„A smaragd cellában volt. A magas boltívvel lezárt helységben nem volt fény, de az öt méter mély vízben búvárkodva, érezte, hogy az alját kövek borítják, és nyitott ládákat is talált tele smaragddal. A halvány holdsugárnál látta, ahogy a víznek zöldes színt kölcsönöznek, csak smaragdok lehetnek, majd könnyedén megtömte velük táskáját, és a felszínre emelkedett; és ott álltak a gibbelinek, derékig vízben, fáklyákkal a kezükben! És egyetlen szó nélkül, sőt, egyetlen mosoly nélkül, szépen fellógatták a külső falon – mert ez azon mesék közé tartozik, amelyeknek a végén nem a jó győzedelmeskedik.”

(Lord Dunsany: A gibbelinek kincse)

A zombik kalimpálását, égett húsuk bűzét nem felejthetem el. Egy-két percig önkívületben, lassítva érzékeltem mindent. Megráztam magam és felcsörgettem Mr. Wattsot, aki ismert minden telefonszámot, sikerült értesíteni a helyi tűzoltókat és az orvost - a rend helyi erői már megérkeztek, illuminált és használhatatlan állapotban.

Hyeronimus Bosch valamely víziószerű tryptichonján éreztem magam. A temető lángolt – az első pillanattól helytelenítettem a felgyújtás ötletét, amikor felvetődött, de a társaim cserben- vagy magára hagyása sokkal súlyosabb bűn lett volna -, s ez a kerítésen kívülről ugyanolyan borzalmasnak hatott, mint bentről. Többekkel szót váltottam, de nem emlékszem, kikkel és miről, homályosan maradt csak meg, távolinak és tompának hatott minden. Nem élőholtakat láttam, hanem emberek felperzselt holttestét; olyan emberekét, akiknek szerettei még semmit sem tudnak az egész irtózatról, és mikor tudomást szereznek róla, nyilván ugyanúgy kiborulnak, mint én. Fáradtnak éreztem magam, elfásultam. Rövidesen otthagytam a cirkuszt, az erdőnek véve az irányt. Mélyen behajtottam a sűrűbe; rázós volt, de nem érdekelt. Szétkergettem az utolsó ködpászmákat is, mielőtt letámasztottam az Intrudert és hanyattvetettem magam egy tisztáson. Nem vágytam másra, pusztán visszakapni a régi életemet, a hét nappal ezelőttit, amikor még a Moby Dicket olvastam, Bartókot hallgattam, és Tombstone-nak a nevét sem ismertem. Ehelyett ott lappangott bennem a vérfarkasság fertőzése, vértől, koromtól, benzintől bűzlöttem, és elegem volt, végtelenül.

Álomtalan alvásomból nehezen tértem magamhoz. Az erdő talaján feküdtem, a tündökletes napsütés megcáfolta az elmúlt huszonnégy óra ködét. Tüsszentettem és eltűnődtem, vajon hány kullancsot szedek majd ki a bőröm alól. Felültem, és két borostyánszín szempárba meredtem.

A szürke farkasok alig néhány méterre előttem gubbasztottak. Canis lupus. Az első meglepődésen túl nem éreztem, hogy tartanom kellene tőlük - ha ártani akarnának, már megtehették volna; nem bántottam őket, és nem is állt szándékomban fenyegető mozdulatot tenni. Pofájukról komikus érdeklődés sugárzott, világosan éreztem a megjelenésükből sugárzó intelligenciát.

Vérfarkasok, döbbentem rá hirtelen. Kivert a víz, de egykettőre megnyugodtam. Csupán vadállatok, előbb esznek egeret, mint engem. Semmi közük a szörnyekhez… és hozzám is alig.

- Jó reggelt, testvéreim! – köszöntöttem őket, bár a nap magasan állt egy ilyen kijelentéshez. Felálltak, a hím nyújtózott, s elkocogtak mellettem – ha kinyújtom a kezem, megérinthettem volna a kisebbik, nőstény ragadozó oldalát -, vissza sem néztek.

Támolyogva felálltam, éhség mardosott; nem éreztem haj-de-kipihentnek magam. Szervezetem vízháztartásának komfortérzetéért minden tőlem telhetőt megtettem egy fa tövében, amikor puska dörrent. Arról jött a hang, amerre az ordasok távoztak. Poros motoromra néztem… a choppereket nem éppen terepjárásra tervezik, inkább futva indultam az incidens színhelye felé.

A következő golyó a fülem mellett süvített el, döreje tizedmásodpercekkel lemaradva követte.

- Ne lőjön! – kiáltottam.

A betonúton terepjáró állt, mellette a gigerli, fiatal vadász, akit tegnap este láttam jó képességű kollégáival csövelni. Hunyorgott és leeresztette puskája torkolatát – ha nem figyelmeztetem emberi mivoltomra, biztosan odapörköl még egyet.

- Hát maga? – érdeklődött, mint aki nem érti, mit keres más az erdőben rajta és az állatokon kívül, melyeket lemészárolni remél. – Veszélyes ám a susnyásban csatangolni. Farkasok tanyáznak erre - az imént majdnem leszedtem egyet.

- A farkasok ártalmatlanok – mondtam, odaérve hozzá.

- Mi maga, biológus?

- Nem.

- Akkor mit okoskodik, csavargókám? Farkasok téptek szét két felfegyverzett embert a közelben, nem tudta? Fürödjön meg, ugyanis messziről szaglik, aztán meg inkább a városban csövezzen, mert véletlenül lelövi egy vadász a sűrűben, és mehet maga miatt a sittre.

- Megfontolom a javaslatát – feleltem. Azután elvettem tőle a fegyvert: meglepődött, nem is bizonyult nehéznek kicsavarni a kezéből. A csövet az autó alváza és az útburkolat közé feszítve hajlítottam rajta pár millimétert – ennyit sikerült mindössze, de hogy ezentúl a fegyver nem arra hord, amerre kellene, afelől kezeskedem. Behajítottam a flintát egy bokorba, menjen érte, ha akar.

A ficsúr roppant ideges lett. Arca főttrák-szerűen vörössé vált, hangja hihetetlen magasságokba ívelt.

- Mit művel?

Legszívesebben nekem ugrott volna, de felmérte, hogy súlyom másfélszerese az övének. Mosolyogtam rá; látnivaló volt, hogy puszta kézzel nem mer rámtámadni.

- Csak biztosítom, hogy ne jusson börtönbe miattam. De ha el akarja érni, hogy én se kerüljek oda maga miatt, akkor jobb, ha szépen beül a kocsijába és elhajt. Most.

Törte a fejét, mégsem tudott frappáns választ adni. A megnyomorított duplacsövűért ment, majd bezökkent a volán mögé.

- Ezt még megjárod, bozótlakó – sziszegte, és indítózott. – Nem most találkoztunk utoljára!

- Sajnálattal hallom. Na, menjen már!

Elporzott, s visszasétáltam a chopperhez. A hajam és a szakállam viszketett, tényleg rámfért egy forró fürdő. Vagy inkább szauna és hempergés a hóban. A motornál kellemetlen meglepetés várt.

Ugyanazt a tekintetet véltem érezni, mint amikor először közeledtem a kastély felé, megtalálva Totót. A nagydarab fickó szagát éreztem… talán. Vártam keveset, mindkét érzés elmúlt, meglehet, az agyam űzött tréfát. Déja vu. Az illetőre állítólag ráomlott a fél pince. Eszembe jutott, hogy Totónak immár a fivére is halott. S ha az ő sírkövén a Thomas Doherty név áll, Fidót talán Fitzgerald Dohertynek hívják. Hívták… Sírni tudtam volna. Mostanra talán Carla sincs az élők sorában, ki tudja, milyen sérüléseket szedett össze.

Nagyon hiányzott Veil. Előszedtem a telefont és kikerestem a számát. Szinte azonnal felvette.

- Örülök, hogy hívtál! Már én is próbáltalak. Minden rendben?

- Nem. Furcsa dolgok esnek meg errefelé.

- Miféle furcsa dolgok?

- Hosszú és nem éppen hihető história. Egyszer elmesélem…

Beszéltünk vagy félórát – ami alatt megnyugodtam kissé -, majd kigurultam a betoncsíkra. Ötven százalékom lett volna eltalálni a helyes irányt, de kedves ifjú barátunk már megadta, arra kell lennie a városnak. Hamarosan felvettem a fonalat és a kastélyba hajtottam, ahol Alex Stone-t kerestem, de nem tartózkodott otthon, ahogy a Devine-házaspár sem. Éppen letisztálkodtam és a pajeszom és körszakállam közti részt borotváltam, amikor Mr. Watts jött egy tiszta fehér inggel és sötétszürke vászonnadrággal – a ruháim már a mosógépben pörögtek -, no és a hírrel, hogy vendégem érkezett. Váltás tiszta fehérneműm akadt még, szóval rendezett külsővel, bár vizes hajjal mentem látogatóm elé a hallba, aki nem volt más, mint Cloud bácsi.

- Hahó, édes fiam! – ragyogott. – Örülök, hogy épen, egészségben talállak – annyi különös hírt hall az ember ezekben a napokban… Itt a tízéves bor, amit a nyanya küldött!

- Igyuk meg a parkban – javasoltam. Nem kellett kétszer mondani.

A konyhában bekaptunk pár falatot, nehogy megártson éhgyomorra a szesz, majd kivittünk magunkkal két tiszta poharat és egy dugóhúzót, s egy padon ülve, madárcsicsergést hallgatva italozgattunk. Az öreg elmesélte a Denevérben közszájon forgó sztorikat az elmúlt napok gyilkosságairól… hát, egyik verzió sem volt olyan hajmeresztő, mint a valóság, de egyelőre nem akartam helyreigazítani, holott mindent megtett, hogy információkat szedjen ki belőlem. Mégse távozzon üres kézzel, megmutattam neki a csontvázat az aljnövényzetben. A csupasz koponya mintha szomorúan meredt volna rám… Cloud bácsi élvezettel szörnyülködött rajta, majd felém nyújtotta a papírszeletet, melyre az ezüstgyűrű véseteit rajzoltam.

- Megmutattam a vén Salmagundinak, miután úgyis közismerten vasorrú bába, hátha ismeri ezeket az írásjeleket, vagy valaki mást, aki meg tudja fejteni őket. Tegnap délután adta vissza, azt mondja, hogy nagyon nehéz e rovátkákat értelmezni, de mintha védelmező igék lennének - hogy aztán maga jutott erre a megállapításra, vagy megidézte az ördögöt, és az súgta neki…

Védelmező igék? Lehet, hogy az ezüstgyűrű ilyesfajta célt szolgál? Hát, előző tulajdonosát mintha nem óvta volna kellőképpen. Ezüst… A néphagyomány szerint a farkasemberek elpusztításának eszköze. Ha viselem, és Totó gyilkosa rámtámad, esetleg boxerként használva behúzhatok neki, az ezüst okozta sebet nem tudja regenerálni. Áh, nem valószínű, hogy hagyná kiütni vele a szemét. De egy védőgyűrű nem árthat. Nem hordok ékszert, bár ez egyszer érdemes kivételt tenni.

- …de az is elképzelhető, hogy elvitte egy boszorkánygyűlésre, és ott fejtették meg.

- Aha – mondtam, s meghagytam neki az üvegben kotyogó utolsó kortyot. Kiváló zamatú bor volt, gyönyörű színnel és kellemes illattal. – Cloud bácsi, lassan búcsúzom. Tudnia kell, hogy nehéz napok köszöntenek a városra. Ne nagyon mászkáljon egyedül, főleg éjszaka, talán a legjobb volna, ha elutazna rokonokhoz.

- Nincs nekem már senkim, fiam, és különben sem tartogat már semmit számomra az élet. Azért örülök, hogy aggódsz értem.

Felvetettem, hogy összeköltözhetnének Rufus Lange-gel, bár valószínűleg detoxikálóban kötnének ki. Először csak a kerítésig akartam kísérni, végül levittem az öreget motoron Tombstone-ba. A visszaúton egymást kergették gondolataim. Zseblámpát szerezve a parkban lévő vasgyűrűs kő-csapóajtóhoz mentem. Meredtem kicsit a fekete négyszögbe. Újra lementem a penészes folyosókhoz vezető lépcsőn. Félelmetesnek tűntek a szűk falak, lámpám sugara nyugtalanul ugrált.

A harc színhelyén a kőtörmeléket megbolygatták, alvadtvér-nyomok vezettek kifelé belőle. Nem is tudtam, mit érezzek.

Bevetettem magam a hatalmas könyvtárba; mindkettőnk szerencséjére Mrs. Braxton valahol másutt tartózkodott, nem lett volna hozzá idegrendszerem. Hosszas kutakodás után sikerült forrásokat találnom a farkasember meséjéhez. …Az őrjöngő norvég harcosok, az állatbőrt viselő berserkerek is alakítottak a legendákon, s már a rómaiak is ismerték ezt az ember-szörnyet, szerintük a tenyerén lévő pentagrammáról lehetett felismerni, mely égette telihold idején; ilyenkor a búvóhelyén tartott varázserejű farkasbőr felöltésével változott át. Kelet-európai népek regéi másfajta farkasemberekről írtak, itt bosszú és mágia tett szerencsétlenné embereket, például a lány szülei a hűtlen ifjúnak farkassá változtató sálat adtak; más a vajákos kotyvalékától váltott formát. Megint mások tuskón való átbucskázással alakultak át. A szláv szörnyek körében nem volt ismeretlen a hála érzése, akadt, aki elvarázsolója megölésére sem tudta rászánni magát a benne lakó emberi rész miatt. A germánok emberhúst faló werwolfja már vészesebb figura. A franciák középkori történetében a vadász farkasmancsot visz haza, és kénytelen tapasztalni, hogy nejének hiányzik a kis kacsója… Egy Jean Grenier nevű fiú elvadult kannibál volt, lycanthropiában szenvedett – farkasnak hitte magát. Kolostorba zárva halt meg, de addigra állítólag gyerekeket falt fel. Észak-amerikai indián törzsek körében is dívott a farkaskultusz…

Hátradőltem. Semmiféle megoldáshoz nem jutottam közelebb. Fertőzés ellen nadragulyát kell fogyasztani, ezzel már elkéstem. A vérfarkasok ezüst-allergiáját ismerjük, ja, a sisakvirág is rosszul hat rá, mi legyen, süssek belőle süteményt és hagyjam az udvaron holdtöltekor? Aki farkas lábnyomában összegyűlt vízből iszik, maga is átváltozik. A farkasember mutató- és középső ujja egyforma hosszú, a szemöldöke összenőtt. Eszembe jutottak fiatalkorom vonatkozó mágikuspengés-alakváltóhentelős szerepjáték-kalandjai és a történetek, melyeket akkoriban olvastam. Az egyikben a pap volt a szörny, s a főszereplő kissrác úgy jelölte meg, hogy a pofájába sütött egy július 4-ei tűzijáték-rakétát, s az a kiégett szemet visszaalakulván nem tudta pótolni, így ismerték fel. Az angolszász Saki remek novellájában lassan rájövünk a saját bevallása szerint „éjszaka négy lábon vadászó”, ifjú Gabriel-Ernest valódi lényére. Egy filmben a hős a szörny városi lakásában tájképet talált, majd később elvetődve arra a vidékre, melyről a kép készült, felismerte azt… nem nagyon emlékszem, régen láttam kisképernyős fekete-fehér tévén, de mintha komplett alakváltó-orgia is zajlott volna tábortűz körül.

A következő holdtöltéig csaknem egy hónap van hátra, és ahogy a dolgok állnak, korántsem biztos, hogy megérem. Az erdei találkozás a két vadállattal, és a harmadik, hibrid vad jelenlétének egyre intenzívebb benyomása miatt azonban kötelezőnek éreztem beásni magam a dolgokba. Likantróp lettem. Ennyit a minotaurusz felpofozásáról.

Szobámba mentem a nehéz pecsétgyűrűért. Nem égetett az érintése, biztató. Felhúztam az ujjamra, ártani nem árthat. Remélem, hathatós amulett vagy.

A sötétzöld Suzuki Intruderre igencsak ráfért egy átvizsgálás. Elgurultam a benzinkúthoz, ahol erős vízsugárral alaposan lecsutakoltam, megvizsgáltam a fékeket és teleszkópokat – úgy tűnt, rendben vannak -, beállítottam az olaj-, hűtővíz- és fékfolyadékszintet, a belsők nyomását, s végül telitankoltam. Vettem egy színes flakon láncsprayt is, hátha sikerül tovább bontani az ózonpajzsot. Még a fehér ingemet sem kentem össze. A lefelé tartó nap melegen sütött, s egész idő alatt egyetlen kisteherautó állt be benzinért. Gondolkodtam Brandon felhívásán és Carla meglátogatásán a kórházban.

A természetellenessé váló csendben felnéztem, és megláttam közeledni a benga, ápolatlan pasast. Csorba fogú száját vészjósló mosolyra húzta. A gyomrom görcsbe rándult, eszembe jutott verekedésünk a télikertben. Szerelővas hevert a közelben, magamhoz vettem, úgy vártam. Egy lélek sem tartózkodott a közelben, a hangokból ítélve a benzinkutas az épületben, pultja mélyén televízióját nézte. Remélem, szórakoztató a műsor. Az American Arms persze otthon maradt.

- Hello – mondta a szörny. Nem szóltam semmit. Kellő távolságot tartott.

- Örülök, hogy újra látlak – folytatta. - Kissé megerőltető volt legutóbbi találkozásunk, pihennem kellett. Nem pont úgy alakult, ahogy elterveztük.

- Mi történik? – kérdeztem. – Mi a célotok Mrs. Devine-nal? Mi vagy te?

- A céljainkról egyelőre nem számolnék be; hogy mi vagyok, nagyjából sejted. Habár… vélhetően farkasembernek hiszel, de talán az emberfarkas terminus technikus közelebb áll az igazsághoz. Előbbi néha farkassá alakul… én viszont olykor Homo sapienssé alakulok. Ahogy most is.

Nem ember, nyilallt belém. Száz százalékos szörnyeteg.

- Jól választottalak ki – folytatta. – Meglep az erőd; ilyen gyors öngyógyítást még senkinél sem tapasztaltam. Már csak az agyad áll közöttünk. Élvezd, amivé lettél, csatlakozz a falkához A lovagok ideje sokszorosan lejárt, nem szükséges védelmezned bárkit is. Élj az ajándékoddal, légy szabad.

- Különben el kell, hogy pusztíts.

- Talán. Még töprengek ezen. Azt viszont tudnod kell, fertőzött, hogy az uralmam alatt állsz.

Fájdalom hasított a karomba, a szerelővas csörrenve a flaszterre hullott. Láttam és éreztem, amint burjánzik bal kezem, karmos manccsá kezd alakulni. A gyűrű mintha izzásba jött volna. Összegörnyedtem, rosszulléttel küszködve levegő után kapkodtam. Kezem lassacskán visszanyerte eredeti formáját; addigra az ápolatlan teremtmény eltűnt, halványan maga után hagyva bűzét.

Behunytam a szemem.

Meg kellene szabadítani tőle a világot, de hatalma van fölöttem. Hogyan is lehetnék képes erre?

A felbolygatott temetőben nyugvókat megszentségtelenítő erő is eszembe jutott. Ha egy személy felelős a történtekért, nem valami romlott erő, akkor neki is lakolnia kell. De hol találom? A piros Civic utasai jutottak eszembe, a felvágott torkuk. Ha nem talál halottat, csinál magának. Élőholt teremtmény, beteg nekromanta, ghoul – ki lehet a felelős? Meg kellene állítani…

A lovagok ideje sokszorosan lejárt.

Talán a polip is így gondolta, azért mert előbújni. Így járt.

A kicsiny kórházban Carla egyedül feküdt a kórteremben. Arca enyhén térképszerűen festett, s akkor tért magához, amikor bent voltam nála.

- A V-Rodom? – kérdezte.

- Nem tudom, mi van vele, de kissé talán megsínylette a történteket.

- Fido túlélte?

- Nem. – A torkom mintha bedagadt volna. Aligha hihették a szülei, hogy öt nap alatt mindkét sarjukat elveszítik.

Fájt neki, a könnyei megmutatták. Szorította a kezemet.

- Eszembe jutott négy sor; egy európai, XV. századi település temetőjében láttam, amikor az exemmel arra kirándultunk. Szép volt az az elmúlt, nyári nap. Azt akarom, hogy ez vésessen Fitzgerald sírkövére, illene hozzá:

”Boldog halott, vád s virág takar,

Eljátszottad az életed hamar,

Álmodni tudtál, ám ébredni nem,

Szíved – a sebzett – íme, már pihen!”

Dallamos hangja erőteljes csengése meghazudtolta állapotát. Néztem sötét szemét, elszomorított fájdalma.

- Nem rossz – mondtam. Tudtam, megcsókolhatnám, ha akarom. Ilyen nő nem akad bármelyik bokorban, és mint férfi, büszke lehettem a velem kapcsolatos vágyaira, melyeket az elmúlt negyedóra beszélgetései közepette és éjszaka érezni véltem. De Veil túl erősen élt bennem, még mindig. – Pihenj. Most indulnom kell. Hátha tehetek valamit… odakint.

- Vigyázz magadra! – szólt utánam.

- Ugyan miért? - Az ajtóból fordultam vissza mosolyogva.

- Mert minél előbb meghalsz, annál tovább leszel halott.

Halkan becsuktam a fehér ajtót. Igyekszik nem elérzékenyülni. A folyosón Eric üldögélt.

- Bemegyek én is hozzá – állt fel. – Várj meg, jó?

Elfoglaltam a helyét, aztán mégsem bírtam ücsörögni. Fel-alá járkáltam a fertőtlenítőszagú, halványzöld mozaikos folyosón. Mit tegyek? Mi a megoldás? Hol leszek holnap ilyenkor?