Elvigyorodott, és ekkor megláttam a dupla sorú hegyes végű fogsorát. A fegyver megremegett kezemben. A két szörnyeteg összenézett, majd Stone roppant karjával lenyomta a kilincset, kis híján kiszakítva az amúgy masszívnak tervezett nyílászárót keretéből. Összehúzta magát, míg áthaladt a „halandók” részére tervezett keresztmetszeten, majd őt Thorvald követte, ő kecsesebben bújt át, akárcsak egy ordas sompolygás közben. Falfehéren követtem őket, előhívtam a pengevetőt, és a belső sor két tüskéjét igazgattam bele az alkaromnál. Most már csak idő kérdése, hogy az áldás a nyakamba szakadjon minden oldalról. Csizmám koppanásai zavaró visszhangot keltettek az oldalsó folyosó márványpadlóján. Eszembe ötlött, hogy lehet, nem lesz több alkalmam beszélni a Stone-nal.

- Alex, egy pillanatra! – erőtlenül ejtettem ki a szavakat, a tónusom még engem is irritált. Az apró szarvakkal tűzdelt koponya lassan fordult, és villantotta rám izzó tekintetét.

- Nem tudom számít-e egyáltalán, de szeretnék válaszolni a kérdésre. „Igen!”

- Semmi más nem számít, Scissors, csak ez! – mosolyt erőltetett félelmetes vonásaira, de hamar rájött, hogy meddő próbálkozás. Nem vesztegetett több megjegyzést a dologra, már indultunk is tovább.

 

            Stone ösztönösen közlekedett ettől kezdve, nem fordult meg többé, nem beszélt, csak ütemesen mozgott, mint egy gólem, lassan, de elemi erővel. A szemét, ez idő alatt csak egyszer pillantottam meg, oldalról. Sárgán izzott, mint a parázs – de a szembogarát nem láttam, csak gyanítottam, hogy ahhoz lehetett hasonló, amit az első alkalommal tapasztaltam, függőleges szembogárral. A vadászok sajátja. Némán haladtunk, Thorvald morgását, és ütemes „kopogásomat” leszámítva. Átvágtunk az előcsarnokon, fel a széles, griffszobrokkal szegélyezett márványlépcsőn. Azt hittem, már megháborodtam, mikor a két csőrös madárfej utánunk fordult a lépcsőre lépéskor. Az emelet egyik galériás bálterme felé haladtunk, amelyik a második sorban helyezkedett, a folyosó síkjára vetítve. Stone nem is lassított a jó két és félméteres belmagasságú ajtóhoz érve, csak felemelte a karját és a négy elemből álló aranyozott keretű ajtószárnyak nyikorogva, harmonikaszerűen tárultak ki előttünk. A terem ovális volt, két oldalán kecses lépcsősor vezetett a kétoldalt végigfutó galériáig, lent a terem másik vége egy hatalmas áttört ablaksorban végződött, ahonnan a kinti sejtelmes fények szivárogtak be. A terem zsúfolásig volt antik bútorokkal, közepén egy gazdagon díszített és bordó béléssel ellátott, faragott ébenfa székféleség állt. Talán trónusnak nevezném, de nem tudom mennyire idevágó ez a kifejezés. McGlieth ült benne, hatalmas termetével, sápadt, viasszerű ábrázatával, és halott, fakó szemeivel. Köpenye a vállánál felszakadt, és borzalmas heg éktelenkedett a csupasz, de vértelen bőrén. Jobbjának hosszú ujjai keresztbevetett lábának térdén pihentek, baljával az állát támasztotta. Nem adott semmiféle reakciót arra nézve, hogy tudomásul vette-e a jelenlétünk. Az ovális végében, a szék mögött egy festmény függött a falon, de nem konkrét személyeket, tárgyakat, vagy tájképeket ábrázolt – a díszes aranykeretben egy lehetetlen táj lett megálmodva. Sok időm nem volt szemügyre venni, mert az események felgyorsultak körülöttem. Ami megmaradt az egészből, az egy halott, de irreális kompozícióban kirajzolódó halott táj. Sziklák, talán egyéb kőszerű alakzatok, de az ég fekete massza, és mélyben izzó láva – a rőt vöröstől a fehér-sárga árnyalatig hullámzott a színek játéka. Körben, egy fiókos szekrény szomszédságában egy ódon fából faragott tükör előtt várakoztak, meglehetősen idegesen, a kastélyban maradt személyek. Egy lakájforma, jól öltözött, idősödő, feszes tartású férfi, egy húszas évei végén járó fiú, bőrdzsekiben és bőrnadrágban. Tipikusan egy motoros banda tagja, akiket másodlagos veszélyforrásnak kategorizáltunk korábban. Harmadikként egy roskatag, őszülő, idős hölgy kötött kardigánban, keretes olvasószemüveggel és ósdi szövetszoknyában. A terem közepén asztal állt, azon egy hófehér terítő, a közepén pedig egy aranytálcán ott hevert egy több darabra hullott tőr. Jóformán csak a markolata maradt ép, és valami gusztustalan fekete anyagban úszott. A plafonról egy sokkarú csillárköltemény lógott lefelé, minden gyertyaszerű égője ragyogóan szikrázott. Stone intett nekem, a kommandósok szabványos kézjelét használta. Értettem, és csendesen felsomfordáltam a lépcsőn, ahol egy barnás, erezett márványoszlop tövében vettem fel lőállást. Nem tudom, hogy mennyi feltűnést keltettem, bár McGlieth nem nézett fel, de a helyiségben állók mind észrevették a jelenlétemet. A két kísérőm a terem közepéig sétált, itt megálltak.

- Az eredet, Alex! Emlékszel rá? – emelte fel a tekintetét McGlieth és hordozta körbe természetellenesen hosszú ujját, a terem képeire mutatva.

- Nem állítanám, Cormac. Halványan, de inkább csak az érzésekre, semmint a fizikai valójára – mennydörögte Stone. Nem hagyott nyugodtan az a feltételezés, hogy igazából inkább ő nézett ki most főmuftinak, mint McGlieth. Mindjárt összeborulnak, és családi emlékekről kezdenek majd nosztalgiázni. Remek, bár ha családi, az rám nézve se sejtet semmi jót.

- Mind láttuk ezt, de csak egy pillanatra. Az átlényegülésünk része volt, de nálad más a helyzet. Te ott fogantál. A lényed és mindaz, amiből építkezik, onnan való, akárcsak ez a… porhüvely - bökött Stone-ra csontos ujjával a „házigazda”.

- Mi! – fordult Thorvald felé. – Csak ebből a világból származó torzult tükörképei vagyunk az élők birodalmának, de Te! Maga vagy mindaz, ami a kastély lelkét adja, az eredetből származol, és amennyire a kollektív emlékezet engedi, Te voltál az első vezér. Az első akarat, amely lidércnyomásos kegyetlenségét erre a világra okádta. A Te elbukásod teremtette a lehetőséget… Nekem! Ki hitte volna!? – tört ki nevetésben McGlieth, miközben a fájdalom görcsbe rántotta az arcát, és vállába markolt.

- Ransom volt olyan balfék, hogy olyan anyaghoz nyúlt, amelynek valódi erejéről sejtelme sem volt, sem arról, mi is az valójában. Azt tudta, hogy bírja az esszenciát, és innen származhat, de nem sejtette, hogy ez az elsők testéből való.

Thorvald felmordult.

- Igaz! Cormac! El kell, hogy keserítselek, de nem bájcsevegni jöttünk. Add át önként Susannah-t és Shellyt, különben velem kell szembenézned – Stone leeresztette mindkét kezét, a kastély pedig, mintha földrengés rázta volna meg, megremegett. Az ablaktáblák és csillár megcsörrent, a bútorok elmozdultak, a képek kilengtek.

- Hát még mindig nem érted! – pattant fel a székét felborítva McGlieth. – Stone már nem létezik, közénk tartozol! Egy vagy velünk, egy ezzel a kastéllyal, egy a lélek-kapuval, egy az eredettel! Mit gondolsz, hogyha velünk bármi is történik, Te túlélheted? Vagy ha sikerül is, egy ilyen torzszülöttet a társadalom befogadna? Jöjj és lépj vissza közénk, válj eggyé a sötétséggel, amelyből születtél…

Stone oldalra tekerte szarvas koponyáját.

- Megvan! – mennydörögte, miközben Thorvald mint a puskagolyó kilőtt mellőle, egyenesen a Stone tekintetével megjelölt személy felé. A szeme vörösen fellobbant egy pillanatra, mire az idős hölgy torkából nem emberi sikoly szakadt fel, testét lángnyelvek nyalták körbe a semmiből, alakja, akárcsak egy vízben fodrozódó tükörkép elmosódott és átadta a helyét egy vékony, csigaszerű, de a fényt elnyelő lénynek. Két szeme kocsányon tekergőzött, szelvényezett testét alig láttuk, csak mögötte a fal mintázatát és egy festmény torz kontúrjait. Thorvald lecsapott a pillanatnyi égési sérülést szenvedett lényre, és mielőtt elugorhatott volna, egy mélyet belémart. A lény illékony volt, és sikamlós nyálka fedte a testét. A csapás nyomán zöldes testnedv szivárgott a sebéből. Thorvald dühödten vette üldözőbe, de Stone odavillantotta a tekintetét, és a farkas megtorpant, egy darabig még szánkázott a szőnyegen, ahogy fékezte a lendületét, majd visszaugrott Stone mögé. McGlieth sátáni kacajjal felnevetett.

- Mrs. Braxton! – tátogta falfehéren a lakáj, és összenézett a bőrdzsekis fiúval.

- Ki az ötödik?! – mordult Stone és egyet lépett a vékonyabb, köpenyes, nyersen hahotázó alak felé. Ezúttal elmaradt a nyomatékosító, hármas erősségű földmozgás.

- Ostoba! Hát még mindig nem jöttél rá? – szinte fuldoklott a nevetés hullámain.

- Már értem – tért vissza Stone hangja, amely halkabb és emberibb volt, mint a szörnyetegé, amelynek a testében létezett. Thorvald a levegőt szimatolta.

- Én… én vagyok az – bólogatott lemondóan. – Mindig is én voltam az ötödik entitás, ezért érezték a jelenlétem a többiek, és ezért nem válhattam célponttá az alacsonyabb rendűek részéről. Akkor a farkasok hogyan harcolhattak ellenem?

- Ha a kezdet kezdetén „önmagad” lettél volna, úgy nem tették volna.

- Akkor hát minden világos… egy vagyok a lélek-kapuval! – vigyorodott el a Stone-szörnyeteg, és Thorvaldra nézett ismét. Ezek most „beszélik” meg a stratégiát… elképesztő! Gondosan megcéloztam McGliethet, a lézert persze lekapcsoltam, ne keltsek feltűnést, ha nem muszáj. Egyetlen pillanatig úgy tűnt, az idő megfagyott, de ekkor farkasemberünk lendült ismét mozgásba. Egyetlen ugrással szelte át a távolságot McGliethig, de a hórihorgas alak csak meglibbentette a köpenyét és egy füstgomolyag középén semmivé foszlott. S mivel más helyen nem materializálódott a teremben, ezért „magunkra maradtunk”. Thorvald próbált óvatosan landolni, de így is feldöntötte a tálcás asztalt, meg szilánkosra zúzta McGlieth korábbi, párnázott ülését. Ahogy felegyenesedett, dühödten morgott, és vakkantott egyet, majd szántott négy vastag barázdát az Eredet-motívumba a falon. A vászon recsegve engedett, és a kompozíció új elemekkel lett gazdagabb. Felegyenesedtem az oszlop vonala mellett, nekidöntve a vállamat. A fegyverrel a termet pásztáztam, de fél szemmel a galéria félkör alakú folyosóit is figyeltem. Aki ilyen képességgel bír, bárhonnan meglephet. A lakáj és a fiatal bőrdzsekis semmivel sem lett nyugodtabb McGlieth távoztával, szemmel láthatóan a két érkezőtől legalább annyira féltek. Újabb csend telepedett ránk egy pár pillanatig, és dühített, hogy megint kimaradok a taktikai egyeztetésből.

- Nyugalom, Eric és Mr. Watts. Én vagyok az! Alex Stone! – tért vissza ismét a saját hangjához termetes szörnyünk. Azok ketten elkerekedett szemeket meresztettek egymásra, Thorvald pedig, előkászálódva a szálkás székroncsok közül egy újabb ugrással megint a terem közepén landolt.

- Thorvald? – motyogta elnyíló szájjal Eric, miközben bátortalanul a farkas felé lépett. A hatalmas emberállat csak morgott, és a fejét csavargatta, de szótlanul tűrte, hogy a fiú a „vállánál” megérintse a sűrű bundáját. Mr. Watts a mellényzsebéből szertartásosan egy fehér rongyzsebkendőt rántott elő és megtörölte vele gyöngyöző homlokát.

- Uraim… (khömm) öröm önöket ismét a kastélyban üdvözölnöm – recsegte kissé rekedten a lakáj.

- Nem kevésbé öröm nekünk, de most minden perc számít. Mi történt Carlával és hol van Susannah? – hordozta végig borzalmas tekintetét Stone, mintegy hanyagul intett nekem, hogy jöjjek le. Óvatosan, a fegyvert az oldalamhoz szorítva leoldalaztam a lépcsőn, a többiek közé léptem.

- Elvitték őket, nem tehettünk semmit, egyetlen pillanat alatt történt. Ide próbáltuk elbarikádozni magunkat, mellesleg Margaret valóban túl sokat akadékoskodott, de nem is gondoltuk… - Mr. Watts megállt, nyelt egyet.

- Zombik jelentek meg, mindenütt. Nem volt esélyünk, nem bírtunk velük.

- Szerencse, hogy éltek…

- Tudta, hogy jöttök, nem akart túszok nélkül maradni!

- Kérem, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek… - fordult felém a rőt-fekete szörnyeteg. – Ő itt Scissors. Hosszú lenne most elmagyarázni, lényeg az, hogy a mi oldalunkon játszik. Scissors, ők itt Mr. Watts a kastély komornyikja, ő pedig Eric Keywood, önjelölt szuperhősünk.

Kezet nyújtottam mindkettőjüknek. Bár illetlenség volt ujjatlan kommandóskesztyűben, de a helyzetet sem nevezhetjük köznapinak.

- Üdvözlet – biccentettem nekik.

- Akkor most, hogy taktikai hibát vétettek, sietnünk kell! Érzem, hogy nő az ereje… - nézett végig a mennyezeten, de mindannyian értettük, hogy a kastélyra gondol. - Itt lüktet az ereimben. Érzeteket kelt, mohó és türelmetlen. Sötét és lélektelen, mint egy végtelen erővel bíró gyomor. Elnyelné a világot is, ha kapna rá lehetőséget.

Lehunyta a szemét. Thorvald felhördült.

- Megyünk, barátom! Scissors, az egyik csomagot! – nyújtotta felém a kezét. Szó nélkül engedelmeskedtem, nem tudtam, mit tervez a vírussal. Kinyújtottam bal karomat, előtoltam a vetőszerkezetet. Kipattintottam az üreges pengét és óvatosan a kezébe helyeztem. Eric és Mr. Watts hüledezve nézték a mechanikus implantátumot.

- Ejha! Te vagy a nehéztüzérség? – viccelődött Eric. Thorvald váratlanul vadul felordított, nagyon megijedtünk hirtelen. Mindhárman hátrahőköltünk, a fegyveremet is felemeltem, valódi csoda, hogy nem kaptam infarktust. A dobhártyám még percekig csengett, de a farkas tekintetét követve hamar világossá vált, mi a tárgya nemtetszésének. Stone a karjába döfte a pengét, és direkt úgy tartotta, hogy a vírus belefolyjon az ereibe.

- Mit művelsz!? – csattantam fel. – Meg is halhatsz! – teremtettem le, nem vártam tőle ilyen ésszerűtlenséget. Eddig megfontolt taktikusnak tűnt.

- Nem ez az elsődleges cél, de úgy látszik ez most, elkerülhetetlen velejárója. Be kell lépnem a lélek-kapun, így magammal viszem a fertőzést is… az eredethez.

- Én már semmit nem értek! – csattant fel dühösen Eric.

- A könyvtárba kell érnünk! Gyorsan, mielőtt a vírus teljesen kifejti a hatását. Ott van a legközelebbi belépési pont! Siessünk! – dobta el a feleslegessé vált pengét, mely ártalmatlanul puffant a padlón. Új lendületet vettünk és immár öten indultunk a könyvtárterem felé.

 

            A díszesen faragott tölgyajtók előtt megtorpantunk. Stone-on még nem jelentkeztek a tünetek, azt hittem, most valami rohamot fog kapni, de csak a kastélyt átjáró erő hullámainak rezdüléseit hallgatta. A szememet erőltetve vizslattam a végtelen, benyílókkal, olvasófülkékkel megszakított poros polcerdőt. A bőrkötésű könyvek katonásan sorakoztak a polcokon, a létrák a sínjeiken csendesen várták következő delikvensüket. Egy-két vitrin az értékesebb daraboknak és a családi irattárnak. Bent áporodott, nehéz levegő, a polcok felett és a gótikus oszlopfejeknél egy-két családi címer, pajzsdísz. A mellszobrokat már képtelen voltam a kontúroknál tovább kisilabizálni.

- Várnak ránk, fedeznetek kell! A meditációhoz idő kell majd. Ha elzuhantam, akkor rendben vagyunk! Ha ez bekövetkezik, akkor sietve a kinti lejárathoz kell mennetek, mert a lányok ott lesznek! Mindenkinek lesz feladata, és sebezhetőek vagyunk. Végül, Eric! Nem tudom lesz-e módunk Carlát is megmenteni, de most ő McGlieth kezében van. Megtesszük, amit lehet – de nem akarok illúziókat táplálni…

A fiú kemény vonásokkal bólintott, látszott, hogy belül kemény csatát vív. Majd az övem felé nyúlt és kipattintotta a Glockomat, melyet oldalfegyverként viseltem.

- Tudtuk mindketten, mikor ide jöttünk, hogy mire vállalkozunk. De az a két lány… nem – felhúzta a pisztolyt. – Nem adjuk olcsón!

- Nem is vártam mást – Stone ránk mosolygott, körbehordozta a tekintetét. Ezt búcsúnak szánta. Nem volt se idő, sem lehetőség ezt teátrálisan és érzelgősen elvégezni. Tudtam, hogy nem lesz lehetőségem jobban megismerni őt, sem a későbbiekben elbeszélgetni arról, amit mondott. Megismertem volna az ő útját idáig, a tapasztalatait, nehézségeit. Elolvasod! Leírtam… érkezett valahonnan kívülről. Zavartan néztem rá. Üzent, nekem is. Hmm. Stone lépett be elsőnek a látszólag kongó helyiségbe, mely sejtelmes, zöld lidércfénybe burkolózott, mindannyian áthaladtunk a hatalmas ajtón. Fényekkel övezve roskatag, bűzös, hiányos testű alakok emelkedtek fel mindenütt. Az utunkat szegélyezték, nem tettek fenyegető mozdulatot, mi sem támadtunk. Egy meghatározott polcig vezetett minket Stone, itt megállt, és lapátkezét a polcra helyezte, megtámaszkodott és szemmel láthatóan koncentrált.

Az emeleti olvasófülkéből, melyhez egy vékony, faragott fából készült csigalépcső vezetett, egy újabb füstfelhőből ismét megjelent McGlieth, ezúttal egy csinos, kecses, kisportolt, sötét hajú lányt tartott a karjában, aki minden erejével szabadulni próbált, de szemmel láthatólag ez is kevésnek bizonyult a nekromanta inas karja ellen, melyben nem emberi erő bujkált. Nyilván ő lehetett Carla.

- Szóval próbára teszel, átkozott. Ha közénk álltál volna… - McGlieth reszelős hangja megtöltötte a termet. Visszhangzott minden sarokból, a falak felől.

- Legalább az ő életüket megmenthetted volna. El fogtok bukni! – krákogott McGlieth, de Thorvald, önmagából kivetkőzve, felhördülve, állati dühvel rontott neki a köpenyes alaknak. A zombik monoton hangon krákogva megindultak, nekünk pedig reagálnunk kellett, elszabadult a pokol.

 

            Rövid sorozatokat eregettem a gépkarabélyomból, ennek köszönhetően fel is bukott néhány alak. Eric a pisztolyt használta, egy kicsit kapkodott, túl gyorsan lőtt, és kissé pontatlanul. A lövedékeink felszaggatták az értékes bútorzatot, a vitrinek üvegei összetörtek, könyvek és szakadt lapjaik repültek le a polcokról. Mr. Watts maga is – fegyver híján – egy vaskosabb darab könyvet kapott le a polcról, és kivörösödve csapkodott egy torzó felé. Stone egyenletesen lélegzett, látszólag nem törődött a káosszal maga körül. Az első pár pillanatban úgy tűnt, jól alakulnak dolgaink, Thorvald a recsegő lépcső aljából készült megtenni légvonalban az utolsó szakaszt a tagbaszakadt férfiig, de mikor kilőtt mint egy rugó, McGlieth is beszállt a küzdelembe. Hirtelen kiegyenesedő karjából zöld felhőbe burkolt sugár csapott ki, Thorvald nem térhetett ki, de az ugrás ívén annyit korrigált, hogy ne telibe találja a sugár, ami így a jobb vállát súrolta. Éktelen, velőtrázó ordítást hallatva csapódott a fenti olvasó fa kapaszkodókorlátjának, ami el is tört azonnal, majd visszahullott, hatalmasat puffanva, az egyik polc mellé.

- Pusztulj, kutyaaa! – sikoltotta McGlieth felvillantva hosszú, megfeketedett fogsorát. Thorvaldra könyvek záporoztak, mozdulatlanul terült el a padlón. A másik oldalamon Mr. Watts egy emberes találattal eltörte a torzó csigolyáját, így annak a feje megperdült, és elgurult a padlón. Elégedetten konstatálta az eredményt, mikor a könyvespolc életre kelt mögötte. A kocsányos szemű alakváltó lecsapott rá. Eric gyorsan odafordult, de már nem volt tiszta célpontja, Mr. Wattsra pedig nem akart lőni.

- Gyerünk! – kiáltotta – Rúgja el magától! – célzott mereven a dulakodó, földön bucskázó párosra a fiú. Éppen akkor láttam, hogy McGlieth minket vesz célba a kezével, odakaptam a fegyvert és eleresztettem három lőszert, cirka a fejének irányozva. Féltem persze, nehogy a lányt találjam el, de nem várhattam meg, hogy McGlieth a lány fedezékéből kiirtson minket. Ekkor furcsa dolog történt, nem mintha bármin is meglepődtem volna ezek után, a három acélgolyó az aurájába érve, értve ez alatt körülbelül két métert, lelassult, szemmel láthatóan megfeketedett, és rozsdállva aláhullott, hogy darabjaira törve szétguruljon a lába előtt a padlón. Felvillant sötét vigyora ismét, és a sugár sem váratott magára. Ösztönösen vetődtem el az útjából, pedig ha a szöget jobban szemügyre veszem, láthattam volna, hogy nem nekem szánták. Ericet feldöntve az áttetsző testű csigafejű feladta a belharcot, és beleveszett a könyvtár ezernyi alakzata nyújtotta fedezékbe. Mr. Watts vérző homlokkal, felszakadt szemöldökkel és törött orral araszolt Eric felé, ekkor találta telibe a sugár. Az idő férfi felsikoltott, de a hangja egy pillanat rekedtes sípolássá szelídült majd elhalt. A testét beborította a zöldes füst, és hét másodperc alatt ötven évet öregedett szegény férfi. Az ő korát tekintve nem volt nehéz megjósolni ennek következményeit. A bőre pergamenként aszalódott a csontjaira az elfogyó hús felett, a haja elfehéredett és kihullott, a koponyájára préselődő ráncos, májfoltos sárga arcbőr még mindig a találatkor ráfagyott döbbenet vonásait hordozta. Reszketeg múmiává lett egy örökkévalóságnak ható pillanatig, a szemei megfakultak, majd eltűntek, üresen hagyva a szemgödröt. Mire a füst elült, a néhai Mr. Watts már az egyiptomi leletekhez vált hasonlóvá, melyekről 1500 év múltán kerül le a gézkötés. Csak pislogtam, a rémület megmarkolta a gyomromat, jeges szorításától hirtelen képtelen voltam mozdulni. McGlieth valahogy hatással volt az elmúlásra, erózióra – a hatalma ebben állt. Az ötlött az eszembe, talán el kéne találnom egy biztos szögből a vírussal, de valószínűleg, mire a testéhez érne be is száradna, a fém pedig megrozsdásodna, akár el is bomlana, akárcsak a töltényeim. Elvesztünk!

- NEEM! – ordította torka szakadtából Eric. Lassan feltápászkodtam, cselekednem kellett két zombi már így is túl közel araszolt. A fegyveremet előrelendítettem, ekkor az egyik zombi a kiszámítható mozgásánál sokkalta gyorsabban rám vetette magát. Hát persze, az alakváltó. Egy túrót akarta ő befejezni a dulakodást a lakájjal, csak lebénította őt, amíg McGlieth célra tartott. Ó, én tökfej, hát ezek is tökéletesen kommunikálnak egyetlen hang nélkül. Kiváló stratégia… most én következem…

A másik, aki valóban zombi volt, Ericet vette célba, ő célra tartott és… KATT. Elfogyott a lőszere… a belső zsebébe nyúlt és előrántott egy pillangókést. Na szép! Sajnálom, Stone, nem túl sokat ért a fedezeted…

 

            A könyvkupac porfelhőt verve fel megremegett és mint egy titán, úgy magasodott fel belőle a farkasemberünk. Thorvald jobb válla megroggyant, és hófehérre változott a bundája egy foltban, ahol a találat érte. Nem heveskedett, kissé kinyújtotta a végtagjait, és közelebb somfordált a falépcsőhöz. Jómagam kemény belharcot vívtam a csigafejű, ezúttal zombinak álcázott lénnyel. Semmi technikai előnyöm nem származott a mechanikus reflexeimből, a lény teste síkos volt, szelvényezett, nem találtam fogást rajta. A néhai Mr. Wattsszal szemben annyi előnyöm volt, hogy el tudtam kerülni súlyos ütéseit, csak ritkán talált el, a csapásait meg elnyelték a taktikai felszerelésem elemei. A fegyveremet hozzám préselte, ez most többet zavart, mint segített – ki is penderítette a nyakamból, amint lehetősége nyílt rá. Eric felé indult még két roskatag alak, nem festett túl rózsásan a helyzet.

- Legutóbb még volt, ami megmentett, Te skandináv fenevad – vicsorogta McGlieth. – Ezúttal… - recsegte hihetetlenül irritáló tónusban, miközben a szabad kezének zongoristaujjaival felizzó, mélyzöld rúnákat szántott a puszta levegőbe, aurájának „belső falára”.

- Átkozott torzszülött… Thorvald! – kiáltotta kétségbeesetten Carla, aki újult erővel próbált szabadulni, vagy akár megzavarni fogvatartóját, ám sikertelenül. A félköríves karnison, a farkas mögött, a nehéz, vöröses függöny életre kelt, és két sárgás, vastag, bojtban végződő szövetkötői csápszerűen tekergőzve megragadták Thorvaldot. Ő gyorsan mozdult, és valami megvillant a kezében, amit McGlieth felé hajított.

Sejtettem, hogy most nem lesz ideje rám a nekromantának, belharc lévén elővarázsoltam mechanikus pengéimet, és egy erőteljes mozdulattal felszántottam vele az alakváltóm mellkasát. Mély vágást szenvedhetett el, mert vastagon csöpögött a zöld testnedve a karomra és folyt végig a pengéimen. Visító hang kíséretében öltötte fel eredeti alakját, ezúttal azonban a „véres” sérülései tökéletesen árulkodtak a helyzete felől. Bevetette magát ismét egy polcsor mögé, elég volt ennyi sérülés egyszerre. Végre, egy kis levegőhöz jutva, Eric felé fordultam, a hozzá legközelebbi zombit levágtam, a másikat mellbe rúgtam. A monotonitásuk okozta vesztüket ellenem, szinte reagálni sem maradt idejük, az első két darabra hullott, de még mászott a padlón, a másiknak kilapult a mellkasa, összegörnyedt, és nem mozgott többé. A következő mozdulattal kivettem Eric kezéből a pisztolyt és egy új tárat csúsztattam bele, egy csattanással felhúztam a szánt. Négy célzott lövéssel ártalmatlanítottam a torzó maradékát, majd a Glockot megpörgetve a markolattal Eric felé nyújtottam a pisztolyt. Ő csak állt ott, és a száját tátva felejtette.

- Köszönöm… - nyúlt remegő kézzel a fegyverért.

- Szóra sem érdemes… azt hiszem.

McGlieth sátáni kacajban tört ki, miközben a fejét „visszaállította” valami lehetetlen pózból, mintha csak a csigolyái giroszkóposak lennének. Örömének tárgya ezúttal az volt, hogy elhajolt a Thorvald által felé hajított eszköz elől, ami mögötte állt bele a fa falborításba. Csodálkozva erőltettem a szemem zöldes auráját vizslatva, hogy lehet, hogy nem jutott a töltényeim sorsára a fémeszköz. Ekkor silabizáltam ki a díszes, koponyagombban végződő meghasadt tőrdarabot. Ügyes… a mágus tőre a tálcáról – hát persze, ezt nem fogja a saját mágiája. De mikor fért hozzá? Ó! Igen, ő odaugrott, még fel is borította az asztalt. Volt ideje elvenni a tőrt… Csak hát nem sikerült. Újabb zombik léptek a könyvtárhelyiségbe, ezúttal azonban nem láttam a szakadozott alakok erdejének a végét. Csak jöttek és jöttek – ez sok lesz. Elvesztünk. Thorvald az életre kelt függönnyel küzdött, ami egyre inkább szorongatta, bár már több helyen felhasadt, és a karnis karikájáról is csak félig lógott. Valószínűleg szétcincálta volna, de nem biztos, hogy maradt ennyi ideje.

- Mindig meglepetést okozol nekem… viszonzásul pontot teszek a szenvedéseid végére – emelte a kezét, lelki szemeim előtt már lepergett a jelenet. Egy hét másodperc alatt mumifikálódó farkasember…

PUFF! Valami óriási puffanással elzuhant. Odakaptuk a fejünket Erickel, még Carla is meglepetten kereste a zaj forrását, ami viszont megmentette Thorvald életét, McGlieth habozott egy pillanatig. Stone a földön hevert, a szemében tompán égett csak a sárgás fény, kómaszerű állapotba zuhant, meg hanyatt. Erickel döbbenten álltunk, Thorvald mindjárt a végére ért a függönyszaggatásnak, a levegő is megfagyott egy pillanatra. Stone valószínűleg ott volt, ahová készült…

- A pokolba veled! – sikoltotta Carla és a szabaddá tornázott baljával kitépte a falból a mágus csonka tőrét, és mielőtt egyet pislogtunk volna, a torkába döfte. A pengedarab keresztülszaladt a tokán, és döbbenettől megnyúlt arccal krákogva, tátogva meredt a lányra, akinek szeméből diadalittas kifejezés áradt, és gonosz, gyűlölettel teli vicsorral az arcán nézett vissza. McGlieth vadul hadonászni kezdett, elengedte a lányt, aki négykézláb menekült tőle, lejutott egy-két lépcsőfoknyit. A langaléta férfi köpenyéből hirtelen vaskos, zöldes füst tört elő, vér egy csepp sem folyt belőle. Világos, már meghalt egyszer. A hozzá tartozó lélek látványos keretek között távozott, füstgömb közepette, teste vonaglott egy ideig, szemei fennakadtak, ezúttal az ő teste nyerte vissza az eredeti alakját és korát. A bőre megsárgulva lefoszlott róla, a köpenye a földre esett, mikor a test elvesztette az alakját. Végül, egy fekete, elszenesedett, de természetellenesen nagy csonthalmaz elemei hullottak a padlóra. A füstgomolyag haragosan borította be a plafont, majd összesűrűsödött az egyik ponton, és kirobbant a legközelebbi ablakon, mint egy mini förgeteg. Mindent elsodort, ami az útjába került, szétszórta a nehéz könyveket, felborította a vitrineket, és leszakított egy-két festményt. A díszes ablak szilánkokra robbant, de nem csak az üveg, a vastag, faragott ablakkeret nagy része is, ami maradt, elfeketedett, megkorhadt egy pillanat alatt. Ezután a zombik következtek, egyszerre, mint a zsinórjukat vesztett marionettek, összecsuklottak a bejáratnál, egymás hegyén-hátán fekve. A hirtelen beállt csendben Thorvaldot hallottuk meg elsőként, ahogy hasadó zajjal kidugja bundás fejét a ráterült függöny egyik résén. Komikus volt, Eric is és én is elmosolyodtunk, Carla pedig könnyekben tört ki és leszaladt a csigalépcsőn.

- Thorvald! – sietett a farkashoz, aki immár meglehetősen rezignáltan, sokat vesztve korábbi vadságából szabadult meg az őt körülölelő anyagtól. Átölelte a nyakát, és próbálta megölelni, de termetes test felmordulva rántotta vissza magát az ölelő karok közül. Kicsit arrébb somfordált, és nyalogatni kezdte hosszú nyelvével jobb vállát, az elszenvedett sérülés helyét. Carla csillogó szemekkel, de bánatosan meredt az alakra, majd ránk nézett. Eric bátorítóan visszamosolygott és a húgához sétált, átölelte.

- Most ebbe meg mi ütött? – fogalmaztam meg, amit Carla már nem bírt kipréselni az összeszorított torkából.

- Semmi, Scissors! Ő nem egy plüssállat, amit beteszel magad mellé az ágyba lefekvéskor. Ő egy vérszomjas vadász, független és erős farkas. A lelke nem szelídíthető. Normális esetben minket is széttépne, legalábbis még ezt a közelséget sem tartaná – simogatta a húga vállát Eric. A lány nagyokat fújt, szüksége volt az ölelésre, ki volt borulva.

- Jól vagy? – suttogta a lánynak Eric.

- Semmi bajom, csak az ijedtség… - vágta ki a lány határozottan, majd megtörölte az orrát.

- Mit mondott Stone, mi jön most? Valami lejáratot emlegetett! – kutattam a csata előtti eligazítás részleteit.

- Igen! Siessünk, nem tudom, mennyi időnk van, sem azt, mi következik most. Amint lehetőségünk nyílik rá, el kell tűnnünk innen! McGlieth szobájából pontosan oda jutunk, ahová Stone mondta! – Eric el is indult lassan, de mi Carlával meglepetten néztünk rá.

- Stone-nal mi lesz? Thorvald nem jön? – tártam szét a karom és vágtam értetlen képet.

- Nézd! Nem képzeled, hogy ezt a másfél mázsás testet elcipeljük magunkkal a szűk csigalépcsőn? Továbbá Thorvaldot sem köthetjük pórázra, vagy szeretnéd megpróbálni? – billentette meg a szemöldökét. Rosszalló pillantást vetettem felé, oltáriak a viccei. A fent nevezett a levegőbe szimatolt, vicsorgott egyet, majd morgásban tört ki.

- Mi a…? - néztem értetlenül a reakcióját.

- Csendet! – intett le Eric, és megfeledkezve mindenről az elpusztult ablakhoz sietett, most tűnt fel, hogy a farkasunk is ebbe az irányba hegyezi a füleit.

- Helikopterek! – csattant fel Eric, haját szétfújta a kinti szél. – Sietnünk kell! Jönnek a haverjaid!

Kissé sértett a kirekesztő megjegyzés.

- Nem a haverjaim!

Észrevettem gépkarabélyomat az egyik oldalsó padon, fel is kaptam azonnal. A lőszerem fogytán volt, hát gyorsan tárat cseréltem.

- Talán most már, hogy elfogytak a szörnyek… megpróbálhatnánk beszélni velük – magyarázta Eric hozzám fordulva.

- Megőrültél? – nézett elszörnyedve a bátyjára Carla.

- Nem! – csattantam fel lezárva a vitát. – Engem sem fogadnának szívesen, és Thorvaldot sem kérdeznék kétszer: „ugyan már, Bundás, te melyik oldalhoz tartozol?” Ransom megszállott, megöl titeket is, engem is, és akár az összes emberét is, hogy Shellyt megmentse. A katonái rosszabbak, mint a zombik, elvakultak, érzelemmentesek. Mennünk kell! Vezess minket!

 

            Sietve vágtunk át a McGlieth-kastélyon, felnyargaltunk a nyugati szárny harmadik emeletére, és egy – a kastély méreteihez képest – szűk folyosón rohantunk, mikor megkezdődött. Thorvald nem jött velünk, Carla próbált beszélni hozzá, ő tűrte egy darabig, majd kelletlenül, az összetört ablakon át távozott a könyvtárból a szabad levegőre. Szegény lány el volt keseredve, nem várhattunk tovább, Eric haragosan bírta indulásra. Fegyverem lámpájával pásztáztam a csupasz falakat, a néma, díszes szegélyű ajtókat, a márványoszlopokat, a hirtelen felbukkanó beugrókat. Még a központi lépcsőn csörtettünk, mikor Eric hátraszólt a válla felett.

- Az alakváltó? – kettesével szedtük a fokokat.

- Megsebesült! De elinalt – fogtam rövidre.

- Vajon McGlieth-tel ő is füstbe ment? – kérdezte Carla.

- Ennek kicsi a valószínűsége. Bármilyen irreálisan hangzik is… ő maradt a kastély utolsó lidérce…

- Akár elmehetnénk szellemirtóknak is! – kacsintott hátra a válla felett Eric.

- Persze, ha a stáblistáig marad belőlünk hírmondó!

Szóval a folyosón haladtunk mikor leírhatatlan zaj bömbölt végig az egész kastélyon, visszhangzott, recsegett, hasadt. Döbbenten torpantunk meg, és egymásra szegeztük kérdő tekintetünket, a folyosó remegett a lábunk alatt, ablaktáblák tucatjainak robbanásai okoztak fülsértő zajt. Ajtók hasadtak fel mellettünk, a folyosó kőkockái szétnyíltak, megrepedeztek, kőpor zúdult a réseken át az alattunk végigfutó szintre. A falakon gigantikus repedések hasadtak, a tetőgerendázat is „kivergődött” a foglalatából lerázva magáról vakolatot, festést, gipszet. Egy márványoszlop mellettünk vált porhanyóssá, és esett szét darabokra, mintha csak üreges lett volna.

- Mi történik? – kapaszkodott hirtelen a vállamba Carla. Most néztem végig először az arcának csinos, határozott vonásait, és néztem mélyen nagy, meleg, barna szemébe. Zavartan szorítottam meg a fegyveremet.

- Összeomlik a kastély! – hüledezett Eric. – De hogyan…? Stone! Mi az ördögöt művel? Képes lehet erre? – alapvetően nekem szegezte a kérdést, de sejtette, hogy az ezzel kapcsolatos tudásom, még valószínűleg az övénél is hiányosabb.

- Nem! Közvetlenül ő nem! Ez a… vírus lesz. Elvitte az eredethez, vagy hova a fenébe. A teste fertőzött volt az esszenciát kioltó vírussal… Elpusztítja a kastélyt – jelentettem ki.

- Önmagával együtt…? – vágott döbbent arcot Eric.

- Tudta milyen veszélyt vállal, mikor belépett ide. Szerintem tervezte ezt, sejtette, hogy nem marad más esélyünk.

Carla előrelépett.

- Majd gyászolunk később… ne várjuk meg, amíg az egész kóceráj a nyakunkba omlik. Fogjuk a lányokat, és ha lehet, kerüljük el a díszkíséretet.

Eric bólintott és továbbrohantunk, de a szétesett padlón óvatosan kellett lépkednünk. Folyamatosan érkezett a pusztulás zaja, csak már nem olyan intenzíven, mint először. Pár méter után egy T-elágazáshoz érkeztünk, jobbra egy szétszakadt ajtó, és egy homályos helyiség, balra pedig elfordult a folyosó és tovább szűkült. Eric megtorpant.

- Merre? – világítottam meg mindkét irányt. Együtt fújtattunk pár pillanatig.

- Mr. Watts hozott fel ide minket, nem… nem emlékszem pontosan – rázta fejét a fiú.

- Mi is a sorsára jutunk, ha nem rázod helyre az ismereteidet. Segítek! Merre haladunk?

- McGlieth rezidenciájáig, ahol egy hatalmas fürdő…

- Erre, jobbra! – lendültem előre, sejtettem, hogy még hasznát veszem a Légió felkészítésének. Berobogtunk az egykori laboratóriumba, a falat elfeledett égésnyom csúfította, a széttört felszerelés, üvegcserepek, vastag, bőrkötésű könyvek tucatjai. Újabb megtorpanás. Kívülről láttam magunkat, kicsit burleszkbe illőnek és céltalannak találtam ezt a rohangálást.

- Az eredeti tervek alapján ez egy… zsákutca! – villogtam a lámpával keresve a további útvonalat.

- Most majdnem mondtam, hogy milyen célra használd az eredeti terveket – mormogta az orra alatt Eric, és a fal mellé lépett. Két ajtó nyílt ebből a helyiségből, a falon McGlieth életnagyságú képét fedeztem fel. Carla összerezzent, mikor a lábán felkúszva a lámpa fénykörével megvilágítottam az arcát.

- Ez még kétdimenziósan is ocsmány.

- Torkára forrasztottad a vigyorgást… - jegyeztem meg mintegy mellékesen.

- Irigykedsz mi, kiscserkész? – nézett rám fölényesen.

- Olyan közelről nem volt nagy kunszt…

- Teee! Rothadt bűz áradt belőle, és büdös volt a lehelete is! Tudod milyen érzés volt, ahogy ott szorított?

- Megvan! – indult az egyik megroggyant, felrepedt falbeugró mögé Eric.

- Én már régebb óta vagyok itt, mint te, kisfiam, és több embert láttam meghalni, köztük a barátaimat is… ne magyarázz itt nekem!

Eric motoszkálását egy reszelős nyikorgás követte.

- Itt a lépcső! Siessünk. Mit műveltek itt? – nézett a dühösen álló Carlára, és rám. Kissé megszeppenve néztem a lányra, csak viccnek szántam… Azt hiszem, rosszkor és rossz helyen.

- Ha morognék, akkor jobb lenne…? – engedtem meg egy félmosolyt.

- Elmész a …!

Eric itt lépett közénk.

- Óvoda bezár! Indulunk! Scissors, te mész előre, világítsd meg az utat – tuszkolta arrébb a húgát a fiú.

            A lépcsőn is sietve haladtunk, végtelen hosszúnak tűnt, viszont nem volt sérült, repedt, szemben a kastély többi elemével. Nem tudtam, mi vár a túlsó végén, de valószínűleg bármire lőttem volna, ami előttem felbukkan. Gyakorlatilag az összes szövetségesem mögöttem szedte a fokokat, sőt a köztük zajló vita foszlányai is eljutottak hozzám, szerintem tudták ők is, csak az udvariasság kedvéért próbálták suttogva megbeszélni.

- Mit piszkálod…? - Nem, piszkáltam, csak… - Te egyszerűen képtelen vagy megfontoltan… - Nem vagy az apám… - Apa két pofonnal intézte volna… - Gyűlöltem őt is… - Te sosem fogod megtalálni a helyed… - Semmi közöd hozzá, hagyj engem békén! – itt be is fejezték.

Egy hihetetlenül régi, és legalább ilyen jellegtelen, alaposan megrugdosott faajtó következett. Bárki is volt itt előttünk, meglehetősen agresszíven kereste a további utat, és… vasalt csizmát viselt? Valami trutyiba nyúltam, mikor az ajtó oldalához értem, az ujjaimon kentem szét gyanúsan méregetve, mikor Carla odébb lökve kirúgta az ajtót.

- Szabad lesz, kedves seggfej? – sértődötten hagyott ott bennünket és egy gerendákkal megtámasztott köralakú, áporodott levegőjű, föld alatti teremben kötöttünk ki. A terem közepén hófehér fénnyel egy pentagramma pislákolt elég erőtlenül. Két vékony alkatú, szőke hajú lány teste hevert az alakzat mellett. Az egyik oldalsó gerenda engedett, de nem mostanában, itt a tető néhány darabja alkotott kis törmelékkupacot. Az idősebb lány a hátán feküdt, haja simán terült el körülötte, egy hálóinget viselt mindössze, a bokáján pillangótetoválás díszlett. A keble egyenletesen süllyedt és emelkedett – kizárásos alapon ő lehet Susannah. A közelebbi, talán még vékonyabb szőkésbarna lány előre borulva hevert, rajta idejétmúlt piros-kék kockás bő ing és trapézszabású farmernadrág. Összeszűkült a szemem, és hezitáltam. Túl sima…

Eric rögtön Susannah-t vette célba, ellenőrizte a pulzusát, és óvatosan letérdelt mellé, majd a karjába emelte és kiegyenesedett.

- Hozzátok Shellyt! Tépjünk innen… - fújt zilált frizurájába a bőrdzsekis fiú.

- Ő Shelly? – léptem közelebb a fekvő alakhoz. Az megmozdult, felnyögött.

- Ébren vagy? Tényleg ’74-óta…? – Carla kinyújtotta a kezét felé és leguggolt mellé. Ezúttal én löktem kissé arrébb a fekete hajú szépséget.

- Naaa...! – csattant fel indulatosan és küldött felém egy gyilkos pillantást.

- Engedd meg, hogy segítsek… - fordítottam arccal felénk a lányt óvatosan a karjánál fogva. Egy rendkívül csinos, húszas éveiben járó lány nézett rám kábultan. Halk zümmögés hangja ütötte meg a fülünket – Keywoodék tanácstalanul nyújtogatták a nyakukat.

- Ti hallottátok…? – kérdezte Eric. Halk, sűrített levegős, éles puffanás következett, akárcsak egy hangtompítós fegyver hangja, Shelly felsikoltott, és halálra váltan nézte a karjából kiálló üreges tüskémet.

- Mit művelsz? – kiáltotta Carla, mikor végre észrevette a vetőszerkezetet kilógni az alkaromból. Hátracsavarta a jobbomat és hátrább tolt. De pontosan az történt, amire számítottam, a csigaszerű alakváltó visszaöltötte az eredeti alakját, és hátrarúgta magát. Eric megrettenve hátrált a falig, valószínűleg fegyvert rántott volna, de Susannah-val a kezében erre esélye sem volt. Carla megdermedt, amint az áttetsző, erősen vérző dög nyöszörögve kikotródott a faajtón a lépcsőn fölfelé.

- Honnan a pokolból tudtad? – kitéptem magam a Keywood lány nem kifejezetten kedves szorításából, és megigazítottam magamon a plasztid taktikai mellényt.

- Logikus volt. A cucc az ajtón, illetve a két lány jelenléte az utolsó esély volt a számára, hogy az egyetlen taktikáját, a meglepetést megjátssza ellenünk.

- De honnan tudtad, melyik volt? – igazgatta az alélt lányt a kezében Eric.

- Egyszerű… hol sérült meg odabent?

Carla bólogatott.

- A mellkasán, tehát azonnal észrevettük volna a hibát, ha háton fekszik! – fejezte be helyettem.

- Sose akartál kiscserkész lenni? – erre már ő is elmosolyodott.

- Grrrr – morgott vissza játékosan.

- Miért nem küldtél bele egy sorozatot? – fújt egy nagyot a fiú.

- Így biztosabb, a vírus megöli! Csak már nincs több nafta – tártam szét a karom.

- Hol lehet Shelly? – Eric körbenézett, de jó beláttuk a termet, a méretei ellenére is. Nem volt itt más rajtunk kívül.

- Mi van, ha megette? – tette csípőre a kezét a fekete lány. Eric arcára olyan kifejezés ült ki, hogy helyben keresztbe lenyelte volna. Carla ezért rám nézett némi mosolyért, vagy legalább egy elmés riposztért.

- Ki eszik ilyen divatjamúlt ruhát?

- Avas lehet az íze?

Ericnek elege lett, és elindult vissza az ajtó felé, innen továbbmentünk a folyosón, ami lépcsőben végződött, fentről már éreztük a friss levegőt.

- Ajtók! – csattant fel Carla, és benyitott egy másik faajtón, én vonakodva követtem a válla felett vezetve a fegyver lézerkeresőjét. Leharcolt raktárhelyiségbe értünk, ahol formaldehides lombikok, üres üvegek sorjáztak. Ládák voltak feltornyozva a saroknál, szalma kandikált ki belőlük, fa tárolópolcok… Újabb trutyi cuppant a talpam alatt. A jó istenedet! Megreccsent valami az ajtó mögött. Éreztem, hogy lassú leszek a csigához, Carla pedig fegyvertelen volt.

- Philip! – kiáltotta a kockásinges lány és a nyakamba ugrott. Hátrahőköltem, alig bírtam megfogni, ő pedig a karjait a nyakamba fonta.

- Elnézést! Shelly Evanshez van szerencsém? – próbáltam kicsit lazítani az érzelemkitörésén, nem sok sikerrel.

- Persze! Scissors! Ez a neved igaz? – vett egy kicsit vissza, a szemembe nézett mélyen.

- Megígértem Stone-nak! Megígértem, hogy gondom lesz rád! – mosolygott. Legszívesebben elolvadtam volna a karjaiban, de Carla hangja visszarántott a valóságba.

- Egy család újraegyesül… adjátok el a filmjogokat a Romantica csatornának – fintorogva néztem rá. – Majd édelegtek még eleget! Pucoljunk… - indult kifelé, mi pedig utána.

- Itt tértem magamhoz, de féltem, nem tudtam kik közelednek, elbújtam…

Felemeltem a csizmám, mi az istenbe léptem akkor bele? Szalamandrák…

            A lépcső tetejénél, mely a fák közé vitt volna minket, már vártak. Hogy mióta állhattak már ott, vagy csak a zajokra figyeltek fel… ki tudja? Hat alak, szögletesnek ható plasztid védőmellényben, teljesen zárt, az infrától vörösesen derengő taktikai sisakban, hosszúszárú plasztid csizmákban. Ez már a bevetési alakulat – ők a Sakál-szakasz emberei voltak a vállapjaik alapján. A lézerpöttyök ott sorjáztak fejünkön és mellkasunkon, a vér megfagyott bennünk. Nincs mentségünk, siettünk már, ki akartunk kerülni innen, egyszerűen beléjük futottunk. Egy vékonyabb alak lépett elő az alakzatból.

- Itt a 11-2-es! Uram, az elsődleges célpontot megtaláltuk! Utasítást kérek!

Marla… megbabonázva néztem rá. Hidegfejű katona, persze, teljesíti a parancsot.

- Ribanc! – sziszegte Carla.

- Csak lassan, Ms. Keywood! Nem szívesen adnám ki idő előtt a tűzparancsot – a sisak gépiessé, személytelenné tette a hangját. Egy helikopter alacsony fordulatszámon pörgő rotorjának zaja érkezett a kastély felől.

- Scissors, Scissors… rossz oldalra keveredtél. Tedd csak le szépen lassan azt a kereplőt – intett nekem fejcsóválva a lány.

- Ott vagyok, ahová tartozom, Marla – emeltem fel a bal kezem, és a jobban szépen lassan letettem a lábam elé a lépcsőre a gépkarabélyt.

- Engedjen el minket, kérem. Nem ártottunk senkinek… - jött esdeklően Shellytől. Szíven ütött naivitása, már nem volt nehéz elképzelni, miért is szeretett bele ilyen reménytelenül a parancsnok. Vajon mégiscsak így a helyes? Ransom érzéseit jogunkban áll semmibe venni – és a korkülönbség? Talán tényleg hagynunk kellene, hogy a Légió vegye kézbe ezt az ügyet? Eszembe jutottak Stone szavai… Lehetőséget kaptunk dönteni a sorsunkról. Ransom nem lenne tekintettel a továbbiakban sem Keywoodékra, sem Thorvaldra, sem rám. De van, amiről Shellynek kell döntenie!

- Ransom ezredes biztosan szeretettel fogadna – fordultam Shelly felé. – Menj velük!

- És veletek mi lesz? Ígéretet tettem Stone-nak! Gondolod, hogy hátat tudnék fordítani és elsétálni?

- Neked könnyebb lenne…

- A hálál torkában álltam évtizedekig, nem ijedek meg tőlük… sem Ransomtól – vetette fel a fejét Shelly.

- Elég! - vágott közbe Marla. – Kezeket fel, és ne próbálkozzatok semmi…

Halk morgást hozott a szél.

- Hát, Marla, úgy tűnik, mégse leszel ott, mikor Ransom kiadja a tűzparancsot – mosolyogtam és megfeszítettem minden izmomat.

 

            A bundás alak mint egy tekegolyó a bábukat, szórta szét a fegyveres alakokat körülöttünk. Magam egy szaltóval termettem közöttük, aki állva maradt, az kétségbeesetten keresett célpontot, de Thorvald elemében volt. Vérfagyasztó ordítással és vicsorgással esett a Légiósok védőfelszerelésének. Félelmetes állkapcsa satuként szorult a bénultan heverő Marla torkára, a vére sugárban spriccelt fel a sisakja oldalából, halálsikolyát erősen torzította a sisakja hangátalakítója. Szerencsére már a többiekkel voltam elfoglalva, Thorvald tudta, hogy nem emelnék rá kezet, ezért vele kezdte. A pengéimet kivillantva vetődtem rá egy termetes fickóra, elvágtam az Achillesét, majd mikor kiáltva elbukott a bordái közé toltam az ikervasat. Akrobatikus mozdulattal rúgtam fejbe egy másik nőt mögöttem, majd egy idegméreggel töltött tüskét lőttem egy Thorvaldot célzó térdelő alak nyakába. A hatalmas farkas a súlyával préselte a földre az ötödik fickót, a karmait a testébe mélyesztve, míg a hatodik, bár a földre került, hátrább bukdácsolt a forgatagból, hátát egy fának vetve.

- 11-7-es, itt 11-7-es… - biztosította ki zihálva az MP5-ösét és tartott célra. Feléugrottam, eldördült a fegyver a kezében, elperdültem a tűzvonalból, de nem így Thorvald, ő vértől csöpögő, gőzölgő, nyáladzó pofával lendült a férfi felé… a második sorozat felszaggatta a vállát, véres cafatokat tépve ki a húsából.

- …erősítés kell, megtámadtak egy…

Mind azt hittük, Thorvald lerogy majd, de nem ingatta meg az ólomeső, egy pillanat alatt ott termett, és kitörte a fickó nyakát, borzalmas reccsenést követően hanyatlott a feje erőtlenül a vállára. A farkas diadalittas vonyításban tört ki a tetem felett, a vállán a seb hegedni kezdett. Elképesztő… remélem, nem mi következünk.

- Mennünk kell! El kell érnünk azt az átkozott helikoptert! – nyújtottam a kezem Shelly felé, aki belém kapaszkodott, a többiek is lassan megindultak. Azért csak felvettem az elszórt fegyveremet – nekiveselkedtünk az erdőnek, óvatosan kerülgettük a fákat, az aljnövényzetet.

- A fák, a zöld illata! Valami mesés! – mosolygott Shelly, olyan volt, mint egy kislány.

- Tessék? – fordultam felé.

- Régóta nem voltam… áh, mindegy – szegte le a fejét. Thorvald követett minket, csendesen, tisztes távból, de hallottuk a zihálását, és hatalmas testének roppant zaját, ahogy utat tört magának a növényzet között. A Longranger sziluettje lassan öltött formát a fák között, a két pilóta közül az egyik a gépben ült idomtalanul nagy pilótasisakjában, a másik a gép mellett sétált fel-alá. Ahogy közelebb értünk, Thorvald kilőtt mögülünk és mielőtt a járőröző pilóta észbekapott volna, már le is terítette. Gyorsan kellett a hatalmas farkast követnem, nehogy meglépjen a másik csóka, és az utolsó pillanatban el is kaptam, eldobtam az oldalfegyverét a sűrűbe, majd visszacibáltam a géphez, és nekicsaptam az ajtónak.

- Fifike még nem vacsorázott… akarsz a jutalomfalat lenni? – böktem a vállam felett a vicsorgó Thorvaldra. Az overallján végigfolyó vizelet jelezte, hogy készséges lesz…

- Indíts! – kiáltottam rá. Sietve beült, és tette, amire kiképezték. A másik helikopter alig százötven méterre állt, a pilótáiknak nyilván látniuk kellett, mi folyik itt, de eszük ágában sem volt közbeavatkozni. A motorok felbúgtak, a tágas hátsó részre bezsúfolódott a társaság. Eric végre letehette Susannah-t, már lassan izomláz környékezte, Carla minden korábbi tapasztalat ellenére Thorvald felé vette az irányt.

- Gyere! Szállj be… gyere velünk… kérlek – elcsuklott a hangja, farkas megszimatolta az arcát, majd megnyalta. Carla elsírta magát.

- Szállj be! Gyere velünk... Szükségünk van rád! – a lány nyúlt felé, de Thorvald ismét csak visszahúzódott előle. Ezúttal Eric megvárta a végkifejletet, én meg a környéket pásztáztam. A kastély már egészen furcsán festett a közelben. A falak megrogytak, berepedeztek, megfeketedtek. A díszei lehullottak, összetörtek, ép ablaktábla már nem volt rajta. A tető összeszakadt, rázuhant az alatta húzódó emeletekre, hirtelen egy egész falszakasz omlott óriási robajjal, és porfelhő közepette össze. A kastély széteső belseje is láthatóvá vált egy pillanatra, a rotor már tisztességes szelet kavart, de a felszálláshoz kevésnek bizonyult. Egy perc!

- SHELLYYY! – jött egy rekedtes, kétségbeesett ordítás valahonnan az egyik szárny mögül. Ransommal az élen megjelent vagy egy tucat kommandós, MAC-10-es és HK-36-os gépfegyverekkel. Elsápadtam, már olyan kevés hiányzott. Thorvald dühödten felmordult.

- NE! - nyögte elfúló hangon Carla, Eric itt lépett közbe, és a derekánál átölelte a lányt.

- Mennünk kell! Szállj be! – vonszolta a nyitott oldalajtóhoz a húgát.

- Neem! Thorvald nélkül nem megyek!

A farkas óriási ugrásokkal termett a gépünk és a fegyveresek között.

- Shelly! Várj meg! Én vagyok…! – kiáltotta az ötvenes évei végét taposó, katonásan peckes, rövid, őszes hajú férfi. Integetett, miközben az emberei védelmi alakzatot vettek fel körülötte. Shelly az ablakra tapadt, és könnyekben tört ki, de nem mozdult.

- Thorvald! Ne tedd!!!

A rotor felpörgött, az általa keltett szél zavaró volt már, a gép felszállásra készen állt. Carla arcába nyomtam a bal kezemet, a vetőszerkezettel előre.

- Beszállsz magadtól, vagy inkább kérsz egy kis kedélyállapotjavítót! – zord arcomon látszott, hogy vitának most nincs helye. Blöfföltem persze, mert kábító pengéim nem voltak, de a helyzet kiélezett volt, meg kellett próbálnom. Nem szívesen, de hagyta, hogy Eric a gépbe tuszkolja, majd én is bevágódtam a pilóta mellé. Amikor elkezdtünk emelkedni, eldördültek odalent a fegyverek, és fülsüketítő ropogásuk elnyomta a kastély hasadó zajait, a rotor berregését, nem is szólva Ransom kiáltozásáról. Kifújtam magam, a gép orral megdőlt előre és elhagytuk a McGlieth kastély légterét. Carla nyűgösen, durcásan és kisírt szemekkel nézte a horizonton születni készülő fényt, Shelly felszárította saját könnyeit és óvatosan átült mellé.

- Hagyj békén! Ne akard megmagyarázni, hogy átérzed a veszteségemet, meg semmi efféle hülyeséget…

- Nem vigasztalni akarlak, mert nincs miért… Erős a teste, az akarata. A sérülései begyógyulnak, találkozunk még vele.

- Mennyi lövedéket, vagy milyen kaliberig tudja vajon regenerálni önmagát? És ha a fejét lövik? – vonta össze a karjait a mellkasa előtt Carla.

- Magam sem hittem, hogy megmenekülök, és mégis… vannak még csodák – ölelte át a vállát barátian Shelly. Azt vártam, hogy Carla ellöki a közeledést, de beszélgetni kezdtek.

- Ha életben marad… megtalálom, bárhová menjen is! – jelentette ki Carla.

- Amit a szívedben őrzöl, az örökké él! – Eric csendesen magába fordult, majd a pólóján keresztül megfogott valamit, ami a nyakában lógott, és az ajakmozgásából láttam, hogy szavakat mormol… imádkozik.

Nem akartam zavarni, visszafordultam az elülső gömbablakból nyíló kilátás felé, alattunk Tombstone terült el sötéten, üresen. Füst tört fel a házakból, utcákról, de sétáló halál már nem kísértett, éreztem, hogy visszatér az élet majd a falak közé, és reméltem, hogy a túlélők a McGlieth-kastély helyét behintik majd sóval.

- Merre megyünk, uram? – rebegte a sápadt korombeli srác a pilótaszékben, én a fülemre tettem a fejhallgatót.

- Nos, Schneider! – olvastam el a nevét, a mellkasán fityegő kártyáról. – Keressünk egy nyugodtabb vidéket…

 

            A Hummer rákanyarodott a földútra a fák közé, de lengéscsillapítóknak hála, ez egy kis döccenésnél nem okozott több fennakadást. Thorvald meghatározhatatlan jellegű zenét bömböltetett egy MP3-lejátszóból, könnyedén követte az utat. Én csak elcsigázva néztem ki az ablakon, és csak azt akartam, hogy hagyjanak békén. De Stone mindig ráérzett arra a pillanatra, mikor volt számomra legirritálóbb a hangja.

- Marlán rágódsz, mi? Nem omlott a karjaidba és nem rebegett hálát az életéért… Ezek a nők! – csóválta a fejét és sósmogyorót dobott a szájába.

- Semmi közöd hozzá! Úgy jártam el, ahogy logikus volt, az… az érzéseim itt irrelevánsak! – mormogtam az orrom alatt, de a szavaim nem jelentettek megnyugvást.

- Most azon agyalsz, hogy miért is tetted kockára a Légióbeli rangodat, a megbízhatóságodat, a lojalitásodat, és minden egyéb rendkívül fontos dolgot pitiáner, lombikharcos életedben egy ilyen lány miatt, aki akkor is tojna rád, ha Te lennél az egyetlen férfi a földön.

- Nem világos az okfejtésed… Hagyhatnánk ezt a témát végre!

Erre vállat vont. A Hummer nagyot döccent, fém csikordult, egy kidőlt fa szűkítette az utat.

- Elnézést, pici pajtikák...! – intett ki a volán mögül Thorvald.

- Légy őszinte… csak most az egyszer. Bánt téged, hogy Marla