„A játékot menteni csak akkor lehet, ha életben vagy.” (Quake 4)

Többször felriadtam álmomból, és féltem, milyen állapotban találom magam reggel. Tudtam, hogy sérüléseimet nem lett volna szabad elhanyagolni.

Reggel, madárcsiripelés. Ki sem nyitottam a szemem, elkezdtem felmérni a kárt. Mint akire ráengedték a prést, sajgást éreztem több helyről, de mind a húsz ujjam mozgott. Ilyen könnyen megúszom a télikerti kalandot? Óvatosan nyújtózkodni kezdtem, ízületeim eleinte szokatlanul recsegtek-ropogtak, ettől eltekintve semmi szokatlan. Csodálkozva nyitottam ki szemem. Ledobtam a takarót, a fürdőszoba tükréhez mentem. Szép nagy, színes zúzódások. Semmi karcolás vagy nyílt seb. A harapás is begyógyult. A szemöldököm érzékeny. Ennyi az egész. Hát, akkor ennyi.

Elhúztam a nehéz, bíbor sötétítőfüggönyt és sarkig tártam az ablakot. Hűvös, kora reggeli levegő töltötte meg a szobát; a nap nemrég kelt fel. Hallgattam a madarak csicsergését, néztem a fák csúcsát és gondolkodni próbáltam. Egy kirakójáték darabkájának éreztem magam, melynek nincs kapcsolata a többi darabbal. Érthetetlen és értelmezhetetlen volt a szituációk sora, melybe kerültem; mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppentem volna.

Mit tegyek? Aludtam rá egyet, de az elhatározásom nem változott. Itt maradok a kastélyban és úszok az árral. A régi életem úgyis darabokban, és ez a… kaland... soha többé nem jön el talán, hogy átélhessem.

A hatalmas épület kongott az ürességtől, e korai időpontban csak én voltam talpon. Rutinosan közelítettem meg a hűtőt, megreggeliztem. Találtam jóféle sajtot; a nemespenész fehér színe már narancssárgába hajlott, annyira érett volt; s amikor felvágtam, szinte folyt. Szaga is akadt persze, de az íze kitűnőnek bizonyult.

Meglepett, mennyire energikusnak érzem magam a tegnapi affér ellenére. Üzenetet hagytam az ebédlőasztalon, hogy Tombstone-ba mentem a motoromért, s nekivágtam az útnak. A kovácsoltvas kaput elhagyva gondtalanul baktattam az erdőben; éreztem, semmi sem leselkedik rám a kanyarok mögött. Felüdített a séta, jól tettem, hogy elindultam. Bárki elvitt volna persze kocsival, de így egyedül lehettem a közelmúlt eseményeit illető elképzeléseimmel, melyekkel természetesen továbbra sem jutottam sokra. Az ösvény szinte hívogatott némi kocogásra, ami jót tesz a testnek, ám sosem voltam az a típus, aki ilyennel él. Fusson, akit kergetnek. Bő egy óráig tartott, míg leértem az ébredező kisvárosba. A zöldségesnél vettem egy almát, megettem. Gond nélkül eltaláltam Cloud bácsi ismerősének garázsáig; nem kellett szólnom senkinek, nálam volt a kulcs. A Suzukit úgy találtam, ahogy hagytam. Miközben puha ronggyal törölgettem róla a port, maga az öreg Cloud dugta be akut alkoholista fejét.

- Jó reggelt, kedves fiam! A cimbora most szólt rám telefonon, hogy megérkeztél, gondoltam idesietek, hátha itt vagy még. Van kedved inni egyet?

- Jó reggelt – válaszoltam mosolyogva. – Inkább valamelyik este ugorjunk be a Denevérbe – most nem kívánok alkoholt.

Aggódva nézett rám, próbálta felmérni, beteg vagyok-e, netán titkos féreg foga rág.

- Látom, elrontanak téged abban a kastélyban. Rendes ember az új házigazda? Halt meg mostanában valaki?

- A tulajdonosokért tűzbe tenném a kezem. És ami azt illeti, igen, majdnem meghalt valaki.

Felvonta a szemöldökét.

- Én – fejeztem be a gondolatot.

- Hinnye! – ugrott egy nagyot.

- Segítségre van szükségem, Cloud bácsi. Valaki vadászik rám, és nem bírok vele.

- Azonnal szólok a seriffnek!

- Miért, hogyan védene meg? Éjjel-nappal őriztet? Alig hinném, hogy van erre szabad embere, ha komolyan vesz is – amit szintén kétlek. Fegyverre van szükségem. Konyhakés kevés.

- Persze, nem kell magyaráznod. Rendben, szerzek neked lőfegyvert. Valószínűleg adódik régi vadászpuska, ilyesmi. De ne verd nagydobra, hogy kitől kaptad. Ha gond van, úgyis letagadom. Mihelyt megvan, felviszem a kastélyba.

- Megadom a telefonszámom, csak hívjon fel, legurulok érte - gyorsabb így.

- A szipirtyó meg önkritikát gyakorolt. Azt mondja, hiánytalan lett a leltár. Sajnálja, hogy goromba volt veled, emleget valami üveg tízéves bort, hogy elküldi neked bocsánatkérésül. Addigra azt is begyűjtöm.

- Jól hangzik. Majd megisszuk együtt.

Jó volt ott, a dohos garázsban, ócska szerszámok között egy szövetségessel beszélgetni, ha mégoly rozoga is. Ő volt a tombstone-i kapcsolatom. Jövök pár itallal a kocsmában.

- Látott már valaha ilyen jeleket? – dugtam az orra alá egy darab papírt. Még tegnap lerajzoltam a talált gyűrű véseteit. Hümmögött.

- Nem igazán, de megmutathatom valakinek, aki esetleg igen.

Odaadtam a lapot, még merengett fölötte egy kicsit.

- Nem rendes írásjelek – mondta. – Valami rosszat érzek. Költözz el a kastélyból, gonosz hely az.

- Kicsit maradnék még.

A fejét csóválta.

- Te tudod. Indulok, megszerzem a fegyvert és az információt. Aztán ne feledd, mit ígértél a Denevérrel kapcsolatban!

A közeli viszontlátás reményében búcsúztunk el, s motorra ültem. Elgurultam a városszéli benzinkúthoz. Telitöltöttem a tankot, s megfigyeltem három tarajos punkot. Ott üldögéltek a betonon, körülöttük ócska kétkerekűik. Rosszkedvűnek tűntek, halkan beszélgettek, és körbeadtak egy cigarettát. Az illatot előbb szimatoltam meg, mint ahogy a spanglit megláttam – marihuána. Többször felém néztek, de nem szóltak semmit. Olyan rozzantak voltak, hogy szinte megesett rajtuk a szívem. Talán rájuk jár a rúd, talán még társukat gyászolják, talán… újabb haláleset történt. Már indultam volna a kastélyba, de mégis visszatámasztottam az Intrudert és odamentem hozzájuk. Úgy néztek fel rám, mint három megvert kiskutya. Fiatalok voltak, öt-tíz év is volt közöttünk. Nem mozdultak, hát odaguggoltam.

- Nagyon nyíltan szívjátok azt a zöldet, fiúk. Ha bárki beköp a seriffnek, az estét már a sitten töltitek.

Nem szóltak semmit, csak néztek, és tovább szívták a jointot. Agressziónak nyomát sem láttam a szemükben, csak azt, hogy megpróbálják kitalálni, mi jár a fejemben. A karjukon fekete szalag – úgy tűnik, jól tippeltem.

- Hozzátok tartozott a srác, akit megöltek az erdőben – inkább leszögeztem, mint kérdeztem. Egyiküknek elfutotta a könny a szemét.

- Én találtam rá… és engem is megtámadott a gyilkosa. Ha találkoztok vele, fel fogjátok ismerni… és akkor menekülnetek kell. Ezt tudom mondani.

Felálltam, hogy távozzak, de felálltak ők is. A soros felém nyújtotta a cigit. Ez békepipa, jöttem rá. Elvettem és egy rövid „korty” után mélyen leszívtam a füstöt. Ezek után gond esetén velük éjszakázom a hűvösön, ezt tudták jól, és látták, nem esem kétségbe a szubkultúrájuktól.

Átléptem egy bizonyos határon.

Továbbadtam a spanglit, éreztem, ha szívnék pár slukkot, beütne az anyag – nem volt túl minőségi, viszont nem is spóroltak vele. De hát nem betépni voltunk itt. A legidősebb kezet nyújtott.

- Fido vagyok. Toto a testvérem volt, és ma lesz a temetése.

- Thorvald – mondtam, miután kieresztettem a füstöt tüdőmből.

Mindannyian kezet fogtunk. A másik kettőt Tommynak és Zerónak hívták.

- Mondd el, mi történt! – kérték.

Beszámoltam mindenről, amit tapasztaltam; nem érdekelt, őrültnek néznek-e. Mikor végeztem, láttam, minden szavamat elhitték. Hívtak, kísérjem el Totót az utolsó útjára. Megbeszéltünk mindent: a temetés csak délután kettőkor kezdődik, addig sok idő van még hátra. Elbúcsúztunk és visszahajtottam a McGlieth-kastélyba.

Összefutottam Mr. Watts-szal és megkérdeztem, tud-e fekete karszalagot keríteni nekem. Azt felelte, hogy tíz perc múlva átvehetem - továbbá, hogy a ház úrnője beszélni szeretne velem. Udvariasan felkísért az emeletre, s magamra hagyott. Kopogtattam a fehér-arany ajtón.

- Nyitva van! – hallottam Susannah hangját. Benyitottam a jókora hálószobába, az enteriőr eleganciája egy letűnt kort idézett. Susannah zöld férfiruhában az erkélyen állt, odahívott és megcsókolta az arcomat. A korlátra könyökölve beszélgettük, néztük a szélesen elterülő kertet, s a közeli erdőt. Csekélységekkel, udvariaskodással kezdtük, a reggel óta tartó madárcsiripelés kellemes aláfestésül szolgált.

- Brandon mondta, örülne, ha elbeszélgetnénk arról, ami nyomaszt – böktem ki, mikor már eleget kerülgettük a forró kását. Láttam rajta, hogy nem könnyű a téma, de ideje volt előbbre jutni.

- Ó – mondta. – Hát igen… tudod, alapjában véve boldog vagyok, hogy itt lehetek, de mégis nyugtalanítanak… dolgok.

- Valami konkrét?

- Igen… vagy mégsem. Sötét árnyak, de nem tudom, valóban látom-e őket, vagy csak odaképzelem. Néha rossz érzés fog el és félek, főleg éjszakánként. Még akkor is, ha Brandon mellettem fekszik.

- Éreztél már hasonlót?

- Nem, soha. Csak amióta itt vagyok. Azelőtt féltem néha… de sohasem rettegtem.

- Tudnod kell, Thorvald… Nagyon örülök, hogy megismertelek – mondta rövid hallgatás után. És örülök, hogy itt vagy. De mint rég nem látott barátot hívott meg Brandon, nem mint… testőrt. Bajba sodródtál, amióta itt vagy; egyszóval, nem muszáj…

- Azért maradtam itt, mert akarok maradni.

Elsírta magát. Szinte tapintható volt a feszültség, amit kiadott. Nem akarta, hogy átöleljem, egyébként ha akarja, sem teszem meg. Brandon nem hiszem, hogy aggályoskodott volna, mégsem éreztem helyénvalónak.

- Szívesen segítek, amiben tudok.

- Tudom – hüppögte. A sírástól látnivalón megkönnyebbült.

Vajon milyen gyakran sírhat mostanában?

Úgy beszélgettünk tovább, mintha nem is a napokban találkoztunk volna először. Amikor szorítani kezdett az idő, kimentettem magam, elmeséltem a benzinkútnál történteket. Ő is jönni akart. Rövid, kései ebéd után a temetőbe indultunk, Susannah feketébe öltözött, és egy Ford furgont vezetett. Beülhettem volna mellé, de megértette, jobb szeretek két keréken utazni.

A kisvárosi temető békés volt, bár csendesnek nem nevezném - sokan jöttek motorkerékpárral aznap. Már tűnődtem ezen, hogyan alakult ki itt ilyen sokszínű motoros populáció. A városbéli fiatalok talán így lázadnak az itt megkövesedett múlt ellen, s kellő kort és anyagi helyzetet elérve első utuk a kereskedésbe vezet, ha nem is mindjárt a Harley Davidsonhoz. Sok masinán látszott, hogy öreg már lovasához képest; ki tudja, hány tulajdonost ért meg. Később kiderült, a srácoknak több mint a fele nem is helybéli, őket épp a kisváros patinája vonzotta az erős motoroséleten kívül. Toto sem volt idevalósi.

Szép kis gépparkot alakítottunk ki, a halottaskocsit gyalog kísértük a sírig. Furcsa volt ez a sok komor fiatal. Toto szülei és nagyszülei is jelen voltak, továbbá páran a rokonságból. Mindannyian dobtunk egy-egy rögöt a leeresztett koporsóra – Susannah egy csokor virágot is hozott -, miután végighallgattuk a pap beszédét, melyben szerencsére nyoma sem volt az elhunyt ifjú életformájával szembeni elítélésnek. Valaki Korg szintetizátoron szomorú dallamot játszott - a beállított effekt miatt templomi orgonaként szólt, csak halkabban. Ott volt a tag is, aki Cloudtól el akarta szedni a pénzét; amikor elkapta pillantásomat, lesütötte a szemét. Felrepedt szája szépen gyógyult, még ha sárga szélű sötét foltok közepette is.

Végül a motorokhoz mentünk. Zero túráztatni kezdte a sajátját, ezt lassan mindannyian átvettük. Szegény pap bácsi megijedt a dübörgéstől, bemenekült a ravatalozóba. Amikor sor elkezdett kikanyarodni a fejfák közül, Fido odasorolt mellém.

- Köszönöm – mondta. – Még beszélünk.

Susannah-val megvártam, amíg a tömeg elhajt, csak azután indultunk. Hazatérve a délután eseménytelenül telt. Folytattam az épület és a birtok felderítését - most már megkerülhetetlennek tűnt, hogy jól kiismerjem magam itt. Éjszaka álmom mély és nyugodt volt, másnap ismét hajnalban ébredtem. Az egyre erősebb támaszomként szolgáló hűtőszekrényben való kutakodás közben fekete söröket fedeztem fel, és nem bírtam ellenállni nekik. Szórakozottan a hálószobához indultam, hátha Brandon iszik velem egyet; a csukott ajtónál megtorpantam, tudatosult az időpont korai volta. A lépcsőfordulóban magába Brandonba ütköztem – meglepetést okozott, nem is hallottam közeledni. A kezében tálcán reggeli.

- Hello, van kedved sörözni? – emeltem meg a magammal hurcolt palackokat.

- Jó reggelt! – Kicsit furcsán ejtette a szavakat, mintha a torka tele lenne váladékkal, vagy mi. Pillantásra sem méltatott, csak nyomult felfelé a fokokon. Ilyennek sem láttam még. Akár meg is sértődhetnék… de nem igazán volt ilyesmire időm, ugyanis a következő percben a könyvtár előtt elhaladva bepillantottam az ajtórésen, s megláttam Mr. Stone-t ernyedten heverni a polcsorok előtt. Ez a nap is jól kezdődik.