„Az emberélet útjának felén/ Egy nagy sötét erdő jutott belém:/ a születő halálnak tudata./ Sok ágbogával, árnyával növekszik;/ s én hordozom – ha nem tetszik, ha tetszik -. / Nem szarv, maszk, lópata,/ kívülről leső rém ez a tudat:/ erdő a szivem égboltja alatt;/ susog szelíden, mert hálás nekem:/ egy levele sem sarjad nélkülem.” (Devecseri Gábor: Erdő)

…Vércseppek csapódnak az Idő homokjába - lelassított filmszalagon…

Magamhoz tértem kómaszerű alvásomból és csak feküdtem ott, Salmagundi néni elsötétített szobájában. Lerúgtam a takarót, a verejték azonnal megfagyott testemen. Rettenetesen fáradt voltam, mégsem tudtam visszaaludni órákon át. Lelkiismeretfurdalás. A testemben a csontok mintha törött üveggé változtak volna, vállamból folyamatos fájdalom sugárzott ki. Éhség gyötört.

…Gyilkosságok. Az ölés íze. Már csak önmagammal kell szembefordulnom…

Kérdésessé vált az amúgy is elöregedett kisváros túlélése az elmúlt hét eseményei után. Talán végleg a semmivé lesz, hiszen lakosai és épületei, értékei jó része az enyészeté lett. Segíteni akartam, amennyire lehet. Bár az utolsó napban a település félig-meddig kiürült, sokan nem voltak hajlandóak otthagyni otthonukat, ahol felnevelkedtek és leélték életüket. Kockázatos volt visszatérni, de úgy gondoltam, az Árnyéklégió odahaza ugyanúgy megtalálna. Ők azonban már nem voltak ott. Halottaikat és felszerelésüket összeszedve eltűntek, akár egy rossz álom. Ransomnak nyilván ugyanúgy szembe kell néznie a bőre alá bújt fenevaddal, mint nekem.

Romok közül mentettünk embereket, utcákon és házakban fekvő holttesteket szállítottunk el. Sikerült elejét venni járvány kitörésének, hála a külvilágból érkező támogatásnak. Mentőhelikopterek lebegtek a tetők felett, orvosok tucatjai nyútottak segédkezet a lakosságnak. A média hiénái is megjelentek persze, a legpofátlanabb operatőrnek, aki jóformán belemászott egy rémült nénike szájába, Carla kirúgta a kamerát a kezéből, s mikor a stáb a kelleténél agresszívebben kérte ki magának a dolgot, hajszálon múlt, hogy Scissors ki nem nyírta a hangmérnököt. Az rámozdult, Scissors megijedt a hirtelen mozdulattól, s ha nem ütöm félre a kezét, alkarpengéi kigyomlálják a fickó beleit. Mondanom sem kell, a stáb nem feszegette tovább a dolgot, már csak távolodó ordításukat hallottuk. A kiérkező katonaság a továbbiakban távoltartotta a forgatócsoportokat a helyszíntől.

Amint az élet a helyes kerékvágásba kezdett zökkenni, már nem volt szükség a segítségünkre, Yukon megye többi részéről érkező szakemberek vették kezükbe a dolgokat. Végre kialhattam magam, évszázadok óta először.

Belső démonaim ezután törtek rám igazán, amint nem kellett másokkal törődnöm. Sohasem felejtem el, ahogy a vécé előtt térdelek és telihányom áldozataim vérével. Marla és az árnyéklégiós kommandósok vérével. Amúgy sem nagy öröm porcelánbuszt vezetni, de akkor kifejezetten a tébolytól rettegtem. A rémálmok annál is rosszabbnak bizonyultak, mint eleinte hittem. Az…

…öngyilkosság gondolata…

…után megráztam magam és igyekeztem nem összetörni. Ez a könnyebb út sehová sem vezet. Fekhetek még eleget hat láb mélyen, minek azt úgy elsietni.

Inkább felgyalogoltam a kastélyhoz. Persze nem katasztrófaturizmusosat szándékoztam játszani, sokkal inkább megkeresni gyorsan-jött-gyorsan-ment barátom, az Alexander Stone néven ismert másolat testét. Elsősorban nem kegyeleti okokból. Hajszálakat, alvadt vért, alapanyagot akartam szerezni. Klónozni akartam a klónt, a technológia talán a rendelkezésemre áll egyszer. Hátha Ransom elé visznek egy szép napon, és kivégzésem helyett sikerül rávenni az ezredest erre. Végtére is szerves része, aki beteljesítette tervét, megfertőzte az Eredetet. Csalódnom kellett. A kastély jobb állapotban volt, mint az Usher-ház, és bár nem omlott tóba, kellően magába roskadt ahhoz, hogy bármit kezdjek vele. A hatalmas kapu még állt, félig nyitva, porral lepetten. Előtte hevert törmelékkel borítottan a használhatatlanná nyűtt bőrkabát és a lefűrészelt csövű puska. Nyikorogva tárult a szárny, s csak pusztulás fogadott mögötte. No és a lény, amely Mrs. Braxton alakját magára öltötte. Ott hevert a félhomályban, kiszáradva, mozdulatlanul, mint egy halom kiszikkadt kocsonya, vagy mint egy napégette vámpír. Áttetsző porhüvely, ennyi maradt a McGlieth-kastély negyedik réméből. A kőre lappadt szemek akár egy rajzfilmcsigáé is lehettek volna. Hozzáérintettem bakancsom orrát - mely eléggé elnyűtt volt ahhoz, hogy kivillanjon belőle az acélbetét -, porrá omlott a könnyed mozdulattól

Az üvegház szilánkjai között egy ásót leltem, nekiálhattam elhantolni a kert sarkában heverő csontvázat.

- Tudod, öregem, eleinte úgy képzeltem, szabályos temetést kapsz, koporsóval, ceremóniával; de hát Tombstone papja nem méltó arra, hogy misét celebráljon bárki fölött. Nem elég elhivatott, emberileg sincs sehol, szóval egyelőre meg kell elégedned ezzel, amit egy lekötelezetted nyújt neked. Úgy ám, hiszen a gyűrűd nélkül már én is zombi lennék. Hogyan raktad bele azt az ellenvarázst? Alkimista voltál? Harcoltál McGlieth és a romlott létsík ellen, lefogadom. Járt ott a lelkem, miután a farkasember lefejelt a télikertben. Szakadék, magma, miegymás. Kicsit sem tetszett. Az ellen a világ ellen tényleg harcolni kellett, és sok bajtársamat veszítettem el a küzdelemben. Téged is közéjük sorollak. Amint találok rendes papot, visszajövünk, exhumálunk és megkapod a méltó temetést. Ha pedig találok egy médiumot, dumálhatunk. Akkor majd elárulod a neved.

Porlepte motorkerékpárom a kerítés vaslándzsái tövében várt. Amikor berúgtam és feldübörgött, Mr. Watts jutott eszembe. Jó éjszakát, Edward. Példát mutattál. Hátat fordítottam a romoknak és húztam a gázt, de nem éreztem nyugalmat. Sikerült megsemmisíteni azt, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk gonoszságnak? Aligha. Mennyire fértünk hozzá? A Gyűrűk Urában, amikor a vulkánba vetették a Fekete Úr uralmát szimbolizáló gyűrűt, összeomlott a sötétség birodalma. Itt erről szó sem lehet, olyan világok léteznek, ahová nem tudunk átjárni, nem szűnnek meg varázsütésre, sőt időről-időre ottaniak látogatnak meg bennünket.

És az Árnyéklégió sem foszlott szét kakasszóra. Ott vannak valahol - cseppet sem érzem ezt életbiztosításnak. Ugyanolyan mészárosok, mint a szörnyek, de beléjük még fantázia sem szorult.

A rendőrőrsre hajtottam, melynek cellájában Alex eltöltött némi időt. Azóta valószínűleg nem akadt lakója, Marla a szomszédosban üdült. A priccsen sikerült néhány hajszálat találnom, melyek méretéből és színéből ítélve akár tőle is származhattak.

Este a Denevérben illusztris vendégsereg gyűlt össze. Ittunk, de a mérték nem a vödröt és a tartózkodás nem az asztal alattot jelentette. Senki sem akart lerészegedni, az élet már túl értékesnek tűnt.

- Azt hiszem, csatlakozom a Hell’s Angelshez – merengett Eric. – Ezek után biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb befogadnak.

Felhívtuk Tommyt – messze járt, mintha menekülne. Amikor megtudta, hogy átvészeltük a nehéz időket, örömében sírt és össze-vissza beszélt.

Shelly épp kiment a mosdóba, amikor Scissors bárgyú kifejezéssel arcán felém fordult. Szerelmes slágerek dallamai rohanták meg agyam. Vigyorogtam.

- Furcsa érzések töltenek el legbelül – mondta. – Cseppet sem egzaktak, de kellemesek.

Cloud bácsival és Rufussal bugyborékolva beleröhögtünk a sörünkbe.

- Alexnek az amnéziája adott tiszta lapot. Téged a csalódás vezérelt az érző lénnyé válás útjára. A hajlam persze eleve ott volt a génállományotokban. Szerepét tekintve Ransom maga is romantikus hős – mondtam, mert addigra már bölccsé ittam magam.

- Próbáld meg feldolgozni az érzéseket, melyekben lubickolsz – mosolygott Carla.

Eszembe jutott Veil. Carla észrevette az arcomon átfutó felhőket, s amint Shelly visszatért, a csuklómnál fogva kivonszolt az utcára. Vadul kapaszkodtam a söröskorsómba.

- Mire gondolsz? – kérdezte. – Kire?

Semmi mellébeszélés. In medias res.

- Az exemre.

Tudni akarta, nem engedett el, míg ki nem tálaltam, hiába akartam szabadulni és mutattam ki ingerültségemet.

- Arra, akiről úgy tűnt, hogy egymásnak lettünk teremtve. Akivel le akartam élni az életemet, akitől gyereket akartam, és most már tudom, hogy vége a kapcsolatnak. Egy idő után a minimális toleranciát sem kaptam meg tőle, mert roppantul zavarta, hogy nem lehet domináns. Bármit akartam hinni, nem tartoztunk egymáshoz, ezen minden igyekezetem, kompromisszumkészségem és meghunyászkodásom sem segített. Ezt is hozták ezek a napok - eltávolították a lelkemet tőle.

- És most? Falak mögé bújsz?

- Ne nézz így rám. Alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra.

Szép volt a figyelő szeme, szép volt ő maga, királynő a nők között, de nem akkor, nem számomra.

- Ne nyaggass. Tisztába kell jönnöm magammal. Nem akarom megragadni a napot, talán időre van szükségem, míg sajnálhatom kicsit magam, mielőtt beszélek a belém költözött állattal. Többé sosem leszek ugyanolyan, és ez gondot okoz.

- Jó – mondta. – Tetszel és megmentetted az életemet. Megkapod az időt, amire szükséged van: remélem, konstruktívan használod fel. De vigyázz, mert kapós vagyok.

Másnap az antikváriumban furcsa találkozás részese lettem. Ketten - egy fekete hajú, vékony srác és egy jó alakú, barna lány - léptek be röviddel utánam az utcáról, azonnal tudtam, hogy sejtelmem, mely szerint valaki követ, pontosnak bizonyult. Éreztem bennük a fenevad vérét, ahogy ők is bennem… de ettől még nem lettünk egy falka. Felkészültem a támadásukra, ám az elmaradt.

- Látod, maradt még a Bestiák közül – mondta a fiú. Össze volt nőve a szemöldöke.

- És tudunk még legalább egyvalaki létezéséről – tette hozzá a lány. – Kyran-Delegaar megölésévél te váltál alfa-hímmé.

- Kösz szépen, de nem vagyok jó falkaállat – közöltem. – Mit vártok tőlem?

- Nem tudjuk, mivé legyünk. Mihez kezdjünk a sorsunkkal. Mikor ölhetünk és mikor…

- Stop. Dilemmáitok az enyémek is és egyelőre nem ismerem a válaszokat nálatok jobban. Gyilkolásról azonban szó sem lehet. Teliholdas éjszakák előtt jobb, ha lakott helyektől távol üttök tanyát, ahol senkinek sem árthattok. Most elhagyom ezt a várost, de visszatérek. És ha széttépett holttestekről vagy eltűnt emberekről kapok hírt, úgy fogok tekinteni rátok és azokra, akik még megmaradtak a fajtánkból, mint akik keresztezték az utamat. És az egyikőnk számára sem lesz előnyös.

- Sajnálom, hogy így fogod fel. Nincs jogod haragot táplálni irányunkban. Áldozatok vagyunk, nem gyilkosok.

- A következő találkozásunkkor biztosan barátságosabb hangulatban leszek – mondtam elszoruló torokkal. Máris bántam szükségtelen fenyegetőzésemet. Tényleg nem kellett volna kiakadnom rájuk, de arra emlékeztettek, ami vagyok. Ráadásul az első tetem látványától a baltás zombivadászaton át az ölésig rövidebb volt az út, mint mindezt feldolgozni, miután a puszta túlélésért folytatott küzdelem véget ért. Túl sok volt a halott.

A farkasember biccentett és kiballagott az antikvárium polcsorai közül az utcára. A lány odahajolt hozzám, izgató, vad illata betöltötte orromat. Szájon csókolt és éles fogaival az ajkamba mart. Vérem a földre csöppent, és mire halk csilingeléssel becsukódott mögötte az ajtó, már össze is forrt a könnyű seb.

…Ő megért engem. Ilyen se fordult még elő…

            Elkövetkezett az utolsó nap is. Kora hajnalban szüttyögtem egyet a városban, Cloud bácsi és Rufus Lange elkísértek a Spartacus nevű, csillogó-villogó trike-on. A sírkertben barátaim hantjára egy-egy szál fehér rózsát helyeztem. Fitzgerald Doherty fejfáján Carla verse állt. Hazafelé vettem az irányt, s az erdőből vonítás harsant. A két szürke farkas egy mohlepte sziklán állt, így búcsúztatott. A három szív egyszerre dobogott, pumpálta a vért, éreztem. Ez a kép és érzés belémvésődött. Így ér véget a történet… egyelőre. Az élet, ez a száz százalékos halálozási aránnyal járó, nemi úton terjedő betegség, halad tovább.

„Mennyivel kevesebbet zúgolódnánk, s mennyivel hálásabbak lennénk a gondviselésnek, ha önnön helyzetünket azokéhoz hasonlítanánk, akik szerencsétlenebbek, nem pedig azokéhoz, akik szerencsésebbek nálunk, hogy ezzel igazoljuk panaszainkat.”

(Daniel Defoe: Robinson Crusoe)

Megnyomom a lift gombját, kihúzom zsebemből a lakáskulcsokat. Lépteim kopognak az üres folyosón. Végre itthon. Világítás fel-, Bach bekapcsol. Szellőztetek és meglocsolom némán agonizáló szobanövényeimet, de magam számára nem sikerül szilárd táplálékot lelnem a hűtőben. Ami esetleg szóba jöhetne, abban már elindult az evolúció, elfogyasztásuk gyilkossággal lenne egyenértékű. Az éhenhalástól az érkező Devine házaspár ment meg, akik két megtermett, még meleg pizzát hoznak. Halleluja! Az enyém megpakolva rendesen csirkemájraguval, hagymával, kukoricával, de mondanom sem kell, az övékbe is beletorkoskodom. Étvágytalanok, nem hagyhatom, hogy a finom étel kárbavesszen. Éjszakába nyúlóan beszélgetünk, és Susannah rendelkezésemre bocsátja a néhai Alex Stone emlékiratait és diktafonszalagjait. Megrázó élmény áttanulmányozni őket. Meg kell ígérnem, megírom a saját naplómat. Amikor elmennek, kipakolom málhazsákjaimat; kevés holmimat idejében átmentettem beléjük, jóval a McGlieth-kastély romba dőlése előtt. A szennyes a mosógépben forog, a kopott Moby Dick-kötet puha, hívogató ágyamon landol. Azon tűnődöm, van-e jogom visszamenni, vissza tudok-e menni az iskolámba, folytatni a gyerekek tanítását. Arra jutok végül, hogy valószínűleg pont erre van szükségem. „Összetörni akárki tud”, írja Steinbeck az Érik a gyümölcsben. Ideje megrázni magam. Az ablakhoz lépek és a sok emelet magasából lenézek a nagyváros neonfényeire. A hold keskeny sarlóként világít csupán, újságpapírt sodor a feltámadó szél a néptelen utcán, s mélyen a szobám ablaka alatt a sötétzöld Intruder mellett egy hasonlóképp porlepte, ezüstszín V-Rod parkol.

(Vége)