Ujjammal a kihallgatószoba viharvert fémasztalának tetején végigfutó karcolódások nyomát követtem. Agyamban az elmúlt nap eseményei kergették egymást. Ted, miután behozott, megmotozott, és ráakadt a fegyverre, kis híján kitört a pánik. Hárman közrefogtak, rám került a bilincs is. Mike – a nyeszlett önkéntes – elsápadt és idegesen, erőtlenül megfogott. Drake, mint kiderült, ő volt a seriff, egy őszülő halántékú, acélszürke szemű, tagbaszakadt, bajszos zsaru – hangosan ordított Teddel, mert a motozást már az utcán meg kellett volna ejtenie, azt kiabálta, hogy akár le is lőhettem volna a kocsiban, vagy bárkit a városban, még Ted édesanyját is. A rendőr-gigász csak zavartan krákogott, és rajtam vezette le a pillanatnyi indulatait, olyat csavart a karomon, hogy azt hittem, levizelem a lábam szárát. Különösebben sok kérdést nem kaptam akkor, voltam „büdös féreg”, „szemét csavargó” – és egyéb hasonlóan kedves szóösszetételekkel találkoztam, amíg Ted az előzetes cellájába vitt. A fegyvert elvették, a bilincs maradt. Sápadtan, reszketve minden inamban levetettem magam a priccsre és elnyúltam rajta. Kapkodva lélegeztem, hátracsavart karom lüktetett a fájdalomtól. Órák teltek el, mire Drake és Ted visszajöttek. Kicsit morózusan, tompán beszélgetve, kezük a fegyverövükön. Az első pár értelmes mondatot a rácsokon keresztül váltottuk.

- No jó, kis terrorista, ki a fene vagy te, ki küldött? Mi volt a célod a fegyverrel?

- Üdvözlöm, nem ismerem a válaszokat kérdéseire. Nem emlékszem rá ki vagyok, a fegyvert pedig egy felborult Toyotában találtam. Volt ott két holttest is. Az út mellett feküdt a kocsi. Nem jelentették? Nem találták meg a felborult kék Toyotát a várostól körülbelül négymérföldnyire?

Ennél a résznél összenéztek, arcuk beszédes volt. Fogalmuk se volt róla, miről beszélek, valószínűleg csak azt a megérzésüket erősítettem, hogy őrült vagyok, vagy hazudok.

- Emlékezetkiesés, mi? – hümmögött Drake. – Akkor lássuk, ki is vagy te…

Itt következett a szokásos procedúra. Ujjlenyomatvétel, fényképek, felvették a fizikai adataimat, aztán visszavittek a cellába. A bilincs nélkül kissé oldódott bennem a feszültség. Körbejártam a cellát – a csuklómat dörzsölgetve, mint a fogságba esett ragadozó, fel-alá. A falon rengeteg ábra, rajzolat, karistolás nyomai váltották egymást. Egy régész érdeklődésével fordultam egykori elődeim önkifejezésének legkülönbözőbb formai felé. Volt, aki csak a szokásos áthúzott gyufákat hagyta maga után, mások: „szeretlek Mary”, meg „mindörökké Iron Maiden”. A legtovább a versidézetek, dalrészletek fölött időztem el. Találgattam melyik kitől van, honnan származik. Meglepően keveset ismertem fel. Talán nem voltam rajongó, vagy nem szerettem a zenét. Akár. Az ágy alatt találtam egy furcsa, talán tintával hagyott üzenetfélét.

Az éj hideg, a sötét él, remeg a térd, a szív még remél

A zajok hangosak, a hörgés vért fagyaszt, csupán egy pillanat

Nincs többé félelem, a borzongás elkerül, az akarat ellenáll – a tudat elmerül

Az út nincs tovább, csak a lélegzet szuszog még… a sötét él…

Jeges borzongás kúszott végig a gerincemen, visszatértek eszmélésem pillanatai. Talán lehet összefüggés, vagy valamelyik rocker arcnak volt élénk a fantáziája. A gondolataimba mélyedtem. Később érkezett vissza Ted, és magával vitt. Apró vizsgálószobába érkeztünk, ahol már várt rám Mike és a doktornő. Illedelmes volt, barátságos, harminc körüli, és feltűnően csinos. Hullámos barna haja és nagy barna szemei megnyugtatóan hatottak. Hangja az a típusú, melyet szívesen hallgat az ember – és jólesően megborzong közben. Sarah Mendennek hívták.

A kis helyiségben elvégezhető vizsgálatok többségén gyorsan túlestünk. A doktornő fehér köpenybe libbent, a neon szúrós fehér fénybe borította a fertőtlenítőszagú szobát. Vérvétel, DNS-minta, vizeletminta, foglenyomat, vérnyomásmérés, légzésvizsgálat. Kis szünet után, egy furcsa, sokdrótos készülék érkezett a kivizsgálóba. A pamacsok a fejemre kerültek, a készülék papírt eresztve, zümmögve bekapcsolt – EEG vizsgálat következett. Ennek végeztével a doktornő összeszedte a papírhalmokat, melyeken csak a „P. J. Stone” páciens szerepelt. Miféle név lehet ez? Az enyém, vagy csak… Áááhh. Most először zavart igazán, hogy ilyen alapvető dologra, mint a nevem, képtelen vagyok visszaemlékezni. Se egy gyermekkori emlékre, se arra az átkozott balesetre. Baleset? Hmm.

Ms. Mendenn összeráncolt homlokkal forgatta a fejléces papírokat, egy kartonba rendezte őket. Tekintetem elidőzött az arcán, a vonásain, míg felöltöztem. Kipillantott a karton mögül, én pedig zavarba jöttem, és lesütöttem a szemem. Kipirultam, megfeszítettem az állkapcsom, és valami kifejezéstelen arcot vágva néztem ismét föl.

- Végeztünk – mondta tompán, és pár mondatot váltott Mike-kal. Ted tüstént óriási árnyékot vetve rám mellettem termett, és már hallottam a bilincs sercenését a kezében. A fájdalomtól izzó vállaimban és csuklómban nyilallást éreztem, de készségesen tettem hátra a kezeimet.

Leszegett fejjel távoztam, csendesen és kimérten. Éreztem Mike és Ms. Mendenn tekintetét a hátamban, amint kiléptem a vizsgálóból. A korombeli nyurga fiú félt, ez benne volt a levegőben. A nő reakcióit nehéz lett volna értékelnem, és féltem, hogy elfogultan tenném. Ő volt az első, aki emberségesen bánt velem. Hálás voltam neki.

Ted leültetett a szintén apró étkezőben - mindössze egy hűtőből, egy kiszuperált mikrosütőből, egy kis konyhaszekrényből és egy mosogatóból állt. Levest és egy kis rizseshúst kaptam, befaltam, szinte rágás nélkül, csendesen. A rántott leves íztelen volt, a hús mócsingos, de olyan éhes voltam, hogy szinte bármit felfaltam volna. Ekkor következett a kihallgatószoba.

            Drake hangja ütötte meg a fülem, a tejüveg, feliratos ajtó mögött felsejlett a sziluettje. Az asztalon kívül csak a szemközti szék kapott helyet, az asztalon szalagos diktafon, egy ventilátor, egy jegyzettömb és több ceruza volt szanaszét.

A borostámat dörzsölgettem; jól ugyan nem laktam, de a meleg étel kissé visszaadta az önbizalmam és a biztonságérzetemet. Ha beszélhetünk ilyesmiről.

A seriff kissé fáradtan lépett a szobába, levette a fegyverövét és a csillagos mellényét, majd a velem szemközti székére tette. Megnyikordult, amint leült rá; kezében papírcsomót szorongatott. Tekintetem nem hordozott érzelmeket, csak simogattam az államon a borostát. Drake hümmögött, megköszörülte a torkát, majd nyugodt, atyai hangon rákezdte. Vártam volna, hogy bekapcsolja a magnót, de erre nem került sor.

- No! Mit kezdjek én magával, fiam? – szeme megpihent az arcomon. Keze a papírokkal játszott. Láttam, hogy az én aktáim.

- Már nem vagyok kis terrorista? – a hangom gúnyos volt, de pontosan elérte a célját. Az ötvenes férfi kivörösödött, de visszafogta magát.

- Az a problémám, koma, hogy fogalmunk sincs, ki vagy te! És ez nem csak a mi problémánk, hanem főképp a tiéd.

- Nézze, nem tudom, mit gondol – de nem vagyok őrült. Nem vagyok orosz kém, sem CIA ügynök. Azt tudom, hogy történt velem valami, elvesztek az emlékeim az életemről.

- Tegyük fel egy pillanatra, hogy elhiszem. Te mit tennél a helyemben, ha egy töltött fegyverrel rohangáló amnéziásra bukkannál a körzetedben? Mit tennél? Hagynád szabadon távozni?

- Nyilván nem…

Sóhajtott. Más válaszom nem volt erre a kérdésre. De ez túl sok kérdésre igaz volt.

- Mit akar tenni velem? – a hangom megváltozott, dacos lett, akárcsak a gondolataim. Bármi is történt, nem vagyok állat, akinek rács mögött a helye.

- Nem tehetek semmit. Benn maradsz, amíg visszajön az e-mail… vagy mi a pokol a megyei székhelyről, ki is vagy te.

- Mi a vád ellenem? Nem csináltam semmit.

Nyugodt, önelégült arccal dőlt hátra.

- Engedély nélküli fegyverviselés.

Na ja! Ezt már lassan el is felejtettem. Kínos csend állt be.

- Meddig tarthat benn?

- Elég ideig! – dőlt előre, és az arca fenyegető kifejezést öltött. Most nem rémisztett meg. Fejemet előre billentettem és a profik hűvös nyugalmával néztem a szemébe.

- Nem vagyok ebben biztos. Van bizonyítéka arra, hogy elkövettem valamit, vagy közveszélyes vagyok?

Az asztalra csapott, csak egyet pislogtam, ismét dacos lettem.

- Nem fogsz innen vigyorogva kisétálni, hogy aztán újra fegyvert szerezz és elindulj a városomban. És ha egy rohadt tömeggyilkos vagy? Bármit is teszel, az az én felelősségem! Tombstone-ban én vagyok a törvény.

- Ez igazán megnyugtató…

Felpattant a székéből és már azt hittem, megüt.

- Látom, nem vagy hajlandó segíteni abban, hogy elhiggyem, amit mondasz. Így nehéz napok várnak ránk.

Megcsóváltam a fejemet.

- Nézze, seriff, higgye el, nekem se könnyebb. Nincsenek emlékeim, még csak a nevemet sem tudom. Mondja azt, hogy tömeggyilkos vagyok, és végezzenek ki. Vagy legalább azt, hogy ki vagyok. Most én kérdeznék. Ha maga lenne az én helyemben, és nem lenne tisztában a kilétével, és egy nehézkes kisvárosi zsaru bekasztlizná, válaszokra várva, akkor maga mit tenne? Én is kíváncsi vagyok rájuk…

Drake megenyhült, láttam az arcán. Más szemmel nézett rám, mint napközben. Láttam rajta, hogy elgondolkodik, és azt is… hogy fél.

Tőlem fél. Nem fizikai értelemben. Olyasmitől fél, amit nem tud megfogalmazni. Attól fél, hogy igazat beszélek. Ez esetben tovább kell gondolkodnia, válaszokat kell találnia, egy felborult kék Toyotát kell lelnie két holttesttel és lehet, hogy még több fegyverrel. Csupán egy kavics vagyok a pocsolyájában, de a hullámok még csak most verődnek fel…

- Meglátom, mit tehetek. Próbálok hinni neked, míg nem teszel semmi olyat, amely meggyőzne az ellenkezőjéről.

Bólintottam.

            Másnap nyugodtan ébredtem. Az élet álmosan, de érezhetően feszültebben csordogált. Mike a rádiónál volt, Ted és a tegnap szabadnapos Jackson járőröztek. Drake csak dél felé érkezett meg. Ebéd után az irodájába hívatott. Nem volt egyedül, egy őszes hajú, hajlott hátú, vékony, hatvanas idős hölgy várakozott mellette valami elképesztő kötött kabátkában. Egy kis bőr kézitáskát szorongatott, és úgy méregetett, mintha csak a vasárnapi ebédhez venné a húst a hentespultnál. Kicsit feszélyezett a jelenléte. Leültem Drake-kel szemben. Az arca nyugodt volt, mosolygott. Ez zavart. Mi az istenért mosolyog? Pislogni is alig mertem.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? Hmm. Valamiképpen szükség lesz neked egy névre, nem szólíthatunk csak idegennek, ugye? – mosolygott a válla felett össze az ismeretlennel. - Válassz hát egy nevet…

Nevezzem el magam? Nem banális ez egy kicsit?

- Tisztára olyan a fizimiskája, mint a megboldogult Alexander McGish-nek – recsegte a néni.

- Mit szólsz az Alexhez?

Végigfuttattam tekintetem az irodán. Kopottas, rendetlen íróasztal, a falon, az üzenőtáblán leginkább csak családi fotók, és két körözési plakát. Az asztalon üres kávéscsésze, egy benne felejtett kanállal. Nagybúrájú asztali lámpa, illetve a papírhalmok között Drake kis asztali névtáblája. „Drake Harrison – Tombstone; Seriff 1995.” A redőny félig nyitva állt, így szűrt, ám valódi, nappali fény szivárgott be a szobába. Ennek nagyon örültem, már vágytam a szabad levegőre.

- Miért vagyok itt? – a hangom óvatos és kimért volt.

- Még nem kaptunk visszajelzést a megyeiektől. Az biztos csak, hogy nem állsz körözés alatt, és nem tartozol az eltűnt személyek közé sem. Valószínűleg büntetve se voltál soha, legalábbis nem ebben az államban. Arra gondoltam, a többiekkel egyetértésben, hogy nem tartunk itt, de szigorúan felügyelünk. Nos, ez csak egy lehetőség számodra, persze visszautasíthatod, de akkor rács mögött maradsz.

Felvontam a szemöldökömet.

- Mi volna ez a lehetőség? – bizalmatlanul csengett a hangon, de már tudja az ember a kiéhezett sunnyogó kutyáról, hogy bár távolságot tart, el fogja venni az ételt, amit vetnek neki. Drake ismét felvillantotta a mosolyát. Határozottan nem állt jól neki.

- A hölgy itt Mrs. Braxton. Ő anyai ágon a másodunokatestvérem. Most kapott egy megbízást a közeli kastélyból, hogy a hátrahagyott könyvtárat kéne rendbe tennie. A örökösök csak most kezdik felmérni a meglévő termeket, raktárakat. Hatalmas a könyvtár, és sok-sok címet kell kategorizálni és katalogizálni. Volna kedved hozzá?

A nénike is biztatóan mosolygott, mintha csak hozzá akarná tenni azt a hallottakhoz.

- Mi lenne a dolgom? – már összeszedettebb voltam, és kíváncsi. Kastély? Egész izgalmas!

- Már nem vagyok mai fiatal! Sok könyvet kell átpakolni, rakosgatni, leporolni… Jól jönne a segítség – folytatta Mrs. Braxton.

- Feltételek? – villantottam a tekintetem Drake-re.

- Egyszerűek. Követed a nénikém utasításait. Nem hagyhatod el a kastélyt külön engedély nélkül, a városról nem is beszélve. Minden nap az aznapi járőr „meglátogat” téged és ellenőrzi, hogy a helyeden vagy-e és rendesen viselkedsz. Ha szökni próbálsz, vagy más csacskaságon törnéd a buksid, akkor vége a bizalomnak, megkeresünk, és sitten maradsz, amíg a szövetségiek érted nem jönnek. Másfelől pedig szabadon bejárhatod a kastélyt, a könyvtár rendezése hónapokat is igénybe vehet. A tulaj biztosítja a helyet, a nénikém pedig főz majd. Ezt fogd fel mint közmunkát. Még kis pénzt is láthatsz belőle, ha jól viseled magad. Amint lesz hírünk arról, ki is vagy te, azonnal értesítünk.

Tekintetem kérdően szállt egyikről a másikra. A nénike bólogatott, Drake meg mosolygott. Hogy tud így mosolyogni valaki, ezzel hamarabb érne célt a kihallgatásokon…

Azt hiszem, talán ők jobban elbizonytalanodtak, mire bólintottam.