„Micsoda titkos muzsikát hallok/ Dobol füleimben/ Micsoda gyönyört élek át/ Sehonnan jöttem, és oda térek vissza/ Mert a hozzád hasonlók miatt menekülni akarok/ Figyelve kései önazonosságom égését” (The Gathering: Shot To Pieces)

Másnap – helyesbítek: aznap – délelőtt nem voltam kifejezetten acélos. Aránylag korán ébredtem, enyhe rosszulléttel küszködve. Kibotorkáltam klotyóra, levedlettem előző napi ruháimat, lezuhanyoztam. Jó lett volna némi narancslé, de nem tudtam, hol juthatnék ilyenhez. Visszamászva az ágyba némileg jobb közérzettel, tisztán, aludtam még egy órát. Ezután némileg használhatóbb formában találtam magam. Hiányzott Veil. Tudtam, távollétének köszönhető, hogy így leittam magam. Felhívtam, de az állomás azt közölte, nem kapcsolható. Remélem, van ebben a szúette városban Internet, írni akarok neki, ő már biztosan írt nekem pár sort. Hiányzott, és bántottak az utóbbi idő teljesen felesleges összezördülései. Persze nem mindig én voltam a hibás, igyekeztem mindent tolerálni, néha mégis lehetett volna másképpen. Reméltem, hasonlóképpen érez.

Sarkig tártam az ablakot, jó hűs, friss, vasárnapi levegő áramlott be, és tiszta napsütés. Olvastam pár oldalt a Melville-ből, majd farkaséhes lévén, elhagytam vackomat. Gondoltam, körbemotorozom a várost, és megreggelizem valahol. A nagy Suzuki hangja furcsának hatott az ósdi falak közt. Idővel a macskakő elmaradt alólam, Tombstone-nak modernebb részei is akadtak, zebrával, miazmással… Ham and eggset ettem narancslével, ezután sokkal kellemesebb testi valómmal furikáztam tovább. Egy régi barátom, Howard szüttyögésnek hívta ezt, amikor nyugodt tempóban, különösebb cél nélkül bóklászunk, bámuljuk a környezetet. Eleinte mountain bike-on szüttyögtünk, aztán – felnővén – motorokon, végül nagymotorokon. Már három éve, hogy Howard meghalt rákban. Hetvennégyes volt, akárcsak én. Veszteségek…

Épp arra gondoltam, estefelé felhívom Devine-t, amikor dübörgő zajjal két chopper fogott közre. Ez furcsán visszariasztott a valóságba, egész nap valahol máshol lebegtem. A fazonok kellően közel jöttek hozzám, hogy érezzem szagukon, szabadban éjszakáztak, de amúgy sem képviselték a higiénia magasfokát. Kicsit mintha a nyolcvanas évekből ragadtak volna itt, amikor a rockerek elég röhejesen néztek ki. Épp csak a fehér, magasszárú teniszcipő hiányzott. Tetoválásaikat sem tartottam nagy számnak, elégedetten nyugtáztam, az enyémek jobbak. De a motorjaik tetszettek, rendben tartották őket. Nem szóltak semmit, csak némi kívánnivalót maguk után hagyó fogsorukkal vigyorogtak rám, és túráztatták a benga dögöket. Hát, ha mindenképp versenyt akartok… Egy, a többinél is forgalomszegényebb, egyenes útszakaszra érve nyugodtan tövig húztam a gázt, és otthagytam őket, mint hód az odvas fát. Pedig a hangokból ítélve nyüstölték rendesen a két choppert. Pillantásukat érezni véltem a hátamban. Vissza se néztem, vigyorogva száguldottam még kicsit, nem volt kedvem összefutni újra ezzel a két marhával; reméltem, nem akaszkodnak a nyakamba. Visszatértem Tombstone belsejébe és szüttyögtem tovább.

A történelmi városrészben egy jókora, ősinek tűnő, nagyon szép templomra leltem, éppen akkor tódult be a nép istentiszteletre. Letámasztottam a Suzukit egy szomorú szent szobra alá és utánuk ballagtam. Az utolsó sorba beülve végighallgattam a misét, őszintén szólva nem sokat értettem belőle. A szertartás, a pap szavai zsongítóan hatottak rám, ott a félhomályban időutazónak éreztem magam. Életkorom alapján jócskán kilógtam a nyájból. Nézelődtem. A bejáratnál sok-sok gyertya lángja lobogott, ki tudja, melyiket miért, kiért gyújtották meg. A padsorok kinéztek pár száz évesnek, bele sem mertem gondolni, hány nemzedék koptatta őket. A szenteket ábrázoló szobrok egyike sem tűnt haj-de-jókedvűnek. Legtovább az oltár fölötti üvegablakban gyönyörködtem, a színes ábrákon át varázslatos fény áradt a hideg kőhodályba. Szégyenszemre elaludtam, a molyrágta reverendát viselő pap rázogatására ébredtem, bezsebelve elítélő pillantását. A nép már szétszéledt. Kilépve az utcára érdekes jelenet szemtanúja lehettem. Egy chopper állt a kövön, és tulajdonosa épp Cloud bácsit abajgatta, aki valószínűleg szintén bent ült a misén.

- Ne nyakaskodj, fater – mondta épp neki, mikor még a templomlépcsőn álltam. – Nem akarok semmi rosszad. Csak a tárcádra van szükségem.

Körülnéztem. Akadt még pár hívő a téren, de a szóváltásra mint csótányok rajzottak szerteszét. Némelyikből hajlott korára való tekintettel ki sem néztem ekkora fürgeséget.

- Még mit nem, te semmirekellő! – mondta dacosan az öreg, de abban a pillanatban kapott egy jókora pofont. Az égi dolgok után ez a földi sár kissé komorrá tett, elindultam feléjük. Cloud bácsinak még mindig rezgett a feje, a kezével szinkronban, amint előrángatta koszlott pénztárcáját és a fickó csizmája elé dobta.

- Itt van, te istentelen! Hogy a nyakad nyúlna meg!

- Nem jó, öreg – csóválta a fejét amaz. – Ide kérem, a kezembe. Ahogy illik.

Újabb pofon. A harmadik ütés elől elől Cloud bácsi már inkább a tárca után nyúlt és felvette, bár csaknem elesett. Az önelégült arcot vágó rocker nem tudta elvenni az erszényt: én vettem ki a már most dagadó arcú öregember remegő ujjai közül. Mindketten meglepődtek. Cloudon láttam, hirtelenjében azt hiszi, hogy egy követ fújok a másik motorossal. A rocker felszívta magát.

- Hé, te! Add ide!

Barátságtalannak tűnt a hangnem. Megkérdezhettem volna, miért, meg közölhettem volna, hogy a saját súlycsoportjával kötözködjön, de nem éreztem kedvet beszélgetni ezzel a söpredékkel. Kezdtem dühös lenni.

- Ne bosszants fel, ember! Ide a lóvét!

Felém csapott, nem volt túl gyors. Mire elindította a mozdulatot, a két kezem fent volt, ökle jókorát csattant az alkaromon. Ideje sem volt csodálkozni kivédett támadása felett, a következő másodpercben kapott három ütést, kettőt ballal, közben egyet jobbal, a lassabbik kezemmel. Mindhármat az arcába; a fogorvosának jó napja lesz, ebben nem kételkedtem. Mocskosságokat üvöltözött vérző szájjal, a macskakövön hemperegve, emiatt begyűjtött egy rúgást. Visszafogtam magam: a sok kirándulástól elég erős a lábam, és nem akartam a vasalt bakanccsal berúgni a bordáit, bár ő támadott meg engem. Elégnek tűnt, amit kapott, nem tartottam valószínűnek, hogy folytatni kívánná a hiriget.

- Most pedig kotródj – közöltem vele. Gondoltam, még egyszer nekem ugrik, de szépen elmászott a motorjáig. Olybá tűnik, némi sokk érte, ugyanis hirtelenjében nem találta az egyensúlyt, a chopper pedig komótosan az oldalára dőlt, maga alá temetve nem is rég még oly büszke tulajdonosát. A tank behorpadt, a bal hátsó irányjelző és a tükör pedig szilánkokban hevert a flaszteren. A tag fennhangon káromkodott, evickélt. Méltóságának híre-hamva sem maradt, mire szürke füstben végre eltűnt a térről. Dühöm a jelenetet nézve elpárolgott. Az inkább holt, mint élő Cloud bácsinak visszaadtam erszényét, és megkérdeztem, nem tud-e egy garázst.

Nem sok kedvem volt ezek után az utcán parkolni a járgánnyal.