„Lementél a térképről, pajtás. Ez már a szörnyek világa!”

(A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka)

A kisváros házait fehér fátyol fedte azon az éjjelen. Nem is értettem, mit keresek ott; talán a zombik látványától menekülve a kastély helyett Tombstone-ban lyukadtam ki. Belegondolva lehet, hogy jobb ötlet itt éjszakázni ma, rám fér egy szabadnap. Devine-ék vendégszeretőek, de a hely nem igazán alkalmas kikapcsolódásra. Róttam az utcákat a közvilágítás gyér fényében, az egész kísértetváros jelleget öltött. A néptelen utcák csendje és mozdulatlansága számítógépen játszott horrorként hatott, mintha egy olyan pályán bolyonganék, ahol már legyaktam az összes csúnya lényt, csak még nem jöttem rá, hogyan juthatok tovább a következő szintre. Aztán eszembe jutott, hogy talán én vagyok errefelé a legcsúnyább lény - közelgett az éjfél, de hála az égnek, semmi jelet nem észleltem magamon, hogy ma is át akarnék változni farkassá. Persze, nem lehetek a szint főellensége, hiszen tegnap sem sokon múlott, hogy nem hagytam ott a fogam hatalmasabb erőkkel szemben.

Értesíteni kellene a rendőröket a piros Civic balesetéről, de mit is mondhatnék a szétlőtt házaspárról? Játsszam a hülyét, hogy észre sem vettem őket, csak a járművüket, vagy valljam be töredelmesen, hogy élőholtakként rám támadtak? Hagyjuk, rajtuk már úgysem lehet segíteni, hát legalább önmagamat ne keverjem még nagyobb bajba. Amúgy sem áll jól a szénám a seriffnél, ráadásul még arról is ki akar faggatni, hogyan tépődött szét két önkéntese. Honnan tudjam, nem voltam ott. De elhiszi-e ezt nekem? Jóformán azokra az eseményekre sem emlékszem, melyeknél jelen voltam.

A főtérre jutva fény csalogatott, fékeztem a bank előtt. A kétszárnyú bejárati ajtó nyitva volt, hogy a szűk előtérben lévő ATM-ből pénzt nyerhessenek ki a nyitvatartási időn kívül érkező kuncsaftok. Az automata képernyőjén világító sárga felirat arról tudósított, hogy a gép üzemen kívül van. A bank előterébe nyíló ajtót persze zárva találtam, és biztosra vettem, hogy a fölötte sötétlő kamerán át egy biztonsági őr minden mozdulatomat figyeli. Az akváriumszerű kis helyiségben akadt egy másik automata is, amely a változatosság kedvéért működött – néhány cent bedobása után hideg ásványvízhez jutottam háromdekás üvegpalackban, ez fölöttébb üdítően hatott. Csak akkor tűnt fel, milyen száraz a torkom, amikor a buborékok kellemesen végigkarcolták. Kiittam az egészet, a palackot a szemetesbe dobtam. Intettem a biztonsági őrnek, kisétáltam az utcára és nem is tudtam, mitévő legyek. Motorzúgásra lettem figyelmes, egyre közelebbről szólt. Gondoltam, ezt még megvárom. Leültem a járdaszegélyre, s hamarosan bekanyarodott a sarkon egy karcsú V-Rod. Vezetője leállította a robosztusnak ható Intruder mellett, levette sisakját és hátradobta homlokából hosszú, fekete haját.

- Hogy s mint, nagyfiú? – érdeklődött, leülve mellém. Bőrdzsekijéből fémflaskát húzott elő és felém kínálta. Whiskyszag áradt belőle, ám akkor nem kívántam az alkoholt. Nem zavartatva magát jót húzott belőle, visszacsavarta a kupakot.

- Hát szóval mi is történt azzal a Hondával? – kérdezett ismét. Csak ültünk, egymásra sem nézve.

- Nekihajtott egy fatörzsnek.

- És a fa mérgében szitává lőtte a vezetőt?

- Nem, azt én tettem. Zombivá változva megpróbált kicsinálni.

- Hihetetlen.

- Átkozott egy história – helyeseltem.

- Furcsa dolgok történnek körülötted, Thorvald Stianson.

- Azok. Nem ártana óvatosabbnak lenned, Carla Keywood.

- Majd vigyázok.

Továbbra sem kértem, ő újra ivott, s elsüllyesztette a flaskát. A telefonom megcsörrent nadrágzsebemben, halványan éreztem rezgését is. Felálltam, hogy előbányásszam. Újra Zero volt az, ráadásul ilyen kései időpontban… rosszat sejtettem.

- Hol vagy? – kérdezte.

- A főtéren.

- Nagyszerű! Reméltem, hogy még nem tértél haza. Figyelj csak, találkoznunk kellene. Fido hívott az előbb a temetőből.

- Mit keres ott ilyenkor?

- Nem említettem? Kissé megkattant vagy mi, lényeg az, hogy a fivére sírja mellett alszik a keddi temetés óta, hálózsákban. Az öreg félbolond temetőőr nem is sejti, az őrkutyával meg összehaverkodott, mindig visz neki pár zsíros falatot.

- Hm.

- Hát, ja. De nem is ez a lényeg. Pár perce hívott, hogy valami nincs rendben a sírok között. Történik valami… Valami paranormális. Hívott, hogy nézzem meg, és volt valami a hangjában, ami miatt odamegyek, bár jobb szerettem volna aludni.

- Közben eszedbe jutott, hogy nem árthat egy kis erősítés – mondtam, fel-alá járkálva a macskakövön. Carlán láttam, hogy figyel és igyekszik rájönni, miről eshet szó.

- Úgy valahogy. Ha csak a fele igaz a tábortűznél elhangzottaknak, láttál már fura dolgokat. Nem jönnél ide?

- De, miért ne… Úgysem tudok aludni.

- Pompás. Találkozzunk a temetőkapu közelében. Ne pont előtte, még felébred a vén marha.

- Rendben, tíz perc.

- Rendben.

Zsebrevágtam a Nokiát - előtte a kijelzőre pillantottam: pontosan éjfél volt, beléptünk a kísértetek órájába -, és felültem a Suzukira.

- Hová megyünk? – kérdezte Carla. Még a járdaszélen ült, onnét nézett fel rám. Csinos az arca, a teste első osztályú, gondoltam, csak hát van benne valami… nyugtalanító. Nehéz megfogalmazni, mi is az pontosan.

- Csak azt tudom, én hova megyek. A temetőbe.

- Fidón újra elhatalmasodott a nekrofíliája? Miért kellesz te oda?

- Látott valamit.

- Veled tartok – jelentette ki.

Kullancs, dünnyögtem magam elé. Arra azért ügyeltem, hogy ő is értse. Nem reagált a provokációra. Nyeregbe ültünk és berúgtuk a két nagymotort.

- Ebben az államban nem tiltják az ittas vezetést? – puhatolóztam.

- A tűznél te is söröztél, az sem ment még ki. Különben is, az engedély nélküli fegyverviseléssel hogy állunk? – kérdezett vissza.

- Honnét veszed, hogy nincs fegyvertartási engedélyem?

Csak legyintett. Felvettük a bukósisakokat és gázt adtunk.

Áthajtottunk a házak árnyai között, csak kevés ablakban égett a villany. Szorongató érzés fogott el. A Honda Civic utasainak példája jelezte, hogy a rémek megjelenése és a halálesetek immár nem koncentrálódnak a kastély területére. Lehet, hogy hamarosan Tombstone utcáin is vér fog folyni? Mi minden történhetett ezen falak között, amiről nem tudhatok?

Ráfordultunk az országútra, s a benzinkutat elhagyva hamar a sírkerthez értünk. A rozoga kerítés tövében, a bejárattól távol három kétkerekű pihent. Közelebb érve megláttuk a triumvirátust is: Zero és Tommy egyelőre kikapcsolt zseblámpákkal ideát, Fido pedig odabent várt, kezét egy nagy, ronda, fajtakevert kutya nyalogatta. Halkan beszélgettek, majd fényszóróink sugarában felénk fordultak és integettek, kapcsoljuk ki a világosságot és a zajt. Letámasztottuk járműveinket, és pár pillanat múlva már mind az öten a temetőben voltunk. A kerítés megmászása a legkisebb kalandvágyó gyereknek sem jelenthetett nehézséget; maximum az őzeket és vaddisznókat tarthatta távol a síroktól, bár utóbbiak akár ki is dönthették.

A kutya mindannyiónkat megszaglászott, a bizalmatlanság legcsekélyebb jelét sem mutatta. Hát, nem lehet túl strapás az élet a vidéki sírkertekben… Aztán az „élet” erre a megállapításra is rácáfolt persze.

- Hallgassátok! – suttogta Fido. Éppen akkor halkan felmorajlott a föld és alig érezhetően rezgett pár másodpercig. Néhány hant fölött lidércfények gyúltak.

- Ez már így megy vagy húsz perce.

Félelmetes volt ott, az éjszakai ködben, a reszkető temető mélyén nézni a sápadt fénypöttyöket, amint felviláglanak és ellobbannak. Az egyik épp Toto sírja fölött pislákolt. Oldalt gyűrött hálózsákot láttam laticelen, s valamiért csak most olvastam le a sírkőről az elhunyt srác polgári nevét: Thomas Doherty. 1988-2006. A kutya nyugtalan volt és nyüszített. Fido meg akarta simogatni a fejét, de az állat a keze felé kapott, majd szégyenkező pofával, szűkölve eltakarodott.

Ami ezután következett, legrosszabb várakozásunkat is felülmúlta.

A lidércfény felvillant, majd bekúszott a földrögök közé. Sötétség támadt, melyet csak Tommy és Zero zseblámpái hasítottak szét. Hangot hallottunk, mintha a bolygó gyomra korogna, s kaparászásban folytatódott. A két fénykéve a síron kereszteződött, ahonnét kikelt a lakó. Először fehéres kezét, alkarját, vállát láthattuk, majd Totót teljes valójában, amint felül, és rothadó arcát felénk fordítja. Ezt az üveges, kék szempárt már láttam az erdőben, közvetlenül, mielőtt a farkasember engem is elkapott – akkor sem volt bennük több élet. A szétmarcangolt nyakban mintha rovarok nyüzsögtek volna, A lefittyedő ajkak közül sziszegve szökött a poshadt levegő, s a teremtmény borzalmas nyöszörgésben tört ki.

A bűzhullámtól rosszul lettem, hátrálni kezdtem. Fido ordított. A puskát a motoron hagytam, jöttem rá. Az oszló, sárral borított Toto előmászott és – egyelőre – élő testvérére támadt, ő állt legközelebb.

Fido nem is védekezett, csak térdre rogyva üvöltött, amikor a zombi megragadta. A társunkat ért támadásra mindannyian felocsúdtunk. Felmarkoltam a lábamnál heverő, öklömnyi követ, a két punk pedig ólmosbotot kapott elő ruhája alól. Ütni kezdtük az élőholtat; részemről hamarosan elhátráltam, nem fértem oda tőlük és félő volt, hogy nekem is jut egy-egy csontrepesztő ütleg. Inkább elhúztam a rókázó Fidót bőrkabátja gallérjánál fogva az összecsapásból, akit Carla azonnal gondjaiba vett. A holttetem hamarosan újra vízszintes testhelyzetbe került: a két rövid ütőfegyver palacsintát formált belőle. A két gladiátor zihált és húzott rá még párat, Fido pedig teljesen kikészült, taknya-nyála egybefolyt és tagolatlan hangokat adott ki. Akkor vált némileg kezelhetővé, amikor Carla felpofozta. Mechanikusan jött velünk – elindultunk a temetőőr kalyibája felé, ugyanis nem Fido volt az egyetlen, aki kikelt nyughelyéről. Három-négy „friss” halott tántorgott felénk, úgy tűnt, csak pár napja lehettek elföldelve. Botladoztam, két ízben térdre is estem fejfákban, melyek alaposan összeverték lábszáraimat. A kővel, melyet görcsösen szorongattam, fejbedobtam egy túl közelre keveredő élőholtat. Reccsenést hallottam, ahogy elnyaklott a feje, s dobott egy hátast, mely bármelyik kaszkadőrt büszkeséggel töltött volna el. Berobbanva a házikóba Tommy rátenyerelt a villanykapcsolóra. Az öreg, borostás őr, a „vén marha” megrémült, éppen legszebb álmából ébredhetett. Carla a takaróra dobta a széktámlán lógó nadrágját és kabátját.

- Öltözz, menekülünk! – parancsolta a lány.

Az eb a sarokban vinnyogott. Odamentem, hogy megnyugtassam és a nyakörvénél fogva kivigyem a temetőből, de a félelemtől kiforduló szemmel meg akart harapni, ezért kapott egy figyelmeztető rúgást.

- Segítség, gyilkolnak! – kurjantotta a szerencsétlen öregember.

- Próbáljon megnyugodni, segíteni akarunk! – közölte Tommy. – Azonnal velünk kell jönnie, veszélyben vagyunk!

- Ne sáncoljuk el magunkat a házban? – kérdezte Zero.

- A fene se akar itt éjszakázni! – kiáltotta Carla. – Húzzunk, míg körül nem zárnak!

Felrángatták az öreget, s lemondva felöltöztetéséről, egy szál gatyában magukkal húzták. A sokkos Fidót Zero vonszolta a csuklójánál fogva, így nekem volt szabad csak a két kezem. Felragadtam az asztalon heverő kulcscsomót, és egy szöges deszkát a sarokból – talán koporsót ácsolt az öreg – s rögvest pofon is vertem vele háromszor egy belépni készülő öregasszonyt. Zombi volt persze, de a jelenet így sem tűnt szívderítőnek.

- Jaj, Margo néni! – rikoltott az agg őr. – Rendőrség! Segítség! Itt vannak az ámokfutók! Sorozatgyilkosok!

- Még egy szó, és tényleg véged! – förmedt rá Carla. Az komolyan vette és elnémult, csendesen reszketett.

Mindez pillanatok alatt játszódott le. Futva tettük meg a kapuhoz vezető rövid utat, több félelmetes, de szerencsére lassú üldözőnk is akadt. A legnagyobb kulcs nyitotta a zárat, a két srác világított nekem az ugráló fényű zseblámpákkal. Sikeresen kimenekültünk a felbolydult temetőből, ahol legalább féltucatnyi megelevenedett árnyat láttunk mozogni a párában, s a hűvös levegő nyögések, csoszogás zaját hozta felénk. Visszazártam a kaput. Döbbenten néztünk egymásra, ziháltunk. A kerítés mentén parkoló motorjainkhoz sétáltunk, kékre-zöldre vert lábaim sajogtak, de a fájdalom már akkor múlni kezdett.

Regeneráció, ugyebár. Miért van olyan érzésem, hogy farkasalakban az összes megvuduzott sírlakót képes lennék bedarálni gyrosnak?

Tommy az öregre adta saját kabátját. Épp sajnálni kezdtem, hogy eltéptem azt a névjegyet, de a Keywood-lány már telefonált is.

- Halló, seriff? Hamarabb is felveheti! Az mindegy. Küldje az elfuserált vadászait a temetőhöz, munka van. Micsoda? Hát zombik. Igen. Melyik szót nem érti? Ne azzal legyen elfoglalva, hogy én ki vagyok, hanem tolja ide a szőrös seggét! Tudja, mit? Adom a temetőőrt!

Amit pedig a rémült öreg - aki gyanús szagot árasztott és még gyanúsabb foltokat kezdett hagyni maga után - a telefonba motyogott, az egy pszichológus-konzíliumnak elég lett volna, jó sokáig…

Carla rám nézett és kipréselt egy mosolyt. Szeme körül elkenődött a fekete festék.

- Így ni, angyalka. Első randevúnak nem is rossz…