tépett csáp csavarodott rá, jóformán teste minden tájára, a tüskék belemartak a testébe, nyilván a méreg hatni kezdett. Élet-halál harcot vívott, marcangolt, nyelte a keserű nyálkás váladékot, erre elcuppant még egy csáp, de rögtön egy új érkezett a helyébe. Láttam, hogy Thorvald annyira leköti a lény „túloldalát”, hogy az én oldalamon csak a két aktív, egy korábban csonkolt és a Susannah-t tartó csáp maradt. Most vagy soha. Sikertelenül próbáltam kirángatni a karomat a fogságból, a másik pedig lesújtani készült. Itt is kivártam, engedtem a szorításomon, elernyedtem. A lezúduló csáppal egyszerre rántottam egyet az engem szorongatón, így a karom a másik csápot találta el, rögtön elengedett. Már vetődtem is a kard felé, felmarkoltam és nekiugrottam a lányt tartó darabnak. A polip annyira megrettent, hogy jóformán nem is védekezett, nem próbálta megakadályozni sem, annyira féltette a lányt, hogy szinte önként „felajánlotta” a tökéletes csapási pontot. Annak rendje és módja szerint el is engedte Susannah-t. Sietve magamhoz öleltem, a kardot a földre ejtettem - ettől a pillanattól fogva, ha megtámad, a polip a lányt veszélyezteti. Thorvald a végét járta. Vele szemben is elfogyóban voltak a tapadókorongos gumiszerű nyúlványok, ám az egyik rátekeredett a nyakára és eszméletlen erővel préselte ki a farkasból a levegőt, Thorvald a semmit harapta, a szemei lassan bevéreztek és fennakadtak. Mérlegelnem kellett, és a kisebbik rosszat választottam. Szép lassan elengedtem az eszméletlen, ernyedt női testet, és a polip testét vettem célba. A csonka csápja már nem menthette meg, a két éppel meg a zsákmányért kapott. Kis mohó élőlény! A köpetet az utolsó pillanatban öklendezte rám, de már későn. Az öklöm irtózatos erővel csattant a fején, porcok reccsentek meg alatta, és nyilván el is deformálódott kissé a varangyfeje. A ragadós, bűzös nyálka beterített, hátrazuhantam, nem láttam semmit, az érzékeim cserbenhagytak. Az erőltetett vakkantások, majd az üvöltés már öklendezve is mosolyra késztetett, de az sem rontotta el a kedvem, hogy egy csáp már az én nyakamat tapogatta. Thorvald szabad, és ez bizony nem életbiztosítás számodra, kis mócsing! Visításban tört ki, nem állt számára jól a csata. A csáp két pislogásnyi idő alatt eleresztett, én pedig igyekeztem kiköpködni, „lefejteni” a képemről ezt a hányadékot. Tapogatózva indultam el, amerre Susannah-t sejtettem, de rövidesen már láttam is. Elsőként az ellenfélre néztem vissza, mármint arra, ami még maradt belőle. Visítása immáron az elviselhetetlenségig fokozódott. Az elszabaduló farkas nem bajlódott többet a túlerővel és csak nekiesett a ványadt testének. Többször átharapta a torkát, lecincálta az alsó állkapcsát, szaggatta a kopoltyúfedőit, és letépte egy karját. Irtózatos kínok közt tette mindezt, mert az innen kispriccelő anyag, már marta a pofáját, és a bőrét. De nem létezett többé kímélet a polipnak. A saját váladékában fuldoklott, egyre torzabbá fogyó teste elvesztette minden tartását, a csápjai a semmiben vonaglottak. Vége volt hát. Szuszogtam egyet, két öklendezés között, majd visszabotorkáltam a lányhoz. Mellé csúsztam, vér szivárgott az orromból, remegett mindenem. Thorvald hamar megunta a „savfürdőjét” és vonyítva ugrott el a forrásától. Égett szőrszag töltötte meg a termet, és a polipmaradvány is bűzösebb volt a szokásosnál. A farkas ordítva karistolta a körmeivel a falat, amíg az entitás vérét beitta a teste, és regenerálta önmagát. Föl-alá kezdett járkálni, hol két, hol négy lábon. Tudtam, hogy csak idő kérdése, mire észrevesz minket és abban nem voltam biztos, mi a szándéka. A polip teste szokatlanul sokáig vonaglott, remegett, az idegek még aktívak voltak benne, rémséges volt a pusztulása. Thorvald bozontos farkasfeje a hozzá tartozó tépett, vérző, füstölgő bundával megjelent a fényoszlop mögött. A szemei rám tapadtak, az orrából véres pára szállt fel. Susannah mö