„Most vágjam bele/ Az ásót a melledbe/ Lépjek rá keményen/ Forgassam meg/

Hogy megtudjam/ Mi fertőzi a lelked/ Vagy mégiscsak/ Szóból ért az ember?” (F. I.)

Kicsöngött. A gyomromban feszültséget éreztem, abból a fajtából, melyről az ember nehezen dönti el, hogy kellemes-e vagy kellemetlen. Izgatottság. A tárcsahang búgása megszűnt: végre felvette.

- Szia!

Látta a számom a kijelzőn.

- Szia! Nem zavarlak?

- Nem. Épp rád gondoltam. Mi van veled?

- Sok minden és semmi. Majd elmesélem. Hiányzol.

- Te is hiányzol nekem.

- Hallani akartam a hangod. Jól vagy?

- Aha! Nagyon jó helyen van a szállás, és a hipermarket zöldség- és gyümölcskínálata egyszerűen fantasztikus! Készítettem egy csomó fényképet, majd megmutatom. Írtam e-mailt, abban el is küldtem párat.

- Nem vagyok netközelben.

Rövid csend.

- Hol vagy?

- Egy régi barátomnál, az isten háta mögött. Örökölt egy kastélyt, és meghívott vendégségbe.

- Kastély? Az biztosan szép lehet.

- Szabadságot vettem ki, nem volt otthon maradásom. Amikor elmentél, kikészültem kissé.

- Ismerlek.

- Ha belegondolnék jobban, hogy mennyire nem volt zökkenőmentes a viszonyunk, és most elszakadtunk egymástól, biztos kikészülnék. Volt egy görbe estém a közeli kisvárosban, az is elterelte a figyelmemet. Itt a kastély körül pedig történt egy s más. Furcsa hely.

- Aha… Érzem a hangodon, mennyire „furcsának” tartod. Vigyázol magadra?

- Igyekszem.

- A múlton pedig ne tépelődj. Az már a múlt. Majd találkozunk.

- Hát persze. Amióta elmentél, nem találom az értelmét az életnek. Mint mielőtt találkoztunk. Nagyon bánt, hogy nem figyeltem eléggé rád. Tudod?

- Tudom. Ne aggódj. Figyelj, most leteszem. Vissza kell mennem terápiára. Majd beszélünk.

- Persze. Vigyázz magadra.

- Te is. Szia.

A telefon megsüketült a kezemben, zsebrevágtam. Zaklatott voltam, nagyon frusztrált. Veil néha kis rehabnak hívott; és most túl messze utazott ahhoz, hogy rehabilitáljon. A világ másik felén foglalkozott autista gyerekekkel, én pedig itt maradtam egyedül. Nem hittem, hogy sokkal jobb lesz, ha felhívom. Tudtam, feltépődik kicsit a seb, de szükségem volt pár vele váltott szóra.

Felvettem a kabátot, lekapcsoltam a lámpát. Éles fénnyel sütött be szobámba a hold. A folyosón nem égett a villany, de nem is kellett, simán eltaláltam a konyhába. Útközben láttam Mr. Wattsot – Eddie, ha kérheteeem –, hosszú nyelű ágymelegítővel kísértett a lépcsőn. Nem akartam, hogy észrevegyen, sikerült is elkerülni a találkozást. Nem rossz arc az öreg, de nincs mindig idegrendszerem a fajtájához. A termetes hűtőben találtam egy palack száraz vörösbort, meggyőző volt a címkéjén az évszám és a százalékban kifejezett adat. Igazából motorozni támadt kedvem, de egyrészt Tombstone-ban vesztegelt a Suzuki, másrészt a vaksötét erdei ösvényeken vergődéshez nem fűlt a fogam. Kibontottam a bort, meghúztam, mintha nem is drága nedű lett volna, csak valami olcsó sör. Kiváló - megérdemelte, hogy velem jöhessen a kertbe. Hát, mélyek voltak az árnyékok, mondhatom. A szél elől hamar bemenekültem az üvegházba. Délután már jártam itt Devine-nal, amikor hazajött, beszélgettünk vagy félórát.

- „Sajátosan alakul az életem” – mondta. – „A McGlieth-kastély mindent megváltoztatott. Óriási felelősség.”

- „Add el.”

- „Nem adhatom el, ezt kikötötték a végrendeletben. És nem akarom ebek harmincadjára sem hagyni… pedig fura érzéseim vannak vele kapcsolatban. Susannah meg olykor egyenesen bepánikol a környezettől, pedig nem egy gyenge nő.”

- „Nem vennél el bárkit, ezt tudom.”

- „Váltanál majd vele pár szót? Nekem megmondta, hogy racionálisan semmi baja sem kellene, hogy legyen, mégis visszás érzései vannak. A magam részéről hasonlóképpen vagyok ezzel. Túlzottan szokatlan még itt… nagyon idegen. Mindegy, túl leszünk ezen is. Egyébként szállodát kívánok nyitni, remélem, összejön. Nem lesz egyszerű.”

- „Nem. De mi egyszerű?”

- „A kedvesed jár a fejedben, igaz?”

Igaz hát. Ittam a borból. Felkapcsoltam az üvegház világítását. Három gyenge izzó, nem sok, de nem is vágytam nagyobb fényességre. Leültem egy zsámolyra, hátamat a hideg üvegfalnak vetettem és ittam. A sebesült karom viszketett. Nedves földszag, növények, cserepek, kerti szerszámok mindenütt. Koszos üveg, pókháló. A mennyezet teli kaszáspókok levedlett bőrével. Naggyon gótikus. Eszembe jutott a délután talált mocskos, elszíneződött gyűrű. Már első látásra sem mint érték foglalkoztatott, hanem azok a különös vésetek. És a halott ember, akiről leszedtem? Hát, Devine, ez a környezet engem is kizökkentett az unalmas hétköznapokból. Megy ez neki, én pedig egyre kevésbé értem, mi folyik errefelé. Elvesztettem a fonalat; talán meg sem volt, Ariadném pedig elhagyott. Hát ez van, ebből kell dolgozni, de az bizonyos, hogy nem hagyom magam, legyűröm ezt a labirintust, a minotaurusz pedig, ha szembetalálom magam vele, olyan pofont kap, hogy a fal adja a másikat. Elég az önsajnálatból.

Már csaknem kiürítettem a vörösboros flaskót, mikor bejött valaki. Lehunyt szemmel, hátradőlve ejtőztem, de meghallva a közeledőt éreztem, ez nem a kastélybéliek egyike. Felálltam, nyakánál fogva eltörtem az üveget – éles csörömpölés -, hogy a szilánkos csonk fegyverként szolgálhasson. A szag ugyanis mindent elárult. Nem volt olyan intenzív, mint mikor végigszántottam az ösvényt és a motoros holttestét, de nehéz lett volna nem felismerni.

- Üdvözletünk! – mondta a nagydarab idegen. Ápolatlan, szakállas férfi állt az ajtóban, magasabb és sokkal erősebb testalkatú nálam. A kisugárzása nyugtalanított.

- Ki maga? Mit keres itt? – kérdeztem.

Elnevette magát; hangja csaholásra emlékeztetett.

- Semmi felesleges udvariaskodás?

- Maga ne tanítson engem jómodorra. Mi dolga erre?

- Mondjuk úgy, hogy jöttem meglátogatni egy újdonsült cimborát.

- Kezdem elveszíteni a humorérzékemet – közöltem. Fenyegetve éreztem magam. Tettem felé egy lépést, mire kivicsorította a fogát. Egy ilyen hajléktalan-szerű jelenségtől nem vártam volna ilyen erős, fehér fogsort. A formájuk… nos, mintha nem is emberi fogak lettek volna.

- Ugyan már, csak nem akarsz megtámadni… testvérem? – Borzalmas, ugatásszerű nevetés. Ő is tett egy lépést, amit egyértelműen támadásként fogtam fel. Látta, hogy rámozdulok és villámgyorsan reagált. Ütést éreztem bordáimon, majd a következő pillanatban a földön hemperegtünk, összetörve a berendezés néhány jobb sorsra érdemes elemét. Régmúlt, stavangeri gyermekkorom óta jócskán volt verekedésben részem - volt, amit vízágyúval és könnygázzal oszlattak szét -, de tudtam jól, ez másmilyen. Az ellenfél sem olyan, és nem babra megy a játék, hanem életre-halálra.

Bűze felerősödött, és tudom, hogy az üvegcsonkot legalább kétszer belenyomtam az arcába, meglehetősen kíméletlenül. Már nem volna szabad tovább harcolnia… súlyosan meg kellett volna sérülnie… talán már halott kellene legyen. Bömbölt, forró vére permetezett rám. Alulra kerültem, a súlya csaknem összeroppantott, de üvöltöttem én is és igyekeztem annyi kárt okozni benne, amennyi erőmből futja. Megpróbálta lefogni a kezemet, de belenyúlt a szilánkokba. Erősen lefejelt, mire megszűnt számomra a csata és a világ.

Feketeség, távoli fények. Félig öntudatlanul támolygok egy sziklás tájon, az utolsó pillanatban torpanok meg a szakadék peremén. Az ásító mélység legalján mintha magma derengene. Csikorgó zaj, talán üvegtörmelék. Szédülök és nem értek semmit. Ez már a túlpart? Ennyi volt? Talán jobb is, hogy így történt; habár nem úgy néz ki, mintha a mennyországban járnék. Minden tagom fáj. Arról nem volt szó, hogy ideát is létezik fájdalom. Most már biztos, hogy a pokolba kerültem. Semmi fogadóbizottság, miegymás? Persze nem várhatom el, hogy Lucifer jelenjen meg a kedvemért arkördögei élén, de egy nyamvadt elkárhozott lelket elémküldhettek volna, hogy beavasson a szabályokba. Vagy majd úgyis rájövök? Na, a kénkőszag egyébként csak mese volt habbal. Vagy beljebb érezhető lesz? Haza akarok menni. Veilt akarom.

Kétségek gyötörtek, megérte-e öntudatra térni, mindenesetre sikerült. Susannah hideg, nedves ronggyal törölgette az arcom - aromájából ítélve hamarjában kapta ki a télikert ki tudja, hány éve itt penészedő készletéből. Voltam már jobb formában is. Óvatosan próbálgattam végtagjaim működőképességet. A teszt kedvező eredménnyel járt, köszönjük, megvesszük. Addig is a traktort szedjék le rólam, nehéz. Gyönyörködtem kissé az üvegház mennyezetében, pár kaszáspók meredt vissza rám. Nem kellene már aludnotok?

- Thorvald, jól vagy? – hallottam Susannah ijedt hangját.

- Pazarul – nyögtem. Alexander Stone ott állt fölöttem, valami nyeles földművelő eszközbe kapaszkodott és úgy nézett ki, mint aki egészen közelről szemügyre vette a padlót. A könyvtárban és a vacsoránál még higiénikusabban festett és nem is volt összekarcolva. Hát csodálatos. A mentők, rendőrség és hullaszállítók lassan jobban járnak, ha bérletet váltanak a McGlieth-kastélyba. A villamost is megérné kivezetni idáig.

A biztonság kedvéért elájultam pár újabb másodpercre. A vetítés a talán-pokolról nem folytatódott. Szerencsére nem arra eszméltem, hogy Mrs. Braxton ül a mellemen, és a véremet szívja, hanem hogy Stone és a fekete-fehér háziszolga megpróbálnak felkaparni a padlóról.

- Minden oké, birtoklom a járás képességét! – hárítottam el kezeiket.

- Ezt már másodjára említi, Mr. Stianson, de jelenlegi állapota bizonyos kétségeket ébreszt.

- Akkor ezt figyelje, MR. WATTS…

Nem túl délcegen, de felkecmeregtem az amúgy is kellemetlenül alacsony hőmérsékletű talajról. Csaknem beletenyereltem rögtönzött fegyverembe, de Susannah még idejében elrúgta a kezem ügyéből.

- Mi történt? – tudakolta.

- Ezt éppúgy én is kérdezhetném. Italoztam, és bejött egy idegen. Ugye, nincs benga, szakállas alkalmazottja a háznak? Sejtettem. Provokatív volt, verekedtünk és kiütött.

- Mr. Stone zavarta el.

- Igen, bár mire ideértem, a támadónak már össze volt szabdalva az arca és a kezéből is ömlött a vér. Ennek ellenére maradt volna még… Valami rossz előérzet felébresztett, majd hallottam a zajokat.

Nem tudtam hová tenni ezt a Mr. Stone-t. Nem tűnt túlságosan életképesnek, amikor az asztalnál ímmel-ámmal válaszolgatott a kérdéseinkre, most pedig sikerrel szembeszállt ezzel az őrülttel, aki egy thaibox-bajnoknak is sok lett volna.

- Köszönöm – mondtam.

- Nincs mit – válaszolta. Igyekeztem kiigazodni zöldesbarna szemén. Kezet fogtunk, jól összekentem vérrel – szerencsére nem a sajátommal. Az ellenfelem vére… ki lehet ez az alak? Egy troll? Hol van most? Kétségtelenül felbukkan harmadjára is. Mit akar tőlem? Én nem akartam ellenséget. Persze ő sem így emlegetett. Cimbora… Testvér… Nehezen ejtette az a száj ezeket a szavakat.

Az a száj, azok a fogak vonszoltak át a fél erdőn. Hogyan lehetséges mindez?

Néhány másodpercig csöndben álldogáltunk. Susannah már bejelentette volna, hogy értesíti a rendőrséget, hát megelőztem:

- Na, feljött a pizsamacsillag. Reggel majd eltakarítjuk a romokat. Jó éjszakát!

Furcsálkodó tekintetükkel hátamban kibotorkáltam az ajtó roncsán. A jó, éles szél magamhoz térített. A hold gunyorosan függött odafent, s még hallottam, hogy Mr. Watts közli Susannah-val, hogy kissé kaotikusnak tart. Hát, nem lehet mindenki kockafejű…

Megfordult a fejemben, hogy túlélésem érdekében talán itt kellene reggel hagynom ezt a vidéket. De az nem elég érdekes.

Azt azonban megtanultam, hogy a minotauruszt nem olyan könnyű felpofozni.

A kastély fölibém tornyosult és elnyelt.