„Éjszaka – alvásban/ Lidércnyomás – álmok helyett/ Átvonszol a mocskon/

Nem maradt hely menekülni – sem elrejtőzni…” (Tristania: Shadowman)

A bérleményem előszobájában porosodó muzeális, tárcsás telefon eszembe juttatta, hogy legfőbb ideje volna felhívni Devine-t. Mobilomból előkerestem a számot, s a bordó bakelit kagylót felemelve tárcsázni kezdtem. Ötödik kicsengésre vették fel, kellemes női hangot hallottam.

- Tessék.

- Jó napot, asszonyom. Thorvald Stianson vagyok. Brandon Devine-nal szeretnék beszélni.

- Azonnal adom.

Kisvártatva régen hallott hang szólt a kagylóba; éreztem a visszafojtott örömet.

- Szia.

- Szia, Brandon. Gondoltam, rádcsörgök.

- Jól tetted. Hol vagy?

- Már elindultam otthonról, gondoltam, megleplek. Tombstone-ban töltök nehezen felejthető órákat…

- Hát, szép kisváros, bár izgalmasnak nem nevezném.

- Hmmm…

- Mikor jössz át a kastélyba?

- Amikor neked megfelel. Nem akarok rátok törni, készüljetek fel.

- Ó, nekünk bármikor jó. Átmenjünk érted most? Kocsival vagy, vagy busszal jöttél?

- Motoron közlekedem mostanság… Ne fáradjatok, odatalálok.

- Indulj el, hogy sötétedés előtt ideérj.

- Jó… akkor hamarosan találkozunk.

- Viszlát, Thorvald.

Kattanás, tárcsahang búgása. Szobámba indultam összecsomagolni kevés holmimat. Amikor Salmagundi néni meglátott kifelé tartani a málhazsákkal, automatikusan bele akart nézni, nem nyúltam-e le valamit idejekorán távoztomban. Udvariasan, de határozottan toltam félre az útból. Pampogott valami Drake-ről, meg hogy feljelent, de amikor mély hangon rámorogtam, végre eltisztult az aurámból. Suzukimhoz mentemben még rikácsolt a kapuból.

- Most azonnal leltárt készítek, és ha bármi hiányzik, akár egyetlen poloska is, tömlöcben végzed!

Remélem, az eltört éjjeliedényt nem rója a számlámra. Ekkor újabb kiabálás verte fel a tér csendjét.

- Elhallgass, te szipirtyó! Majd adok én neked gyalázni ezt a rendes fiatalembert!

Egy magából kikelt Cloud bácsi totyogott be viharos sebességgel a színre. Botját lengetve közelítette meg Salmagundi nénit, aki ijedtében még épp idejében csapta be az ajtót, így nem a szeme közé kapta a botcsapásokat, melyek szaporán kopogtak a lakkozott fán.

- Majd én megtanítalak emberségre, kutyafülű! – rikoltotta Cloud bácsi, majd kiváló reflexszel kapta el szájából kipottyanó protézisét. Zavartalanul helyezte vissza, miközben bentről „fonnyadt csirkefogó” és „rendőrség” szavak szűrődtek ki.

- Hehe! Jól beijedt a randa banyája – vihogott elégedetten Cloud bácsi. – Hová tartasz, édes fiam?

- A kastélyba – mondtam, felvéve a bukósisakot.

Erre egy árnyalatnyit elkomorodott.

- Úgy? Hát vigyázz magadra. Nem a legjobb a híre annak a helynek. Állítólag gyilkosságok is megesnek ott néhanapján. Ne feledd, bármi történjék, a vén bakához mindig fordulhatsz. Nem felejtem el, hogy kiálltál mellettem.

Kapóra jött az öreg, elmagyaráztattam vele a kastélyhoz vezető utat. Rövid búcsúzkodás után nekieresztettem a nagy motort az útnak. Északi irányban hagytam el az álmos kisvárost.

Hideg szél fújt, leveleket kavart. Az MP3-lejátszó kikapcsolva lapult belső zsebemben, nem volt hangulatom zenehallgatáshoz. Leszállt a szürkület és felkelt a telő hold, fényesen futott fölöttem a keleti égbolton. Enyhe zökkenéssel fordultam rá az erdőbe kanyargó földútra. A fák között már mély volt a sötét, reflektorom fehér fénye szikeként vágott belé. Lassan haladtam, a motor bőgése oda nem illőnek, túlságosan hangosnak rémlett a sötétségben. Leállítottam kicsit a gépet, s rájöttem, mi zavar. Ez a tökéletes nesztelenség. Egyetlen távoli autó zaja, egyetlen madár hangja sem szakította meg. Kellemetlen érzésem támadt, a karomon felállt a szőr.

Mintha figyelne… valaki.

Megráztam a fejem, és lassan, a kiálló, nagyobb gyökereket kerülgetve gurultam tovább. A rossz érzés nem múlt el. Kicsit paranoiás vagyok, de ehhez foghatót még nem éreztem. Pedig jártam egyedül éppen eleget erdőben, egyedül is, ismeretlen helyen is, éjszaka is. Tudtam, nem az árnyékomtól félek, a hatodik érzékem próbál valamire figyelmeztetni, amit nem értek. Vártam, hogy történjék valami – meg sem lepődtem, amikor sok perc múltán végre történt.

Fekete tömeg került fényszóróm sugarába. Mozdulatlanul sötétlett, keresztben a szűk földúton. Fékeztem, levettem a bukót és leszálltam a nyeregből. Nem fatörzs volt, jöttem rá kénytelen-kelletlen, amint közelebb mentem, hanem egy felborult motorkerékpár és egy mozdulatlan ember. Az ismeretlen srác groteszkül kitekert testhelyzetben hevert, félig crossmotorja alatt. Folytonossági hiányokkal küszködő bőrszerelést viselt, inkább tűnt szegecsekkel kivert linóleumnak. Leguggoltam hozzá. A náci rohamsisak alól kifejezéstelen tekintet bámult az ürességbe. Még sohasem láttam halott embert, kicsit megrázott az élmény. Azt az üveges, kék szempárt sohasem felejthetem el, tudom. Mi hiányzott, hogy én heverjek itt? A legrosszabb a fiatalember nyaka volt… merő seb. Láttam bukást eleget, párban nekem is volt részem, de azok nem ilyen típusú sérülésekkel járnak. Ezt a torkot mintha szétmarcangolták volna.

Beleérintettem ujjamat a test alatt szélesen terjeszkedő vértócsába. Még nem alvadt meg teljesen. Bármi történt itt, mostanában történt. Felálltam és a mobiltelefonért nyúltam.

Szemből erősödő zaj hallatszott: autó közeledett. Be akartam ütni a segélykérő számát – amúgy fogalmam sem volt, van-e egyáltalán térerőm -, amikor az erdőből idomtalan tömeg vágódott elő. Döbbenetes csendben mozgott, eltakarta előlem motorom reflektorának fényét. Az egész egy pillanat alatt történt, a szemem káprázott, nem tudtam, ki vagy mi lehet az, csak annyit, hogy nagy és gyors. Felém lódult, én pedig nem tudtam kitérni előle - elsodort, az ütéstől kiszakadt tüdőmből a levegő. Védekezőn arcom elé kapott karomba fogak martak a vastag bőrkabáton keresztül. Mintha satuba kerültem volna, de ez a satu vonszolt magával... és büdös volt, állatiasan büdös. Zajt nem adott, nem hörgött, nem morgott. Éreztem, ahogy áthurcolnak a holttesten.

A közeledő autó zaja felerősödött, majd ködlámpák villanásával fékcsikorgásba váltott. Hatalmas csattanás. Az első kerék kis híja, hogy át nem ment a fejemen, támadómat viszont telibe találta a gallyvédő rács. A satu hasadó zajjal eresztett, elsuhanásával nyugalom szállt meg. Kocsiajtó nyílt, egy pár westerncsizmát pillantottam meg. Ezután pár másodperc valószínűleg kimaradt. A fájdalomra eszméltem, mely karomból sugárzott, továbbá úgy éreztem, átgaloppozott rajtam egy bölénycsorda. Ruhám megvédett a felszíni sérülésektől - kivéve a harapást – de ettől függetlenül fájdalmat éreztem pár helyről.

- Thorvald… egyben vagy?

Devine aggódó arca hajolt fölém. Megmozgattam tagjaimat, rájöttem, hogy zúzódásokon túl nem esett bajom.

- Azt hiszem, vennem kell egy új bőrkabátot – hallottam távolról saját magamat. Segített feltápászkodni, de olyan remegés jött rám, hogy neki kellett dőlnöm a metálbarna terepjáró oldalának. Mély levegővételekkel legyűrtem a rosszullétet. Átvettem a felém nyújtott ásványvizes palackot, ittam néhány hűvös kortyot. Nagyon jólesett.

Így, csaknem egy évtized után Devine ugyanolyan szőke szívtipró volt, mint akire emlékeztem. Szerencsére nem a nyálas fajtából. Rá mindig is buktak a lányok, míg nekem meg kellett küzdenem a sikerekért. Veil volt a kivétel, vele… valahogy illettünk egymáshoz, legalábbis így tűnt eleinte.

- Hívok mentőt – mondta Devine. – Dehogyis, hülyeség… ostoba nagyvárosi beidegződés. Hamarabb látsz orvost, ha beviszlek Tombstone-ba. Még szerencse, hogy kijöttem eléd. És… Te jó isten!

Ez kedves. Úgy el van velem foglalva, hogy csak most vette észre a hullát.

- Hát igen, inkább rendőrt hívjál – mondtam fanyarul. Eszembe jutott Salmagundi néni. – Egy halottszállító sem ártana. Nekem viszont az ijedtségen kívül kutya bajom és pihenni akarok, nem kórházba rohangálni. Nálatok biztos van valami, amivel fertőtleníthetjük a sebemet, és van érvényes tetanuszom.

Fürkészőn nézett rám.

- Nem a legjobb ötlet. Várjuk be a zsarukat, azután elválik, mi legyen. Jesszusom, micsoda éjszaka! És amit elütöttem, hol van?

Jogos kérdés… a választ azonban rég elnyelte az erdő sötétje.