„Azon a viharos éjen, amikor megérkeztem/ A kerítéshez, mely börtönbe zárt/

Azon időkben, amikor szívem menekülni próbált/ A tűzkígyó álcázott énekétől/ Végigmegyek a folyosón/ A falakon várakoznak rám/ Ódon keretű képek/ Van szemük, mégsem láthatnak/ Néma sikoltás/ Töri át álmomat/ Továbbra is itt vagyok/ A történet meg nem írt oldalain/ A kimondott szó/ Sokszor nem talál meghallgatásra

Ezen a régi karzatán/ A ragyogó, érintetlen emlékezésnek/ Hallom/

A palota a szívedben egyre növekszik…” (Edenbridge: The Palace)

Az éjszaka hátralévő része mérsékelt kellemetességgel telt. Visszatértünk Tombstone-ba, ahol kénytelen voltam alávetni magam a seriff faggatásának. Valami templom előtti incidenst is felhánytorgatott, nem tudtam, miről beszél. Megkérdezhettem volna persze, miért nem tart rendet a saját városában, de nem akartam felesleges feszültséget kelteni. Ha jobban értesült kíván lenni, menjen ki az utcára járőrözni. Ha nincs Devine, kétségtelenül több zaklatást kellett volna eltűrnöm.

Karomon a marás fájt, ám nem okozott különösebb kellemetlenséget. Összevarrni sem kellett. Kaptam injekciót egy helyes kis ápoló nénitől. Nem tudom, a sérülés enyhe jellege menyire írható a páncélnak is beillő bőrkabát javára, valami nyugtalanított. A ragadozóknak olyan a fogsora, hogy az általuk okozott sebeket rendkívül rühellik a klinikákon. Repkedtek a feltevések, a legvalószínűbbnek grizzly támadását tartották. Tudtam, nem medve tette, az állatok nem viselkednek így, még ha rá is kaptak az emberhúsra, ami a legritkábban fordul elő. A seriff mindenesetre vadászok bevonását tartotta szükségesnek. Magamban jó szórakozást kívántam nekik, és aggódtam kissé. Egy halott már volt, és hatodik érzékem azt súgta, nem ő az utolsó. Olyasmivel találkoztam, amiről még nem is hallottam. Eszembe jutott Cloud bácsi megjegyzése a kastély környékén termő hullákról. Jó lesz vigyázni.

Jócskán elmúlt éjfél, mire a hercehurca véget ért. A karom fájt, nem sok kedvem maradt vezetni, a levegő különben is jegesre hűlt; a motort a templom előtti perlekedés után az öregember által szerzett garázsban hagytam, s Devine terepjáróján tértünk meg a kastélyba. Útközben furcsa hangulat szállt meg, amit végsőkig fokozott a baleset helyszíne. Mire áthaladtunk ott, a crossmotort elszállítottak, a nem kifejezetten rokonszenves, de fiatalsága miatt sajnálatot ébresztő srác holttestét nemkülönben. Már közel volt a kastély.

A kovácsoltvas kapuszárnyak mintha Drakula birodalmát őrizték volna. Kavics ropogott a gumik alatt, amikor befordultunk az ősrégi épület elé. Sok-sok ablak meredt ránk vakon, csak háromban égett fény. Nyílt az ajtó, s barna, csinos nő futott utcai ruhában hozzánk, lerítt róla a megkönnyebbülés.

- Na végre! – kiáltotta.

- Sajnálom, drágám – mondta Devine, aki a történtek közben felhívta feleségét, hogy késünk. – Balszerencsés volt az este, de úgy tűnik, most már helyrezökken. Bemutatom Thorvald Stiansont, nagyon kedves barátom az általános iskolából.

- Susannah Devine – nyújtotta felém a kezét. Egyenes és határozott volt a kézfogása, ami férfiban is ritkaság.

- Jó estét, asszonyom – mondtam. – Sajnálom a kényelmetlenségeket…

- Ugyan. Viszont, ha nem okoz gondot, tegeződjünk.

- Köszönöm, így könnyebb.

- Nekem is. Szép a neved. Igazi pogány név, a kereszténység előtti, romantikus viking időkből…

Beszélgetve vonultunk be az előcsarnokba, a málhazsákomat előzékenyen a házigazda cipelte. Az ódon épület lenyűgözött, másféle építészeti- és életstílusról árulkodott, mint amihez e kor embere hozzászokhatott. A beépített modern kényelem, mint a hatalmas kristálycsillárok villanyfénye, anakronizmusnak hatottak. A helyiségek mérete, a belmagasság, a díszítőelemek és berendezés külön-külön is mély benyomást tehettek az utazóra.

Kései vacsoránkat a roppant étkezőben költöttük el. Pazar környezet, bár hőmérséklete kifejezetten alacsony. Susannah-val beszélgettem jórészt, mit is ért a viking kor romantikáján. A szegényes életkörülmények közül kitörni próbáló hajósok viszontagságait nem épp ezzel a jelzővel illetném… értelmesen érvelt a különleges hajózási szakértelem, európai nagyvárosok kalandos elfoglalása, konstruktív életvezetés - mint az említett városokból hiányzó higiénia - mint mindent felülbíráló értékek mellett. Jó hangulatban tértünk nyugovóra, köszönhetően pár pohár kiváló vörösbornak is.

Szobámat hálóteremként jellemezhetném. A kandalló igyekezett megbirkózni az éjszaka fagyosságával, a lángokat bámulva hajtottam fel az utolsó pohár bort. Az erkély alatt park húzódott. A gömbölyödő hold titokzatosan trónolt az égen. Mit láttál ma, cimbora? Miért kellett annak a fiúnak pusztulnia? Engem mennyi választott el a haláltól? Ki volt, aki megtámadott? Mi volt? Visszatér? Lesz erőm átvészelni a következő találkozást?

Levetkőztem, libabőrös lettem. Karomról letekertem a kötést. A fogak mintázatát néztem. Jókora állkapocs, szokatlan alakú harapásnyom. A szobámból nyíló fürdőben rendbetettem magam és bemásztam a dunyha alá. Még nem is sikerült bemelegítenem, de már húztam a lóbőrt.

Sokat aludtam, ám nyugtalanul, többször felriadtam. Egy ilyen eset alkalmával enyhe lázat diagnosztizáltam magamon, s hideg is rázott. Kényelmes volt a nagy ágy, ám tisztasága ellenére különös szagot éreztem. Hányan alhattak előttem benne és kik? Mindez persze csak ébredés után vetődött fel bennem. Az éjjeliszekrényemre tett mobiltelefon után nyúltam, bekapcsoltam. Délután három órát mutatott. A vizespohár mellett volt ott egy antik, ezüstnek tűnő csengettyű. Mikor felemeltem, a harangnyelvecske nekiütődött a belső falának. Energikus, szép hangja volt. Megráztam, hogy halljam még; kisvártatva a csilingelés után diszkréten kopogtam az ajtón és vénecske úriember lépett be, makulátlan, fekete-fehér öltözetben.

- Jó… öhm, reggelt, Mr. Stianson! A nevem Edward Watts, a kastély inasa vagyok.

Mindezek közben megigazgatta az ágyneműmet.

- Hello – mondtam óvatosan. Nem vagyok hozzászokva, hogy öreg kecskék kóricáljanak a hálószobámban. Meg is kérdeztem: - Ugye, nincsenek ferde hajlamai?

- Elnézést, uram? - kérdezte udvariasan.

- Mindegy. Akadna valami reggeli?

- Bátorkodtam előkészíteni az ebédet, de attól tartok, fel kell melegíteni. Mr. és Mrs. Devine még délelőtt elmentek ügyeiket intézendő, és a lelkemre kötötték, tartsam önön a fél szemem, s ha szükséges, hívjak orvost a tegnapi sajnálatos események esetleges utóhatása miatt. Hogyan érzi magát? Kéreti a doktort?

- Remekül vagyok, Mr. Watts…

- Edward, kérem.

- …a fél szemét pedig nyugodtan helyezze vissza koponyájába. Kutya bajom, ellenben egy ökröt meg tudnék enni…

- Értem, Mr. Stianson. A felsorolt két állattól eltérően csirke lesz a menü, ha megengedi. Kis türelmét kérem.

Diszkréten behúzta maga után az ajtót. Hát ez meg ki volt? Devine-ék örökölték az ingatlannal együtt? Hányadik századból maradt ránk?

Lustálkodtam még kicsit, mire a háziszolga egy négylábú tálcán, melyhez hasonlót még csak filmen láttam, meghozta ebédemet, s az eszközt rutinos mozdulattal elém helyezte, a lábak az ágy keretén nyugodtak. Az egyik fedő alatt húsleves gőzölgött, a másik alatt sült hús figyelt körethegyek közepette. Savanyúság, alma és kis kancsóban bor egészítette ki a két fogást.

- Hozhatok még valamit, uram?

- Ez bőséges, Mr. Watts…

- Edward, ha kérhetem.

- …azonban holnaptól ne fáradjon a táplálékom ágybahozatalával. Tudok járni.

- Ahogy óhajtja, Mr. Stianson. Jó étvágyat kívánok.

- Köszönöm – mondtam, de már csak a finoman becsukott ajtónak. Nekiestem az ételnek, nem hagytam ott semmit, bár evés után mozdulni sem bírtam, aludtam félórácskát. Aztán leszereltem magamról a terítéket, friss fehérneműt szedtem elő holmijaim közül, felöltöztem és elindultam felderíteni a kastélyt és környékét.

Az épületben csak a nyitott ajtók mentén haladtam, nem akartam, hogy kíváncsiságom kutakodásnak tűnjön. Hamar eljutottam a könyvtárba, ahol a falakon körbe a mennyezetig polcsorok húzódtak, teli kötetekkel, de még a padlóra is jutott belőlük pár torony. Ezek között jókötésű fiatalember üldögélt, a magasban, fémsínen végigfutó létrán pedig ősz néni ontotta neki a jótanácsokat. A srác valamelyest frusztráltnak tűnt. Kedvem volt körülnézni, hát beléptem és köszöntem. Az öreg hölgy részéről a hatás frenetikusra sikeredett.

- Áááá! – visította felém lelkesen. – Bizonyára maga a kedves Thorvald, akiről Brandon mesélt! Remek fiú, biztosan a vendége is…

Sosem tudtuk meg, mi vagyok bizonyára, ugyanis valahogy sikerült kirúgnia maga alól a létrát, mely arrébbgördült, ő pedig ott kalimpált kétembernyi magasan, egy sor Encyclopedia Britannica polcába kapaszkodva.

- Áááá! – Már korántsem volt olyan lelkes. – Segítség!

A srác visszatolta alá a létrát, de nem siette el a dolgot. Némi helyeslésfélét is leolvastam az arcáról a körülmények ilyetén való alakulása kapcsán. A néni remegő lábakkal botorkált le, de egy pillanat alatt visszanyerte lelki és fizikai egyensúlyát.

- Hah! Ez meleg helyzet volt! Még szerencse, hogy a kedves Alex olyan gyorsan kapcsol.

A srác arcára visszatért az enyhe világundor. Valószínűleg sajnálta, hogy olyan gyorsan kapcsol.

- Margaret Braxton vagyok, ő pedig Alexander Stone, nagyon ügyesen segít nekem a könyvtárat rendberakni. Van ám itt tennivaló…

Elmormoltam a nevemet és kezet fogtam velük. Én is gyorsan kapcsolok, hát kimentettem magam. Mrs. Braxtonnal kissé zajos volt a könyvtár, inkább a parkot vettem közelebbről szemügyre. Vagy egy órán át sétáltam a túlburjánzott sövények, terebélyes fák alatt, közben érdekes dolgokra leltem, mint amilyen egy elrozsdásodott gereblye, egy több évtizedes, kiürült borospalack, vagy egy emberi csontváz.

Utóbbi csaknem elkerülte a figyelmemet, a szó szoros értelmében majdnem elbuktam benne. A kert mélyén, egy elvadult szegletben hevert, bordáin moha nőtt, a koponya pedig hátborzongató mosollyal tekintett fel rám, félig a talajba és aljnövényzetbe ágyazódottan. Esőtől és széltől védett helyen heverészett az öreg fickó, s mintha azt kérdezte volna cinkosan: na, hogy vagyunk? Mint egy réges-régi bújócska győztese. Odatérdeltem hozzá. Az ész megáll, több holttestet találni itt a kastély környékén, mint egy átlagos krematórium előszobájában. Lehet, hogy nem kellene egyedül csatangolnom.

Száraz falevelek ültek a szemüregben, némi régészkedés után pedig divatjamúlt, koszos, nehéz fekete karikát fejtettem le az ujjpercekről. Pecsétgyűrűnek tűnt. Nincs is jobb, mint egy kis hullarablás késő délután. Az orrüregben valami rovar mászkált. Hát, így jártál, öreg. Ne aggódj, gondoskodom méltó eltemetésedről. De nem mindjárt. Éppen elég zűrös időket éltünk, nem szükséges kitermelnem a napi tetemadagot. Nyilván évek óta itt heversz, egy-két hetet még tudsz várni. A gyűrűdet sem nyúlom le, majd csatoljuk a jegyzőkönyvhöz, csak megőrzöm addig, hogy el ne vesszék.

Visszatérve az épületbe kértem folyékony fémtisztítót, s dörzsivel megtisztítottam a tárgyat – ezüstgyűrűnek bizonyult, ahogy vártam. Különös rúnák voltak belevésve; nem olyanok, mint a skandináv futhark - inkább alkímiai jelölésekre emlékeztettek. Valahogy fontosnak rémlettek: alig vártam, hogy beszélhessek valakivel, aki meg tudja fejteni őket. De hol találok ilyen személyt? És jó az nekem, ha sikerül találnom?