AA-027-es bejegyzés

„Scissors”, 002-es bevetési egység

Helyszín: Tombstone belváros; „Denevér” italelosztó helyiség

Egység: kilenc fő, speciális alakulat

Jelentés

 

20:30 – A helikopter az épület mögötti füves területen landolt, itt alakzatba fejlődtünk és megközelítettük a kétszintes épület hátsó bejárati traktusát. A fronton lévő 7-es és 10-es szakasz nem jelentett aktivitást a bejáratnál. Az ablakok el voltak deszkázva, sem felülről, a jelen pozícióból mi sem észleltünk mozgást. Már sötét volt és a sisakjaink infra kapacitása csak tíz-tizenkét méterre volt hatásos, így bevetettük a hőképelemzőt, de nem kaptunk értékelhető adatokat. Az épület téglaszerkezete meglehetősen masszív volt és jól tartotta a hőt. Meglepetésünkre a kis bejárat, melyhez néhány meglehetősen roskatag, szúrágta lépcső vezetett, nem volt sem eltorlaszolva, sem bezárva.

 

20:35 – Akadálytalanul jutottuk be az épületbe. A digitális térképünk alapján, amelyet az eredeti tervekről modelleztünk, felosztottam a területeket, egy hármas és három kétfős csoportra szakadtunk. Ketten az emelet felé nyomultunk, Ashford tizedes fedezett. A lépcső repedezett és helyenként penészfoltos volt. A lépcsőfordulónál találtunk egy cirka 5×7 méter alapterületű kis szobát, ahol orvosi felszerelést, tűket, ampullákat, kötszert, és egy vérnyomásmérőt is találtunk. A belső tér levegőtlen volt, lévén az ablakot gondosan eldeszkázták, de a hátrahagyott dolgok szétszórtsága hirtelen távozást feltételezett. Mivel azonban senki nem hagyta el az épületet, még itt kell lennie az elsődleges célpontnak. A szobát átfésültük, két ruhadarabot is sikeresen azonosítottunk, semmi kétség. Jó nyomon járunk. Folytatjuk tovább, az emelet a következő cél.

 

20:41 – Ashford tizedes reménytelenül lassú, és túlságosan óvatoskodó. Pedig a kiképzése több hidegvért, és rutint feltételez. Sokat igazgatja a sisakját, és babrál a MAC-10-esével. Egy piszkos, hátsó WC-t ellenőrzött, én pedig egy lepusztult és szintén penészes lakószobát vettem szemügyre, de rögtön feltűnt volna, ha vannak bent. Azért átpásztáztam a HK-36-osom cső mellé erősített lámpájával, néhány ízeltlábút sikerült csak szétzavarnom. Ekkor futott be Brown őrnagy hívása. Vért és néhány figyelemreméltó feljegyzést találtak odalent az egyik félreeső raktárban – amely mellesleg fel sem volt tüntetve az „eredeti” tervrajzunkon. Mivel a húszas években épült az épület, a szesztilalom idején, úgy vélem, a hivatalos tervrajzunkhoz képest még szembesülünk meglepetésekkel. Elindultam a megjelölt pont felé.

 

20:53 – A többi egységet elküldtem, hogy biztosítsák a söntést és a főbejáratot. Magam a kis áporodott, izzadtságszagú raktárféleségbe léptem be. Egyetlen fényforrásom a tetőről himbálódzó, széles búrájú lámpa volt. A sisakomat az asztalra helyeztem, és mielőtt felemeltem a teljesen teleírt irodai papírt, még szétnéztem a kis szobában, ahol néhány perce még Stone tartózkodott. Első összecsapásunk járt a fejemben, azt hittem, mindenre készen állok, de alulmaradtam. Akkor még. Meglepett, hogy segítséget kapott, még lélekben sem készültem fel gázsprayre – elvesztettem Marlát. Kudarcot vallottam. Valamiféle zavart szégyenérzett ömlött szét a golyóálló mellényem mellkasrésze mögött. A fegyver a vállamon lógott a szíján. „A helyiség tiszta”, jelentette Brown, és nekem nem volt okom kételkedni a kijelentésében. Vér borította a papírokkal teleszórt asztalt, egy kis elavult diktafon árválkodott a sarkán. A vér mintha spriccelve lett volna, de ezt nehéz volt ballisztikailag pontosítani – az üres Glock az asztal középsíkjához viszonyítva a székhez képest a jobb oldalon feküdt. A tár és a töltények szanaszét az asztalon. Miféle színjáték abszurd részletei mindezek? Mindjárt a végére járok, mielőtt folytatjuk a felderítést. A kezembe lévő dokumentum fejlécén ez szerepelt a saját kézírásommal: Scissorsnak. Nem idézném szó szerint – lényegtelen elmélkedés a létrehozásunk körülményeiről, emberi természet elleni bűntettekről a technika eszközeivel, és hogy nem sok választ el minket a lélektelen zombiktól, ha vakon követünk a lakosság szenvedéseit fokozó parancsokat egy eszelőstől. Végül pedig az életünk értelmetlenségének végső konklúziójával záródó sorok. Elmélyültem a szövegben, mikor valami megnyikordult mögöttem. Mi ez zaj? (statikus zörej)

 

            Már hűvös volt a háromméteres ódon vaskerítés tövében, a tűz kicsi volt, amit Mr. Stianson rakott, és csak percek voltak hátra az indulásig. Az eget vastag, statikus töltéstől időnként ki-kisülő felhőréteg borította, alatta csak halvány pislákoló folt volt a hold. Az elmúlt órák eseményein töprengtem, az agyam – most már tudom – üres köröket rótt, és kissé kábán meredtem a kerítés túloldalán magasodó roppant tömegre. Az arcomon éktelenkedő, enyhén duzzadt lilás foltot tapogattam, mikor mögém lépett.

- Kétségek, gondolatok? – mormogta az orra alatt. Nem néztem rá, el tudtam képzelni az arckifejezését. Letelepedett mellém, feszült lettem a közelségétől.

- Öngyilkosság így nekivágni a… - monoton tónus kászálódott ki a torkomból.

- Elég! Nem vitatni jöttem egy már meghozott döntést. Odabent az emberek számítanak ránk.

Összeszorítottam az állkapcsomat és a pokolba kívántam a tudálékos, arrogáns, illogikus hasonmásom. Erős érzelmek kavartak fel, nem tudtam kezelni őket.

- Akkor miért jöttél? – sziszegtem a fogaim közt.

- Jegyezd le! – koppant a saját hangom kívülről.

- Hogy mi? – fordultam felé. Az arca sápadt volt, a szeme alatt fekete karikákat szántott a fáradtság, kísérteties dudorok torzították az arcát, a vállát, és még ki tudja milyen testtájait.

- Ha itt el is bukunk, nem lehet, hogy feledésbe merüljön mindaz, amit átéltünk, megtudtunk. Mert ez az igazi lényege a dolognak. A mi történetünk most az útmutató azok számára, akik majd utánunk jönnek. Soha, az évtizedek alatt senki nem jegyezte le. Nem maradtak utalások kézzelfogható forrásokból, mi is folyik itt. Csak Ransom lázálmai és paranoiája nem lehet az egyetlen, ami összeköti ezt a kastélyt… - ekkor elmerengett egy pillanatra - és a várost, az élők világát.

- Ez felesleges eljárás, az adatok rögzítésre kerülnek, ha az Árnyéklégió… - az érveimet az a terminológia szülte, amelyet „eszmélésem” óta sulykoltak belém.

- Csak írd le. Idővel remélem megérted, ha visszaolvasod, hogy miért volt rá szükség.

Robosztus árnyék vetődött ránk, teljesen eltakarva a tűz lángját.

- Itt az idő – jött reszelősen és hátborzongatóan a termetes Mr. Stiansontól. Ő is változóban volt, pofaszakálla megerősödött, tartása kissé görnyedtebb lett, és a pólóját itt-ott kósza és erőteljes szőrcsomók ütötték át. Időről-időre vicsorogva villogtatta fogait.

- Menjük hát! – bólintott Stone, és feltápászkodott. - Az adatok nem adnak mindenre magyarázatot, ez az élet lényege is. Amik itt történtek, illetve történni fognak nem írhatók le folyamatábrákkal és tendencia-görbékkel, kijelzőadatokkal.

Mr. Stianson lassan bólintott.

- A történetünk lapjait olyanok vérével írták, akik fontosak voltak nekünk – mormogta félelmetes hangszínen.

- A történetünk még nem ért véget. És mit érünk vele, ha nincs, aki továbbadja? – egyenesedett ki Stone. A nyakán ekkor láttam meg a néhány centis bőrpikkelyeket. Átváltozik, de vajon miféle pokolbéli szörnyeteggé? Nyelnem kellett.

- Nem hagyom elveszni. Ha bármelyikünk is életben marad, akkor lesz, aki elmesélje. Erre megesküszöm – bólintott Mr. Stianson.

- Amit eddig hátrahagytunk, már az sem kevés. Na, gyerünk. Lássuk azt az utolsó felvonást – mosolyodott el Stone. A mosolya keserédes görbület volt a szája szegletében. Tudta vajon, vagy csak érezte, hogy miféle fordulatok várnak még ránk?

 

            Kábultan pislogva tértem magamhoz, fájdalom járta át a tagjaimat. Nehezemre esett kinyitnom a szemem, de csak egy masszív, műanyag belső borítású ajtó töltötte be a látóteremet. Rögtön felismertem, hogy az egyik Hummerünk az, akkor hát… A kezem és a lábam meg volt bilincselve, a mieink nem korlátoznák a mozgásomat. Elvileg van szabadulási lehetőségem, de éreztem, hogy a bal alkarom vastagon körbe van tekerve ragasztószalaggal. A mechanikus pengéimhez és a kilövőhöz nem fértem hozzá. Egy savas ampulla elég lett volna, de körültekintően megfosztottak ettől a lehetőségtől. A kinti hangokra kezdtem koncentrálni, már ami átszűrődött belőlük. Próbáltam felidézni, mi történt velem, csak arra emlékeztem, hogy a Stone által nekem írt kéziratot tanulmányoztam, mikor… A zaj. Aztán… filmszakadás. Fészkelődni kezdtem, izzottak az izmaim a kicsavart pozícióban és vágott az átkozott fém is. Próbáltam ellazulni, és koncentrálni, de még sosem estem fogságba.

- …ez felelőtlen döntés volt! Hogy képzelted mindezt? – akkor még nem ismertem Mr. Stianson mély tónusát, és a későbbiekben sem hallottam ennyire feszültnek azt.

- Nem volt más választás, ha a városban marad, megh… - a saját hangomat felismertem ugyan, de kívülről hallani, nemcsak döbbenetes volt, de teljesen idegen is. Utoljára az első találkozásunkkor borzongatott ennyire ez a tény, eligazítást kaptam, tudtam, hogy vannak másolatok – magam is az volnék. De egy személyes találkozást nem lehet elképzelni és megélni.

- Ne gyere nekem ezzel! Erre semmi bizonyíték nem utalt. Már rég túl lehetnénk árkon-bokron, lehet, hogy ha kiértünk volna a városból, talán az is megoldotta volna a gondot. De még csak meg se próbáltuk.

Stone felcsattant.

- Nem kockáztathattam! Az állapota romlott, ha időben visszaérünk…

- És mi van, ha nem? Ha vissza is érnénk, miből gondolod, hogy szembeszállhatunk McGlieth-tel? Akár be is fejezhetik a szertartást, és akkor mindennek vége.

- A vírussal nem számoltak – jött megfontoltabban Stone-tól.

- Nincs rá garancia, hogy egyáltalán beválik.

- Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg, nemde?

- Átmasírozunk a pszichopata fegyverbeteg főhadiszállására egy kisebb hadseregen keresztül, és ott kitöltünk egy kérvényt három példányban, és már vihetjük is. Ez volna az elképzelés?

- Nagyjából…

- Miért érzem azt, hogy egyedül én vagyok itt normális? – távolodott a mély tónusú hang, döngő léptei vasalt lábbelit feltételeztek.

- Dr. O’Donnel! – jött ismét a klónomtól. – Meddig marad eszméletlen?

- Nehéz megmondani…

- Van lehetőség felébreszteni? – sóhajtott Stone. – Kifutunk az időből…

Nyílt az ajtó, én meg megjátszottam az eszméletlent, így kiemeltek az ülésről, két férfi fogott közre. Amint a lábamat is kihúzták, azonnal akcióba lendültem. Megvoltak a szükséges képességeim. Megvetettem a lábam és orrnyergen fejeltem a döbbent arcú szőke férfit. Mozdulni se volt ideje, eszméletlenül zuhant hátra. Stone szorításából kicsavartam magam, és magasra ugorva gyomorszájon rúgtam. Páros lábbal persze, hiszen korlátozva volt a mozgásom. A karom használata szóba se jöhetett, de egy pillanatig „szabad” voltam. Átvetettem magam az asztal szélességű motorháztetőn, és a következő lépést latolgattam. A gyorsaságomra nem tudtak reagálni, csak mikor már elszabadultam, akkor harsantak fel kiáltások. Sötét volt már körülöttünk, csak gyér fényben úszott az egyik tombstone-i utcaszakasz. Az utcai lámpa fénye gyenge volt, egy kertes, egyszintes ház előtt álltunk az utcán, de nem tudtam, merre lehetünk. Négy-öt alak sziluettje látszott körülöttünk, nem volt időm azonosítani mindet. Egy termetes férfi mozdult felém, még a túloldalról – azt hiszem, a seriffhelyettes lehetett, Theodor Voldin néven szerepelt a Légió adatbázisában. A mozgása jelen esetben akár lassított felvételnek is elment volna, egy pillanatig sem jelentett veszélyt. Még így, bilincsben is elbántam volna vele. Mikor a földet érés utáni lépéseken gondolkoztam, betöltötte a látóteremet valami nagy, és sötét árny. Csak odapillantani maradt időm, éppen csúsztam lefelé a motorháztető külső ívén, nem volt lehetőségem korrigálni a mozgásomat. Két pillantás volt az egész. Mr. Stianson robosztus alakja betöltötte a látóteremet. Ijesztő alak, zilált arc, félelmetes és elszánt tekintet, akárcsak egy ódon duplacsövű torkolata meredne az emberre. A szemöldöke talán összeszaladt, de ebben már nem vagyok biztos. Ösztönösen, gyorsan mozdult, majdnem olyan gyorsan, mint én tettem volna. Egy széles, enyhén szőrrel borított ököl váratlanul eltakarta előlem a kilátást. Furcsa, zsibbasztó fájdalom robban az arcom bal oldalában. Újabb filmszakadás. Shelly kérésére jegyezném meg itt – a reklám után visszajövünk. Egyesek mi mindent tartanak viccesnek?

 

            Újabb kábult ébredés. Homályos kép állt össze lógó fejem látóidegeinek közvetítése által. Két arc türemkedett be homályos utcaelemek közé, az egyik a sajátom, de a körszakállas, lófarkas fej elől visszarettentem, és megrázkódtam. Duzzadt arcom sajgott kissé, és némi vért köptem szétfolyni és megalvadni a macskakövek közé. Kissé talán megszeppenve hevertem ott közöttük, de ezúttal egy kevésbé fájdalmas szabadulási út mellett döntöttem. Hát tárgyaljunk. A nyelvemmel sérült szájüregemben kutattam felmérni a keletkezett kárt. Mr. Stianson ekkor egy ásványvizes palackot nyújtott felém. Vonakodva méregettem a gesztust és elkövetőjét. Már nem voltak rajtam a bilincsek, elvileg bármit megpróbálhattam volna. Elvileg.

- Nevezzék meg a szándékaikat! – nyögtem akadozó nyelvvel. Összenéztek, szavak nélkül is értették egymást.

- Szeretnék napsütötte domboldalon ücsörögni két üveg barna sör és a kedvesem társaságában, nézni a naplementét a távoli, hófödte hegycsúcsok előtt – Mr. Stianson hangja más volt már, mint azt hallottam legelőször. Atyaian búgott, nyugodtan és nyugtatóan. A vonásai is kisimultak voltak, semmi fenyegető nem volt a tartásában.

- Hagyd! Ő katona, ezt nem hinném, hogy értené – Stone csípőre tett kézzel állt kissé oldalvást tőlünk.

- Ha parancsokat adnánk, az talán könnyebben menne – fordult ide lassan.

- Ne írd le őt, csak időre van szüksége – Mr. Stianson nem nézett Stone-ra, csak a válla felett eresztette el a megjegyzését.

- Önök nem jogosultak utasítani a taktikai egységet, az elrablásom bűncselekmény. Felelni fognak…

Mr. Stianson letette mellém a palackon a földre.

- Elég! – szólt kissé bosszankodva Stone. Mr. Stianson is felegyenesedett.

- Magatokra hagylak titeket, biztos sok megbeszélni valótok van – lassan elindult a parkoló egy másik pontja felé. Ott állt egy-két bizarr alak. Egy kövér, agyontetovált, kakastaréjos figura, egy fiatal, rémült, csupasz képű srác, és egy koros, amerikai acélsisakot viselő elaggott veterán, valami idejétmúlt flintával. A fejemet ingattam, és mintha egy csomó szakadt volna fel a mellkasomból a bőrdzsekis óriás távoztával, elkezdtem nagyokat lélegezni. Stone közelebb lépett.

- Nézd! Kétségeim vannak afelől, hogy ti képesek vagytok megoldani ezt a helyzetet. A karantén nem megoldás, csak csapdába zárjátok az embereket. A kastély önálló életet él, és McGlieth-tel az élen borzasztó veszélyes.

- Erre a bevetésre készül a Légió évek óta! A karantén szükséges eljárás, le fogjuk győzni a fennálló természeti anomáliákat…

Kétkedve csóválta a fejét.

- A vírus nélkül nem, ez már másik fegyveres alakulatnak sem sikerült.

- Felkészületlenek voltak.

- Szerintem ti sem számoltatok ilyen mértékű veszteségekkel – elvörösödött az arca, és megtántorodott. – Sajnálom… ez az átkozott pálesz – támasztotta meg a homlokát és lehunyta a szemét.

- Mi okozza a rosszullétet? – mérlegeltem nyersen.

- Kicsit bepiáltam, tesó. Nem szoktam ennyi alkoholhoz – mélyeket lélegzett, és látszott, hogy fejfájás környékezi.

- Nem ésszerű a szervezet működését károsan befolyásoló alkoholmennyiséget fogyasztani, ez ronthatja…

- Te ne prédikálj nekem… bádogember.

- A hivatalos azonosítóm…

- Óz! Nem emlékszel a mesére?

Gondolkodnom kellett.

- Gyerekeknek készült kitalált történet.

- Olvastad, nem?

- Igen. De ez relatív meghatározás, igazából Ransom ezredes olvasta hétévesen, és én csak az ő emlékeim keresztül bírom az ismereteket.

- Én befejeztem… Bulgakovot.

- Tessék?

- Ransom… nem olvasta végig. Én befejeztem!

- Nem értem a jelentőségét ennek.

- Nem? Valóban nem? Nem definiálhatod magad csupán egy biológiai fegyverként. Igaz, csak klónok vagyunk. Nem különbözünk sem kinézetre, sem, sem semmiféle biológiai szempontból Ransomtól. De saját életet kaptunk, saját döntéseket hozhatunk, saját úton járunk.

- Meghatározott célja volt a létrehozásunknak. A feladatunk szerint a kastély és entitásai elleni hadmozdulatokban kell részt vennünk. Képességeink és adottságaink megfelelnek a célnak…

- Mit gondolsz, miért fordul fel a gyomrom attól, hogy részt vegyek Ransom tervében?

- Működési rendellenesség, pszichológiai zavar, idegen befolyás, a mutált vér ismeretlen szövődményei. A szükséges vizsgálatok nélkül ez nehezen meghatározható.

- Látom, te lettél volna hármunk közül a jófiú. Eszedbe sem jutott például, hogy mi történt volna velünk a bevetés után? Tegyük fel sikerül… mi lett volna utána velünk?

- Gondolom, gondos mérlegelést követően Ransom parancsnok…

- Mindenre van egy jó válaszod, ami tulajdonképpen nem más, mint üres analitikai spekuláció és annyi konkrétumot sem tartalmaz, mint egy időjárás-jelentés.

Jobbnak láttam hallgatni, nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Más! Ha úgy alakulna, egy szélsőséges harci szituációban Ransom veszélybe kerülne. Gondolkodás nélkül megmentenéd?

- A parancs szerint kell eljárnunk…

Stone ideges lett.

- Ebből elég! – rúgott bele a nekem szánt palackba, ami elbucskázott egy leharcolt Volkswagen alá. Meg voltam győződve róla, hogy az alkohol „beszél belőle” és ez idézi elő ezt az irracionális viselkedést a részéről. A fejét csóválta és az égre meredt. Jobbnak láttam várni.

- Marla!

Összerezzentem.

– Emlékszel rá? Vagy túl nagyot ütött Thorvald? – jött tőle a szokásostól hidegebben.

- Igen. Mi van vele?

A jobb szemöldöke felszaladt, a reakcióimat figyelte.

- Él. Még – a szeme összeszűkült. – Jelent számodra valamit?

- Nem értem a kérdést. Ő volt a felügyeletemmel és eligazításommal megbízott tiszt. Sokat tanultam tőle, segített… az elején.

- Nekem nem volt segítségem. Keservesen fizettem minden egyes lépésért, amit az önismeret útján megtettem. Végül mindezt azért, hogy egy beképzelt, nagyképű, arrogáns tyúk a fejemhez vágja, hogy nem tart többre egy rotációs kapánál. Nagyon kiborultam - ismét kifújta magát. A gondolatai kissé kuszák lehettek, a szeme valahová messzire nézett. Most már tudom, nem térben, hanem időben kalandozott a tekintete.

- Mondom a játékszabályokat, Scissors! Arra jutottam, hogy új leosztást kérek, és az ellenfelek lapjaival játszom. Segítened kell nekem, és akkor életben hagyom Marlát. Tudod, hogy nem morális szabályok mentén játszom, képes vagyok rá, hogy megöljem, vagy ami rosszabb, McGlieth kezére játsszam és akkor esetleg neked kell majd.

Válaszolni akartam valami következetesen hűvöset, indulatmenteset. De az érveim elfogytak, ilyen szintű, illogikus érzelmi zsarolással szemben nem tudtam hirtelen mit reagálni. Stone jelentőségteljesen meredt rám, a szemében, mintha zavarossá vált volna a folyadék, és az erek is mintha lüktettek volna bennük. Az ital. Nyilvánvalóan részegen fenyegetőzik.

 

            Mögöttem megcsikordult valami, szaggatott hörgés kísérte, talpra ugrottam. A macskaköves parkoló túloldalán egy vadászfegyver dördült fülsüketítően, ezt a Thompson kerepelése és reszelős visítás követett. Valami olyasféle harci kiáltás, ami a korai westernek indiánjainak torkát hagyhatta el. Egy csata körvonalazódott körülöttünk. Zombik jelentek meg a sarkok mögött, az ajtókban, a gépkocsik cikk-cakkjában. Egy másodpercig védtelennek éreztem magam a gépkarabély nélkül, de aztán ösztönösen cselekedtem, mérlegelésre kevés időm maradt. A balomba szerelt mechanika életre kelt, és párhuzamos, ultrakönnyű alkarpengék vágódtak elő a hús helyéről. A fejem kitisztult kissé az adrenalin hatására, felmértem a felénk araszoló öt-hat alakot. Bár torzónak szívesebben nevezném őket. A parkoló túloldalán ropogtak a fegyverek, a téren visszhangzott a felrobbanó lövedékek zaja. Stone nem mozdult, csak valami furcsa keserűség ült ki az arcára. A zombik időzíthették a támadást, talán gyülekeztek idáig, és egyszerre indultak meg. Egy szaltóval hatótávon belülre kerültem, és támadtam. Az első megpördült, amint fejbe rúgtam, a másiknak felszeleteltem a felém lendülő karját. Az első hangtalanul zuhant el, míg a másik méltatlankodva hörgött, a veszteségét vette szemügyre üveges tekintetével, lecsaptam a torkára a pengéimmel és elmozdultam a másik keze elől. Aztán jött a következő, ezt mellbe rúgtam, ahogy elzuhant, elsodort egy foszlott hölgyet. Újabbak és újabbak jöttek, már mellettem is elaraszolt néhány. Stone felé mentek. Az egyiket szerencsésen elkaptam, oldalról mértem erőteljes rúgást a térde vonalában, élesen reccsenve adta meg magát és összecsuklott, mint egy támaszát vesztett nyugszék. A másik beérte Stone-t. Kissé feszülten vártam, mit tesz. Fegyvert ránt, és lyukakat lő az élettelen testbe, vagy a kétséges közelharc mellett dönt? Minden lehetőséget végigfuttattam az agyamban, kivéve egyet. Stone nem mozdult. Nem tudtam megérteni, amíg az ösztönösen mozgó aszott nénike oda nem ért mellé. Sipító szuszogás kísérte a tátogását, ami valami groteszk fuldoklót idézett, de ment tovább a tér túloldala felé. Tudomást sem vett a klónomról. Nem támadta meg, mintha ott sem lett volna. Elhűlve néztem a lehetetlen jelenetet, azt hittem álmodok, vagy csak rosszul látok. Stone a távozó alak után fordult és felemelte a Glockot. Tompa dördülést követően a zombi a földre zuhant. Rám emelte a tekintetét és valami furcsa foszforeszkálás környékezte írisze vonalát. Zöldesbarna szeme, melyet jól ismertem a tükörből, furcsa látványt nyújtott. Messze volt attól, amit gondoltam róla, láttam az igazi valóját egy pillanatra. Már nem volt hagyományos értelemben ember, de nem tartozott az entitások közé sem.

            Felkiáltott mélyen, torokhangon, és összegörnyedt. Mellé ugrottam, mikor a fegyverek is elhallgattak egy pillanatra, onnan pedig igen mély vadállati hördülés szállt felénk.

- Thorvald! Thorvald! – jöttek azonnal a kétségbeesett reakciók a bőrdzsekis, termetes alak mellől. A zombik tétováztak egy pillanatig, majd újabb lendületet vettek, és folytatták az araszolást. Stone változott. Jobban, mint azt vártam volna, a bal alkarja alatt a hús úgy mozgott, mint az űrhajósból kitörni készülő „nyolcadik utas”. Pikkelyszerű szaruképződmények sorjáztak a nyaki mirigyei körül, dudorok türemkedtek ki a vállánál, a könyökénél, és az arcizmai hullámzásban voltak. A tér túloldalán még erőteljesebb lett a vadállati hörgés, meg a kiabálás is.

- Átváltozik, átváltozik… - sikoltozott egy fiatal férfi, nem volt egy kellemes tónus.

- Ne! Le a fegyvert, ő Thorvald… Nem árt nekünk… - recsegte az idősebb férfi.

- Állíccsá’ magadon, pelyhes állú, vagy beverem a búrád… - mennydörögte a kakastaréjos és ellökte a fiatal, mellényes, vadászpuskás alakot. Stone feltápászkodott, megrökönyödve figyeltem, ahogy felegyenesedik. Mintha izmosabb és magasabb is lett volna kissé, de ezt nehéz volt megállapítani. Négy-öt holttest rothadása már így is túl közelről érződött. Ha Stone-t békén hagyják is, én nem vagyok ilyen szerencsés. Ugrásra készen szorítottam le a mechanikus karom, ekkor Stone előrelépett, felpattantak a szemei. Már nem emberi szemek voltak azok, sárgán izzó anyag ölelte körbe a függőleges – macskaforma – szembogarat. Előrecsapott, a találat pont az egyik zombi mellkasát érte, az recsegve beszakadt. Stone alkarja mélyen eltűnt a vállas férfi mellkasában, valószínűleg a gerincéig nyúlt le. Ekkor hátborzongató reccsenés következett, a tartását vesztett sápadt, szürke alak kifordult szemekkel és természetellenes töréssel a tartásába elzuhant, amint Stone visszarántotta a karját a csigolyák egy-két darabjával. Gusztustalan cucc csöpögött le róla, de a többi zombi megdermedt. Egy képzeletbeli vonalig torlódtak Stone előtt, de annál tovább nem jöttek. Még fel sem ocsúdtam az ámulatból, mikor az ismét felropogó fegyverek zaját újból egy sikolyt törte meg. Ez is a fiatal férfitől, de ezúttal nem egyszerűen az ijedtségének adott hangot. Halálsikolynak hívják az ilyet. A zombik közrefogták, amíg a töltényeivel bajlódott, a társak már nem segíthettek, hiszen a lövésekkel a társukat is eltalálták volna. A legbátrabbnak a kakastaréjos bizonyult, egy széles pengéjű csontmarkolatú kést rántott, és nekiesett a sokaságnak. Derekasan helytállt, üvöltve osztotta a csapásokat, a teljes súlyát belehelyezve. Minden elszántsága ellenére azon az oldalon semmi visszatartó erő nem volt az áradat ellen, lassanként ellepte a tömeg az alakokat. Mr. Stianson is magára talált, és mint egy kolosszus magasodott a többi alak fölé, hatalmas termetén itt-ott erőteljes szőrcsomók türemkedtek elő, és vad vicsorgásban tört ki. Mordult egyet, és mint egy élő cséphadaró egyszerűen összetörte az előtte álló alakot. A következőt áthajította a tér közepére, míg elkezdtek fogyni körülötte a botorkáló testek. Az idős férfi megszeppenve kuporgott a földön, a farkas-szörny már a következő kupacot vette célba. Egy ugrással vetődött közéjük, kettő közülük egy repedezett téglafalon kötött ki, egy másik a tető vonaláig emelkedett, ahol megkapaszkodott az ereszben. Persze pillanatok alatt leszakadt a rozsdás konstrukció a nem kívánt súly alatt. Bármennyire is erőteljes pusztítónak bizonyult a morgó harcos, sajnos a fiatal, vadászpuskás srácot már nem menthette meg. Igazából a kakastaréjost sem, mert ugyan még életben volt, de annyi harapás, karmolás, és zúzódás érte a testét, hogy csak idő kérdése maradt a végzete.

            Fényszóró vágott utat magának a parkolóban, majd egy hatalmas, sötét tömeg gyanánt érkezett a Hummer, átgázolva mindenen, ami az útjába került. Csikorogva farolt meg a parkoló közepén. Mi Stone-nal rögtön odasiettünk, az idős férfi is felénk bicegett inas kezével a fejére igazgatta a rohamsisakját, a vállán ide-oda csapódott a kiürült Thompson. Mr. Stianson még nógatta a kakastaréjost, a karját húzta, a láncokat fogta a bőrdzsekijén, de ő csak a fejét rázta, és egy véreset köpött a hullák felé.

- Thorvald! – ordította Stone. – Idő van! – mutatott a türelmetlenül tobzódó tömeg felé a tér másik oldalán. Mr. Stianson kétségbeesett, és együttérző vonásokkal otthagyta a fiút, és megrendülten kullogott a kocsi felé.

- Hé, testvér! – rikkantott a vérében bukdácsoló nyelvével a kakastaréjos. Mr. Stianson visszanézett, a srác egy szakadozott bőrkabátot nyújtott felé, Mr. Stianson viselte, még az átváltozása előtt. A farkasforma visszalépett és elvette a ruhadarabot. Némán szavak nélkül bólintottak össze, döbbenetes látvány volt. Mr. Stianson két ugrással átszelte a távolságot a dzsipig. Mindannyian bevágódtunk a kocsiba, Mr. Voldin indított, és korábbi agilitásával kilőtt a parkolóból, szétlapított egy pár zombit a parkolóból kifelé jövet.

 

            A taktikai csizmám koppanásait számolgattam, mikor beléptem a Légió főhadiszállására. Két őrségen is keresztülhaladtam, a belső vonal közvetlenül a rendőrőrsre vezető lépcsőn épült fel, szögesdróttal, homokzsákokból, négy gépágyú és egy osztag pásztázta a környéket, ami persze pillanatnyilag csendes volt. Még felpillantottam az égre, amely immár nem sötét volt, és még kevésbé nevezném „természetesnek”. Felhők gomolyogtak odafenn, melyek azonban mintha önálló életet éltek volna, izzó töltés lüktetett bennük. Fojtogatóan borították be a pislákoló holdat, csillagot szinte nem is lehetett látni. Mélyet lélegeztem, végignéztem magamon, a lábszár- és térdvédőimen, a plasztid elemekkel megerősített mellényemen és kesztyűimen. Talán csak amiatt aggódtam, hogy valami áruló nyom, félrecsúszott felszerelésdarab, vagy egy villogó transzparens árulkodna alattomosnak nevezhető szándékaimról. Árulónak, dezertőrnek, mintegy mocskosnak éreztem magam, aki valami végtelenül tisztességtelen dologra készül. Nemigen hatottak rám Stone prédikációi az erkölcsök relativitásáról, a jó-rossz megközelítéséről, illetve az akaratunk önállóságának mérlegeléséről. Abban igaza volt, hogy a magam módján igenis aggódtam Marláért. Végül is nem azt kérte, hogy öljek meg valakit, vagy fogjak fegyvert a Légió tagjaira. Csak egy testrész átszállítását kérte a lány életéért cserébe. Ésszerű kompromisszumnak tűnt, a fegyvert egyébként is bevetettük volna, sőt talán már most is használatban lenne, ha egyáltalán a csapat azzal tisztában lett volna, hogy csak pár méterre vannak tőle. Ironikus, vagy csak burleszkbe illő véletlen?

            Beléptem, itt fel kellett mutatnom a dögcédulámat, és végeztek egy íriszleolvasást. Gond nélkül mehettem tovább. Az egykor valószínűleg csendes helyiség hihetetlenül túlzsúfolt volt. Katonák posztoltak az ablakoknál, rádiós csoportok hangolták össze a csapatok mozgását digitális térképeken és GPS-sel. Fegyverek és lőszeresládák voltak minden szabad felületen, a csapatok itt-ott kisebb csoportokba verődve várták a bevetési parancsot, az esetleges váltást egy-egy őrhelyen. A rotáció folyamatos volt, egyik helikopterünk ereszkedett le fülsüketítő zajjal a lapos tetőre. A kis épület minden illesztésében, minden ablaktáblájában remegett, a kerepelés elnyomta a többi zajt egy időre. Magányos kísértetként vágtam át az előcsarnokon, és az épület belsejébe, az orvosi részleg felé vettem az irányt. A folyosók következtek, a hely lehetetlenül kicsire szűkült, két ember is alig fért el egymás mellett. Itt a fényviszonyok is gyérebbek voltak, kicsit nyugodtabb lettem én is, mint az árnyékban megbújó tolvaj. A csizmáim koppanásai felgyorsultak, sürgetőbbé váltak. A szívem hevesen vert, a homlokomra kiült az izzadság. Ahogy a megfelelő folyosón befordultam, már szinte ott belebotlottam az első sebesültekbe. A teremig állt a sor, erős izzadságszag és áporodott levegő tette nehézzé a légzést. Ezek a sebesültek nem voltak kritikus állapotban. Egy-egy felületi horzsolás, vérző orr, néhány vágás vagy duzzanat. Katonák voltak, zokszó nélkül várakoztak, csendes elsuttogott szavakat váltottak csupán. Legtöbbjüket csak szemrevételezte az orvos, már mehettek is vissza az állományba. A neon csak pislákolt, csak felvillanásszerű pillanatokig váltak láthatóvá az elgyötört, de dacos arcélek. Igyekeztem nem szemkontaktust teremteni, nem lett volna célszerű, az időm is fogytán volt, muszáj volt a minimálisra csökkentenem a „lebukás” kockázatát. Átvágtam az ajtóig, amin még a rendőrségi ügyeleti órák elsárgult beosztása fityegett egyik gombostűjét elvesztve. A másodperc tört részéig hezitáltam, kopogtassak-e vagy lépjek fel határozottabban. Arra jutottam, minél inkább gyorsan járok el, annál kevesebb gondolkodási időt hagyok a bentieknek arra, hogy a jelenlétem kétségességére felfigyeljenek. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a neonfényben úszó kicsempézett helyiségbe.

            Szúrósan bántó volt a fertőtlenítőszag, egy őszülő hajú, széles vállú, színes bőrű férfi pillantott fel rám, két szanitéccel állták körbe a vizsgálóasztalt, ami most rögtönzött műtőasztalként funkcionált. A szerencsétlen katona révetegen nézett a plafonon egy pontot, az arcában semmi vér nem volt, de amekkora vértócsa borította az asztalt és a kezelők zöld köpenyeit, akár már nem is lehetett testében. Borzongás futott rajtam végig, a látvány odaszegezte tekintetemet a fiatal férfi csonkolt lábszárára, amit vastagon borított a bíbor folyadék, és ott csillogott benne az orvosi fűrész. Révülten bambultam el, mikor egy hang rántott vissza a valóságba.

- Uram!?... – egy plasztid taktikai sisak töltötte be a látóteremet. A tiszt teljes felszerelésben állt ott másik két társával együtt, HK-36K gépkarabélyaikat szíjjal rögzítették a nyakukban, kezük a ravaszon. Nem úgy tűntek, mint szerves részei az orvosi stábnak.

- Hadnagy… - konstatáltam a rangjelzéseit. - Mit keresnek idebenn fegyveresen?

Hirtelen maga mögé intett az egyik sarokba. Émelyítő bűz áradt onnan, a tekintetemmel követtem az alkarja vonalát. Hullazsákokkal, műtőlepedőkkel leterített testek hevertek, a kupacból itt-ott kikandikált egy-egy végtag vagy testfelület. Többségüket lövedékek szaggatták fel, volt köztük, amelyik még mindig vérzett. Kiszáradt a torkom, nyelnem kellett.

- Egyre sűrűbben… hmm. Átváltoznak. A jelenlétünk szükséges, hogy csírájában fojtsuk el az esetlegesen innen kiinduló fertőzésveszélyt.

Egy felpüffedt, fennakadt szemű arcot néztem szörnyülködve, melyet eltorzított az utolsó agónia kínja. Vajon valóban átalakult szörnyeteggé, vagy csak egy görcsös rohamot reagáltak túl? Ki ellenőrizné egy ilyen helyzetben ezt? Mennyi a valószínűsége, hogy átlátják a pánik okozta reakciók nélkül, hideg fejjel a tényeket?

- Értem… - préseltem ki valahogy magamból.

- Merre jár itt, Scissors, ahol a madár se? – mormogta a maszkja alól a doktor. A hangja mélyről jött, és ahhoz képest, amivel foglalkozott, egészen nyugodtnak tűnt.

- Ellenőrzök egy nemrég megtalált rendőrségi feljegyzést. Elképzelhető, hogy a Paper-csapat tagjait megtalálták korábban. Merre vannak a már korábban itt tárolt holttestek?

Fejével egy krómszínű, a csempézett falba süllyesztett hullatároló szekrénysorig. Mindössze kilenc, téglalap alakú, fogantyús ajtót számoltam össze.

- Köszönöm – biccentettem és arra vettem az irányt.

- Jobbra a falon lesz egy kartotéktartó a bennük elhelyezett holttestek aktáival. Már átnéztük őket…

A csontfűrész leírhatatlan, cuppanós zajjal és egy hasadó roppanással „dolgozott” tovább.

- …nem találtunk a mieinkre utaló feljegyzéseket, már ami az elhunytakra vonatkozó dokumentumokat illeti.

Hát persze, hogy nem, mormoltam magamban. Hiszen Mr. Voldin gondoskodott az idevágó papírok hiányáról. Biccentettem, egyetlen porcikám sem kívánta az embertelen látványt, már a tudattól önmagától leesett a vérnyomásom, ájulás környékezett. A neonok idáig nem világítottak, a zöld orvosi csempék vonták valami különös, nyomasztó aurába ezt a részét a kis kezelőnek. Leemeltem a kartotékokat és sietve kerestem a szememmel a szükséges paramétereket. „Nem: Férfi, Állapot:…” Á, nem ez az. Következő! „Nem: Nő...” Szerencsémre nincs sok lehetőség. A negyedik delikvenst kerestem. „Nem: Férfi, Állapot: 1-2. fokú égés az egész testfelületen. Kor: nem megállapítható.” Megvagy, Paper! A férfi nyöszörögni kezdett a kezelőasztalon. Egyfajta groteszk nyüszítés szakadt fel belőle, kezei a levegőt szántották, majd rácsapott a fémrúdra maga mellett. Majdnem elejtettem a kartont. Ki akartam innen menni, minél hamarabb.

- Segíthetünk valamiben, uram? – lépett mögém a hadnagy. Annyira igyekeztem kipréselni a koponyámból a környezet minden elemét, hogy egészen egyszerűen nem hallottam, amikor mögém lépett.

- Nem! Köszönöm, elboldogulok. Egyre inkább úgy tűnik, hogy árnyékra vetődtünk – helyeztem vissza meglehetős műgonddal a kartont a fali tartójába. A tiszt felé léptem, aki legalább másfél fejjel magasodott fölém, és legalább tizenöt kilóval nehezebb volt. Nem pillantottam fel rá, simán arrébb toltam.

- Ha megbocsát, hadnagy…

A 04/113-as feliratú hullaszekrényhez léptem. Szemem sarkából követtem a hadnagyot, amit visszaáll beosztottjai közé és csendesen pár szót váltanak. Kihúztam a tálcát, és ott hevert az összeégett test. Furcsa magzati pozícióban érhette a halál, és feketítette meg a testét az embertelen hőség. Semmiféle vonása nem emlékeztetett rám, pedig, ha életben marad, akkor megszólalásig hasonlítottunk volna egymásra. Láttam a megfeketedett, sötéten ásítozó szemgödreit, az elképesztő ívben meghajlott csontjait, és az elszenesedett bőrt, amit a vékony húsára, és koponyájára tapadt. Egy újabb megrendítő látvány, már nem is akartam hozzáérni sem. A pengék zümmögve csúsztak elő az alkaromból. Mindjárt, már csak pár pillanat… A fegyveresek egyike leveszi a sisakot, és egy cigarettát dob a szájába, majd távozik az ajtón. Az orvosok a férfi spriccelő artériáit kötik el, a csonkolt rész alatt. A férfi folyamatosan, bántó tónusban nyöszörög. Fejezze már be, vagy ájuljon már el! Nem figyelnek rám, a neonban megcsillanó rétegzett szénacél pengéimet az előttem fekvő test bal alkarja mögé tolom. Egy dal jár a fejemben, amit Marla előszeretettel hangosított fel, mikor megszólalt a rádióban… most mély levegő, megfogom a merev, az érintésemre a bőrét vesztő csuklót. Cselekedni kell. Már ne gondolkozz, nem létezik rajtad kívül semmi… dúdolom a melódiát, és a tátogom a szöveget, de képtelem vagyok felidézni pontosan. Egy újabb, ám tompább reccsenés vegyül a fejemben kavargó káoszba. Rendben van, teljesítettem a megbízásomat…

 

            Míg Dr. Mendenn a szenes húscsomagból próbált mintát nyerni, a többiek a távozásra készültek. A városhatárban gyülekeztünk, a levegő hűvös volt, a töltéstől izzó, villódzó felhők folyton szétbomló dunyhaként borították be az eget. Se a hold, se a csillagok fényét nem lehetett látni. Az emberek, akik velünk érkeztek, szemmel láthatólag megkönnyebbültek és fellélegeztek. Úgy látszik, találtak rést a Légió hálóján. A járművek rendezetlen karavánja lassan feloszlott, a többség nyugat felé indult, de voltak, akik a másik irányt választották. Hetvenes évekbeli hatalmas járművek keveredtek lakókocsikkal, motorokkal, modern családi autókkal és persze itt a hegyeknél használatos terepjárókkal. Az emberek csoportokba verődtek, többen a forgalmat irányították – mint az ósdi sisakos, inas, öreg, egykori seriffalkalmazottak, határozottabb fellépésű tombstone-iak. Sokan búcsúzkodtak, harsányan beszélgettek, elvesztett szeretteik felől érdeklődtek, vagy épp őket siratták. A Hummer motorháztetején ültem, és csak bámultam az elgyötört civileket, a bevetésem alatt sosem kerültem ilyen közel hozzájuk. Furcsa, korábban sosem tapasztalt érzések tolultak fel bennem, sajnáltam az embereket, segíteni szerettem volna, de elképzelésem sem volt, hogyan tehetném. Nekik nincsenek sem fegyvereik, sem implantátumaik, sem különleges hatalmuk megvédeni magukat. Ez talán a Légió feladata lett volna. Morális kérdések… Hmm. Próbáltam elhessegetni a bántó gondolataimat, és mintegy mantraként kapaszkodni a Marlától hallott parancsokba és irányelvekbe. Nehéz bakancsok puffanásaira kaptam a fejem a kocsi oldala felé. Mr. Voldin állt ott, egy ismeretlen, negyvenes éveiben járó pofaszakállas, kockásinges férfival. A volt rendőr egy matt fekete rendőrségi Winchestert pihentetett a vállán, míg kísérője egy díszített duplacsövűt markolt lapátkezeiben.

- Ahogy ígértük, eleresztjük. Jössz, vagy sem?

Biccentettem és követtem őket az álló gépkocsik sora mellett egy Ford lakókocsi hátuljához. Mindeddig nem tudtam, hol tartották fogva, nehogy elhamarkodott döntésre jussak. Marla vértelen vonásait kék-zöld foltok tarkították. Görnyedten hevert hátát a kocsi lökhárítójának vetve, csak mint egy megszeppent állat pislogott, de tekintete a földnek volt szegezve. Megverték! Állatok… Dühös lettem. Mr. Voldin felrángatta a lányt, erre felé léptem, mögöttem a pofaszakállas leeresztette a fegyver csövét. Ha én el is tudnék vetődni, a sörét nyilván széttépné Marlát, és Mr. Voldint is, így arra lettem kárhoztatva, hogy egy rosszalló pillantással fejezzem ki nemtetszésem. A hatalmas ex-zsaru játszi könnyedséggel nyitotta ki a bilincset a lány vöröslő és feldagadt csuklóján, és halk sercenés kíséretében el is tette a farzsebébe.

- Aztán nehogy felfordulást csináljon itt nekem, mert akkor csak instant formában küldjük vissza a sleppjének. Érthető voltam, Rambo? – eresztette el a gyenge testet. Marla a vállát a lakókocsinak döntve most vetette fel először a fejét. Kikerekedett szemmel pislogtam hol a férfira, hol a kábult lányra. Éreztem a nehéz lélegzetek súlya alatt, hogy a kérdés nekem szólt. Egyszerűen bólintottam, kurtán, mintha csak felettesnek tenném, mire a „díszkíséret” egyetlen hang nélkül elvonult. Egy pillanatnyi kétségem sem maradt azonban afelől, hogy mindennek ellenére figyelnek majd minket. Izzadt a tenyerem, elszorult a torkom, miközben hozzá léptem. Csak nehezen fókuszált az arcomra, de mikor meglátta, ki vagyok, rémültem hátrahőkölt, majdnem el is esett. Gyengéden megfogtam a vállát.

- Én vagyok, hadnagy! Scissors! – a hangom erőtlenül csengett, minden porcikámban remegtem. Már a lány közelsége és illata is felkavart, a szívem hevesen vert. Rám emelte a tekintetét, könny csordult le az arca bal oldalán, szaporább lett az ő légzése is.

- A többiek? A Légió? Rajtuk ütöttünk? – óvatosan kereste a szavakat, a szája cserepesre száradt, gyakran nyelt.

- Próbáltuk, de kijátszottak minket. Magam is fogságba kerültem… - zavarosak voltak a gondolataim, nem tudtam, honnan kezdjem a beszámolómat. A szeme idegesen pásztázta a környéket. Talán egyenruhásokat, páncélozott csapatszállítókat keresett a sokaságban.

- Mi folyik itt, taktikai egység? – sziszegte a fogai közt. – Ha tényleg nem Stone vagy, bizonyítsd be! – emelte fel a hangját szigorúan, élesen. A tekintete villámokat szórt, elszorult a szívem, jeges félelem hasított belém.

- A megnevezésem: 002-es számú taktikai egység. Scissors – felemeltem a jobb karomat, előtoltam a kibernetikus alkarpengét belőle. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Miért engedtek el? Magyarázatot! – visszatalált önmagához, én azonban megrendülten figyeltem az elutasító villódzó tekintetét. Haragos, és kimért volt, bármennyire is szerettem volna emberi hangon beszélni vele, csak haragos falakba ütköztem.

- Jelentem, átadtam nekik a vírust Paper testéből a szabadságáért cserébe. Visszatérhetünk a parancsnokságra a további…

Itt elpattant benne valami, és kirobbant belőle az összes eddig visszafojtott érzelme.

- ÁRULÓ! – ordította teli torokból, a kivörösödött arcáról sütött a gyűlölet. – Nyomorult áruló! – ütni és rúgni kezdett, amennyire az erejéből futotta, de sokkal inkább fájt ez a lelkemnek, mint amennyi valós fizikai sérülést okozott. Elsírtam magam, amennyire tudom, először életemben, és visszahőköltem előle. Hisz minden, amit tettem, csak érte volt.

- Hogy voltál képes erre? Mit tettek veled, mit mondtak…?

Védekezően tartottam ki a kezeimet magam elé. Az ujjaim is remegtek.

- Csak ezen az áron lehettél szabad…

- Szabad!? Miféle szabadság ez? Tudod, mennyi emberünk halt meg eddig, hogy ez a terv sikeresen működjön? Szerinted számít valamit az életem, vagy bármelyikünké, ha nem tudjuk legyőzni az ellenséget? Ezek itt kínozhattak volna, meg is ölhettek volna, de a győzelmet nem vehették volna el! TE… Te pedig a kezükre játszottad az egyetlen fegyverünket. Kinek az oldalán állsz te egyáltalán, te undorító kémcsőfattyú!? – felém köpött. – Pusztulj innen! Pusztulj a közelemből! Ha visszajutok élve, akkor Ransom tudni fogja… és ott leszek, mikor kiadja a tűzparancsot… végignézem, ahogy vért köpve vonaglasz a földön a golyószaggatta testeddel. Hányok tőled.

Fejcsóválva és kivörösödve, remegve a dühtől, borzasan, bizonytalan léptekkel indult vissza a város felé. Összetörve bámultam a lakókocsi oldalát, nem mertem utánanézni sem, csak a képzeletem tette össze zajos, ósdi filmmé végül – mintha csak egy fakó fotóalbum lapjain elsuhanó képekből folyna össze valódi mozgássá – ahogy elmegy. Lassan az alakja elveszik a gépkocsik kockás alakja és kipufogófüstje mögött. Én pedig, mint egy madzagját vesztett léggömb, többé nem tartoztam sehova. Visszamehetnék, elengednének. De a Légió nem bocsátaná meg, pedig annyira egyszerűnek tűnt ez a képlet az elején. Szembe kéne néznem vele! Katona vagyok, Ransom katonája. Hibáztam, és vállalnom kell a tettem következményeit. Az érzéseim fölött, azonban még nem lettem úrrá. Képtelen voltam megmozdulni. Összeroskadva támasztottam a lakókocsi oldalát, azzal a szent meggyőződéssel, hogy rövidesen követem Marlát, bármilyen következménnyel járjon is.

            Egy kéz puffant a vállamon, fogalmam sincs, mennyi ideje állhattam ott, az időérzékem megszűnt.

- Scissors! – Stone volt az, mögötte Mr. Stianson vetett szokatlanul nagy árnyékot.

- Mit akarsz még? Hagyj engem békén! – löktem le a karját magamról. Ő meglepettem pillantott a lófarkas férfira a háta mögött, aki csak szélesen, és talán kissé gúnyosan elmosolyodott. Stone megadóan emelte a kezeit a magasba.

- A vírust Dr. Mendenn és O’Donnel cseppfolyósították, de két bökkenő van dologgal. Az orvosi szakszöveget nem fogom tudni visszamondani pontosan, de a lényeget értettem. Nos, egy: mivel csak kis mennyiségű mintát sikerült nyernünk a sérült szövetből, így értelemszerűen csak korlátozott mennyiség fog a rendelkezésünkre állni belőle. A másik: a célba juttatása. Feltétlenül olyan eszközre van szükségünk, amely alvadásgátló vegyületet is tartalmaz, különben az amúgy is instabil mintánk szó szerint megalvad idő előtt. Miután felhígítottuk vele, akkor is még jó 15-20 percnyi idő kell, amíg bevethető lesz.

Kis szünetet tartott, várta mit reagálok. Csendes daccal meredtem rá, legszívesebben a torkát metszettem volna ketté a borotvaéles alkarpengéimmel, hogy lássam a gégéjét, amint csupaszon mered ki belőle a lég- és nyelőcsöve, és a spriccelő vére fesse bíborra lakókocsi fehér oldalát. Ő volt az oka, hogy áruló lettem, miatta vagyok számkivetett, rendeltetés és bajtársak nélkül. Egy hasznavehetetlen porhüvely, amelyet úgy is utolér a Légió bosszúja.

- Nos – folytatta, mintha abba se hagyta volna. – A pengéid egy részét idegméreggel töltötték, míg a belső sor üreges tüskékből áll. A célnak tökéletesen megfelelne, már amennyiben úgy döntesz, és velünk tartasz. Távozhatsz is, mi nem gátolunk benne. Fogytán az időnk, és valószínűleg Susannah-é is – itt megköszörülte a torkát. – Ransom is Shellyért indul, mi is. Továbbá a mi célunk is hasonló az övéhez, szembenézünk a névtelen iszonyattal McGlieth-ék ősi hajlékában. De mi a saját szabályainkat követjük, és nem parancsokat. A célunk az, hogy barátokat mentsünk és egymást is, ha úgy alakul. Nem kötünk kompromisszumokat sem az egyik, sem a másik oldallal.

A nyakába nyúlt, egyetlen mozdulattal letépte a dögcéduláját és felém dobta. Ösztönösen kaptam el, csörögve állapodott meg az összeszorított markomban.

- Ransom nem fog neked semmiféle választást hagyni, egyetlen kérdést illetően sem. Azt képzeli, ő az egyetlen válasz az összes kérdésre, és a beteg, mániákus revánsa az ifjúkori fiaskójáért. Tőlem most kapsz egy esélyt… egy esélyt arra, hogy magad dönts a sorsod felöl, vagy kullogj vissza, és várd, hogy mások döntsenek felőle.

Felemelte a fejét miközben az utolsó szavakat ejtette ki. Mintha erkölcsileg fölém nőtt volna, a szemét kerestem, de annak sárgás csillogása bizonytalanná tett, ám egy pillanatra mintha visszanyerte volna a zöldesbarna árnyalatot, amit azóta is látok a tükörből rám meredni. Önmagammal néztem szembe, és valahogy… mégsem. Marla kirohanását követően most valahogy sikerült egy hangban, egy akaratban megkapaszkodnom, ugyanaz a dac volt a tónusában, amely hajtotta valószínűleg az ezredest is az évek alatt, amíg a hadműveletet tervezte, előkészítette. Valóban, a szavaiban igazság és erő rejlett, mely önmagában hordozta a súlyát. A saját sorsomról döntök… nem! Arról már döntöttem, mikor Marláért hátat fordítottam a Légió elveinek… Marláért vajon, vagy csak valami őrült elképzelés miatt, mint a megmentése, vagy a… társasága, a barátsága, a szerelme? Miért akartam mindenáron megmenteni, és vajon volt-e más választásom?

- Sajnálom, Scissors! Bármely más esetben respektálnám a belső agóniádat. De most erre nincs időnk! Kell a válaszod!

Dögcédulájára néztem, majd ismét a szemébe. Mély levegőt vettem, a tüdőm kitágult. A válasz a nyelvemen volt.

 

            Időbe tellett, míg a pengéimet feltöltötték a vírussal, két üvegcsével megkaptuk az oldó- és alvadásgátlót. Nem akartuk most azonnal betölteni a kilőhető üreges tüskéimbe, várni próbáltunk az utolsó pillanatig, míg egészen közel nem érünk. A terv szerint csak a kastély közelében hígítjuk fel, mert ha belépünk, akkor a bevetése már csak idő kérdése marad. Biztosra kellett mennünk, nem kockáztathattunk, hiszen mindössze két pengébe elegendő bioanyagot sikerült csak kinyerni. Láttam, hogy Stone felettébb csalódott, a homlokán is sűrűsödtek a barázdák a hír hallatán. Maga elé motyogott, csendesebb lett. Fegyvereket gyűjtöttek össze nekünk, én gondosan a Denevér elleni bevetéskor elvesztett fegyvereimet válogattam magam mellé. Ahogy ott készülődtünk csendesen, azt vettem észre, hogy a helyiek megenyhültek irányomban. Nem zártak ugyan a szívükbe, de kedvesen segítettek, vállon veregettek, minden jót kívántak. Lassan kiürült a gigantikus autólerakat és tranzitállomás, néhány járművet leszámítva elcsendesedett a környék. Ahogy a felszerelésem egy részét visszaöltöttem magamra – a plasztid mellényt és a kar- és lábvédőket feltétlenül – a kocsiba pakoltam a fegyvereimet, lépten-nyomon búcsúzkodó alakokba botlottam. Mr. Stianson mint régi bajtársától vált meg az idősödő férfi társaságától, és vele együtt egy nagyothalló, rikácsoló idősebb nőétől. Sokáig beszélgettek, barátságosan, mosolygósan, itt csíptem el fél füllel a Cloud nevet. Egymás vállát veregették, keserédes mosollyal az arcukon, de nem időzhettem bámulva a jelenetet. Stone Dr. Mendennel váltott pár halk szót, és szemmel láthatóan csalódottan „engedte útjára”. Nem tudtam olvasni az arcukról, nem ismertem az előzményeket, sem a bonyolult kapcsolathálót, mely köztük és városka lakói közt fennállt. Beültem a Hummerbe, és zavartan babráltam a felszerelésemmel. Kapcsolgattam a lámpámat a gépkarabélyom csöve mellett, ellenőriztem a lézerkeresőt – értelmetlen időhúzás volt, de ideges voltam, és leginkább az zavart, hogy magam sem tartozom többé sehova. Közéjük semmiképpen, a Légió nem fogadna vissza, mihez kezdhetnék? Egyelőre szükségük van rám, de mi lesz, ha ennek vége? Kibámultam a többiekre, Mr. Stianson egy bőrdzsekis, láncokkal és tetoválásokkal kidekorált termetes alak alkarját szorította meg, ő pedig túráztatva a hosszúvillás Harleyét nagy port verve fel eltűnt a végtelen fekete szalagon. Stone pedig Mr. Voldin kezébe gyömöszölt búcsúzásként egy nagy papírcsomagot, és hevesen magyarázott mellé. Kissé hátrébb egy viharvert Chevrolet terepjáróhoz támaszkodva egy középkorú nő várakozott, idegességében a körmét rágcsálta. Mikor befejezték, ők is kezet fogtak, és a mázsás, borostás rendőr titáni alakja eldöngött a terepjáróig, ahol a nő a nyakába ugrott. Ilyen is van. Legtovább egy megnyerő külsejű, harmincas férfi maradt velünk. Hangosan beszélt, és elkeseredetten követelte, hogy velünk jöhessen, Mr. Stiansonnak hosszan kellett nyugtatnia és lebeszélnie a szándékáról. A férfi a terepjárója oldalának dőlt, sápadt volt és könnytől véreres szemekkel bámult a kastély irányába. Nagy nehezen és kétségbeesetten volt hajlandó beülni a kocsijába, és elindulni. Tompán és lassan vezetett, távozását követően elült a benzinszag és a motorzaj, kísérteties csend telepedett ránk.

Ekkora már csak hárman maradtunk – a két kísérőm elfoglalta helyét a Hummer elülső két helyén. Mr. Stianson ült a sofőr oldalára, Stone pedig mellé.

A lófarkas, körszakállas fiú az eget kémlelte, bőrkabátját igazgatta, Stone a kesztyűtartóban kotorászott.

- A többiek…? – dobtam a levegőbe a kérdést.

- Nincsenek többiek, testvér! – monoton érkezett a válasz a klónomtól.

- Csak hárman?

Mr. Stianson türelmetlenül szusszant.

- Igen! A „nincsenek többiek” jelen estben ezt takarja. Vagy pedig a következő kötelező szervizen nézesd meg a kagylóidat – mormogta a skandináv fiú. Méltatlankodva dőltem hátra, ennél azért körmönfontabb stratégiát és több élőerőt feltételeztem a beavatkozáshoz.

- Ez nem hatékony stratégia… - bukott ki önkéntelenül belőlem. Ők elöl összenéztek, és egyetlen hang, gesztus, mimikai elem nélkül tudták mi a másik véleménye a megjegyzésemről. Mr. Stianson indított, a robosztus kocsi megremegett, dinoszauruszként bömbölni kezdett, és széles ívben kikanyarodtunk az útra - a McGlieth kastély felé vettük az irányt. A fényszórók szempárként vágtak utat maguknak a sötétség anyagtalan testébe – formatervezett, baljós acéltömegként szeltük az utat a végzetünk felé…

 

            A pengevető szerkezet tompa zümmögést követően visszacsúszott az alkaromba. Felnéztem, Stone és Thorvald kérdő arckifejezéssel meredtek rám. Rövid várakozásunk véget ért a sebtében rakott tűz körül. Ez a szűk negyedóra idegesen, és kevés szóváltással telt.

- Kész! – biccentettem, a mellkasomhoz emeltem a HK-36K-t, és megmarkoltam a fegyver alsó részét. A leheletem pamacsokban hagyta el az arcüregem végződéseit, Thorvald összerántotta a szemöldökét és komoly, elszánt arccal bólogatott.

- Akkor készen állunk – nyugtázta Stone. A kastély kovácsoltvas kerítésénél álltunk a nyitott oldalsó kapunál. A sötét épülettömeg fölött láthatóan fokozottabb volt a felhőkben a töltöttség, a villódzás intenzívebbé vált, és felhőtömeg is dühödten gomolygott. A lándzsaszerű kerítés tövében egészen aprónak éreztem magam, kétségeim voltak a lehetőségeinket illetően.

- Figyelem! Nem tervezünk el előre semmit, ha fix forgatókönyvünk lenne, szinte biztosan kudarcra lenne ítélve! Nem tudjuk, mire számíthatunk, és ők már biztosan felkészültek az érkezésünkre. Tehát improvizálnunk kell, lehet, hogy sokat. A cél, hogy a lányokat kimentsük valahogy, minden egyéb másodlagos! Természetesen mindenki csak önmagáért felel, de ha lehetőségünk nyílik rá, akkor próbáljunk meg összedolgozni – rám kacsintott, Thorvald vállát megveregette. Áthelyezte a súlyát a másik lábára, és felsőtestével a rozsdás kapu felé fordult. Hangosan sóhajtott és a tekintetét végighordozta a kapu felső ívén. Úgy tűnt, mintha tartott volna átsétálni a kapun, de ennek azonnal hangot is adott.

- Végül… Scissors! A jelenléted más szempontból is nagyon fontos, nem véletlenül nálad van a fő fegyverünk. Előfordulhat… hogy mi is… - itt Thorvaldra nézett - …beszámíthatatlanná válunk, további átalakulásokat szenvedünk el. Ha ellened fordulnánk, vagy akadályoznánk a feladat végrehajtásában, mi is ellenségek vagyunk. Érthető?

-->