„Indul a vadászat/ Csak a leggyorsabb élheti túl/

Préda után járjuk az erdőt/ Kitartóan kutatjuk a szarvasokat/ Éhség morog a gyomrunkban/ Szemünk, akár a farkasé/ Megszállottként rohanunk a hús után/ És szánalom nélkül ölünk/ Felvidít és nevetünk, amikor a szarvas elvágódik/

A vadászat több a táplálék elejtésénél” (Korpiklaani: Hunting Song)

Nem tudom, mi lehetett az, a pokol hanyadik bugyrából mászott elő. Az egyik percben még fekete sört kortyolgattam, a következőben már dúlt a küzdelem köztünk és a lovecrafti teremtmény között Mrs. Devine-ért. A lény erős volt. Játszva kikészíthetett volna bennünket, de a támadás váratlansága és hevessége megzavarta, és szerintem… meg is ijesztette. Sérüléseket szerzett, elég súlyosakat. Miután a fejét piszkavassal félig szétverő Alexet fojtogatta és falhoz csapta, hozzávágtam egy nehéz széket – ekkor szerencsére úgy döntött, a stratégiailag indokolt visszavonulást választja.

Nem tudta, amit sejtettem. Ha akkor nem menekül el, valószínűleg mindannyiunkat megöl - többet nemigen tehettünk volna ellene. Devine felbukkanása a kevésbé jó állapotú ajtószárnyak között azonban nem vállalható kényelmetlenséget jelentett számára. Indás, torz teste valóssággal kirobbant a csukott ablakon, az éles zaj elviselhetetlennek tűnt; rosszul voltam, bomló halat idéző szagú köpete még vastagon borította arcomat. Félig lebegett, félig mászott a kastély falán lefelé, s amikor észrevette, hogy kihajolva bámulok utána, felém öklendezett még egy adag váladékot. Szerencsére ekkor már elég messze volt ahhoz, hogy elkerüljem küldeményét – visszarántottam fejem a szobába, a lendülettől hanyattestem a szőnyegen.

Ott hevertem lehunyt szemmel. A szívem zakatolt, ziháltam. A szörnyeteg halk zajai elenyésztek. Ekkor már tudtam, hogy film fog készülni történetünkből – ha marad valaki, aki elmesélje.

Brandon természetesen Susannah-t pátyolgatta, én pedig Alexet vettem gondjaimba, de azon kívül, hogy lemostam az arcát, nem tudtam, mit tehetnék érte. Mozgatni nem akartam, a történtek alapján könnyen el tudtam képzelni, hogy csontja törött. Éppen magamról mostam az undorító trutymót, amikor a zajokat hallottam: rendőrök érkeztek a hallba. A mosdókagylónak támaszkodva sápadt képemet bámultam, szakállamból víz folyt. Bizonyára faggatni fognak - mit mondhatnék nekik? Az igazságot aligha. Akkor barátságos, nagydarab emberek elszállítanak a vigyorgóba, és még örülhetek, ha nem élből kényszerzubbonyban. A támadás ténye letagadhatatlan. Majd betörőre fogom, és ha nagyon megszorongatnak, azt mondom, hogy ittas voltam, nem fogtam fel tisztán a helyzetet. Az eldobált Guinnesses üvegeket összegyűjthetik bizonyítéknak. Kora reggel részeg? Szerelmi bánatom van, megesik az ilyen. El lehet húzni, a támadót kézrekerítendő.

Szerencsére a seriff és megbízottja nem sokat szőrözött, fantáziaszegény vidéki zsaruknak bizonyultak. A továbbra is eszméletlen Alexet beszállították Jeepen a rendőrőrs kórtermébe. Utánuk hajtottam, de tébláboláson túl egyebet nemigen tehettem, hát amint lehetett, leléptem. Előtte persze faggattak kissé, nem tanúsítva túl nagy bizalmat irányomban. Az irataimat annyit lapozgatták, hogy már komolyan aggódtam meggyulladásuktól. Az Intruder révén eleve gyanús voltam, és nem akarták érteni, mit keresek az ő gyönyörű városukban, mely megérkezésem előtt oly idilli volt. Nevetséges. Az egyik nagydarab fickóban még láttam emberiességet, de a békebíró, ez a Drake Harrison vagy kicsoda, hát ebbe szemernyi konstruktivitás sem szorult. Nem ő volt az, aki három ízben fűbe haraphatott volna; neki kellene csatáznia a McGlieth-kastély szörnyeivel, megnézném, hogyan boldogul, a jól fejlett egója kisegíti-e nehéz helyzetben is. Ettől még a klórmeszet is sajnálnám, ásson magának egy mély gödröt és kezdje el visszatemetni alulról.

A patikában vásároltam C vitamint, majd Cloud bácsihoz gurultam, aki büszkén fogadott és beinvitált a lakásába. Ütött-kopott American Arms Basque-ot nyomott a kezembe. Két billenő, vízszintes elrendezésű, barnított cső, pisztolymarkolatos diófa tusa, 12-es kaliber. Jutányos áron jutott hozzá, amit azonnal kifizettem neki. Hozott egy doboz ólomsörétes töltényt is, továbbá karbantartó-készletet. Hosszasan forgattam a fegyvert – gyermekkori álmom vált valóra, ha-ha!

- Kiváló – mondtam. – Odafent a dolgok kezdenek rosszra fordulni, jól jön némi biztonságérzet. Egyszer töviről-hegyire elmesélek mindent – egyelőre nem elégíthetem ki a kíváncsiságát. Hanem túl nagy ez a puska, hogy magammal hordjam, pisztoly praktikusabb volna. Arról nem is beszélve, hogy feltűnő - ha Harrison elkap vele, kéjes mosollyal arcán vág hűvösre.

- Talán tehetünk valamit az ügy érdekében.

Felkerekedtünk, hogy átsétáljunk ahhoz az ismerőséhez, akinek a garázsát használhattam. Tombstone utcái nyugodtak voltak, mint mindig, s elkaptam néhány járókelő furcsálkodó, sőt egy ízben ellenséges pillantását. Ez eszembe juttatta, idegen vagyok itt. A motorok zaja nem is ért váratlanul, már szerves részét képezte a hely atmoszférájának; Zero érkezett egy ismeretlen, idősebb taggal.

- Thorvald! – Lefékeztek, kezet fogtunk.

- Jó, hogy találkozunk – mondta. – Szeretném, ha eljönnél velem egy barátomhoz. Beszélnünk kellene.

- Ma nem jó – válaszoltam. – Holnap esetleg? Írd fel a telefonszámomat és összecsörgünk.

- Rendben. – Előhúzott egy filcet és alkarjára feljegyezte, amit diktáltam. – Van itt más is. Demonstrációt szervezek délutánra a seriff irodája elé.

- Biztosan jó ötlet ez?

- Annak az alaknak a tunyasága és alkalmatlansága tűrhetetlen. Megmutatjuk magunkat, arra az esetre, ha netán elfeledte volna, hogy itt vagyunk, és számolnia kellene velünk. Követeljük, hogy tegyen valamit végre a gyilkos elfogása érdekében. Úgy kezeli az ügyet, hogy egy punkkal kevesebb, és ez számára nem zavaró.

- Ahogy gondolod. De vigyázz – a seriff kényelmes élete oda, és most nagyon frusztrált. Ne adj rá alkalmat, hogy bűnbakot faragjon belőled. Ha már a gyilkost nem tudja elkapni, mint felforgató elemeken könnyen rajtatok töltheti ki haragját.

- Igen… Mégis elég volt a várakozásból.

- Hát csak okosan.

Elbúcsúztunk, Zero nagyokat pislogott a vállamra akasztott, zsákvászonba tekert tárgy felé. Nem tartotta valószínűnek, hogy golfütő vagy horgászbot lehet az. Elvigyorodott és bőgő motorral startolt.

Cloud bácsi haverját Rufus Lange-nek hívták, éltes ezermester volt. Vörös arcbőre, puffadt orra és ősz haja ellenére kisfiús benyomást keltett. Az egyik szobája műhelyként üzemelt, satupaddal és minden eszközzel, ami kellhet a Basque megkurtításához. Elvállalta, hogy levág a dupla csőből, s a tusát is eltávolítja, a pisztolymarkolatot meghagyva. Ottmaradtam segíteni, nehéz munka volt, hozzá hamarosan egy üveg abszint is előkerült. Ez jócskán megnövelte a tevékenységgel járó balesetveszélyt, mégis minden úgy ment, mint a karikacsapás. Flexszel estünk neki a csöveknek, repkedtek a szikrák. A meggyötört fém sorjátlanítása, csiszolgatása lassú, kényes folyamat volt, mindez órákig tartott. A tusa eltávolítása ehhez képest gyerekjátéknak bizonyult. Töredékét sem ittam annak a mennyiségnek, mint Rufus, tartottam a következményektől. Neki akkor kezdett nem remegni a keze, mikor már érezte a zöld alkohol hatását, de nem tudott hibázni, elképesztő precizitással és szakértelemmel végezte munkáját. A dolog nagyját ő intézte el, mégis elfáradtam a végére. A puska úgy nézett ki, mintha a gyárban kifejezetten ilyenre készítették volna. Élveztem a barkácsolást, csak egyetlen esemény árnyékolta be a kora délutánt. Amikor rápillantottam a falon függő, szamárfüles naptárra… megláttam, hogy ma van telihold. Nem értettem, mi ütött belém, de azonnal kivert a hideg verejték, a lábam remegni kezdett és a gyomromat mintha egy könyörtelen kéz préselte volna össze. Kevésen múlott, hogy nem a WC ajtaját hánytam le, az utolsó pillanatban jutottam be a helyiségbe. Vártam, amíg jobban leszek, s mindezt nem tudtam az abszint számlájára írni. A naptárt mindenesetre képes felével a falnak fordítottam, de ez már nem segített. Nyugtalanságot éreztem.

Végül Rufus elmagyarázta a puska karbantartásának szabályait, hogyan használjam a keféket, kócot és tisztítóvesszőt a szennyeződés és nedvesség eltávolítására, mit olajozzak be és hogyan. Ezután valóssággal elájult, hortyogni kezdett egy sámlin. Pokróccal betakartam, és utasításai szerint szervizeltem új fegyveremet. Mielőtt eltávoztam volna, vettem az öregnek egy hordócska bort a Denevérben. Odaállítottam a konyhaasztalra és hosszasan néztem még a műhelyben szunnyadó Rufust. Egy minőségi ember, aki tönkretette magát.

Kora este motorra ültem és a kastélyba indultam. A telihold felkúszott az égre, megmagyarázhatatlan rossz érzésem fokozódott. A sápadt korong óriásinak tűnt, hideg fénye vakított. A félhomályos erdőben lefékeztem ott, ahol Toto holttestét megtaláltam, mert olyan remegés tört rám, hogy nem tudtam biztonsággal tovább vezetni. Amikor – nagyon halványan - megéreztem a gyűlöletes bűzt, előhúztam a megcsonkított Basque-ot és letörtem a csövét. Két citromsárga, tömzsi műanyag hüvelyes söréttöltényt kotortam elő zsebemből, s a töltényűrbe csúsztattam őket. Egy rántás csuklóból, s a cső a helyére kattant. Vártam. Tudtam, hogy figyel. Kuncogott, hangja távolról jött.

- Á, szóval felfegyverkeztünk? Ésszerű dolog, de vajon hasznos is?

- Mutasd magad! – kiáltottam. Újra kuncogott.

- Annak is eljön az ideje. De most csak azért jöttem, hogy jó éjszakát kívánjak.

- Mit akarsz tőlem?

- Most mondtam. Jó éjszakát! Sajnos, nem lesz túl nyugodalmas, ezt garantálom. Érdekesnek érdekes lesz azonban… és izgalmas talán.

Hiába fürkésztem, nem tudtam megpillantani a fák között. Nem hallottam ágak ropogását, mégis tudtam, hogy elment – ettől függetlenül vártam néhány percet. Lassan kitáraztam, biztonságosabb így. Motorom belebőgött az erdő csendjébe, s tovább gurultam a kastélyhoz vezető ösvényen, várakozva, hogy történjen valami… bármi is legyen az.

A rozsdás vaskapun belül újra rosszulléttel küszködtem. Bár ma még meleg étel nem volt a számban, nem kívántam semmit, émelyegtem. Vettem egy hideg zuhanyt fürdőszobámban, időnként néhány izmom rángatózott, nyakamon kidagadtak az erek, és hallottam, ahogy a vér rohan az artériában. Arra gondoltam, hogy a csápos szörny köpete mérgező lehetett, és könnyen előfordulhat, hogy meghalok. Csöngött a telefonom, láttam a kijelzőn, Veil az. Éreztem, mit akar, nem akartam, hogy most következzen be. A párkapcsolatunk végét jelentené be. Ne most, így annyira szánalmas. Ahogy a dolgok állnak, úgyis megoldódhat ez a probléma, végleg… Nem vettem fel. Sohasem hittem volna, hogy képes legyek nem felvenni a telefont, ha Ő hív, hát most ez is eljött. Ennek az elátkozott helynek köszönhető, akárcsak az állapotom. A készülék sokára hallgatott el, kihunyt rajta a fehér fény. A fogamat csikorgattam. A Godot-ra várva néhány sora jut eszembe.

ESTRAGON: Ne nyúlj hozzám! Ne kérdezz semmit! Ne mondj semmit! Maradj velem!

VLADIMIR: Elhagytalak én valaha?

ESTRAGON: De hagytad, hogy elmenjek.

Aludni próbáltam, de csak forgolódtam a takaró alatt. Végül úgy döntöttem, sétálok egyet a parkban, hátha hozzásegít az elalváshoz. Bár nem volt kifejezett meleg, nem öltöztem fel rendesen – lázasnak éreztem magam, jólesett a hűvös. Boxeralsón és barna-fekete kockás fürdőköpenyen kívül csak befűzetlen bakancsomat viseltem; nagyon dizájnosan nézhettem ki, de nem tartottam valószínűnek, hogy bárkivel is összefutok… vagy inkább csak nem akartam összefutni bárkivel is. Egyedül akartam lenni, a társaságnak már a gondolata is idegesített. Eszembe jutott felmarkolni a puskát, a telefont zsebembe süllyesztettem. Átmentem a csendes házon, magammal vittem a zseblámpát, amit egy szekrénykén találtam. Kint nagyokat szippantottam a hűs levegőből. Viszkettem néhol, mintha nem is negyedórája fürödtem volna le. A telihold képe egyszerre nyugtalanított és megnyugtatott. Céltalanul járkáltam a fák alatt, mígnem csaknem hasra estem valamiben, mely fémesen koppant acélbetétemen. Bekapcsoltam az elemlámpát és odairányítottam a sugarat. Egy csapóajtó vasgyűrűje volt, mélyen a fák között. Látszott, hogy mostanában felemelték, s nyomok voltak körülötte – emberiek is meg nem is.

Letámasztottam a lámpát és nekiveselkedtem a vasgyűrűnek. Azt hittem, megpattannak hátamban az izmok, de sikerült félrehúznom a nehéz, négyzet alakú kőlapot. Lépcső vezetett lefelé, a fénykörben rovarok mozogtak. Lépteim furcsán kopogtak lefelé. Penészes falú folyosóra érkeztem, melyről ajtók nyíltak. Találomra benyitottam az egyiken: kamra volt mögötte, szemetes, poros, pókhálós polcokkal. Találtam egy ősrégi, ragacsos befőttesüveget: koszos, zselészerűvé szilárdult, narancssárga folyadékban döglött szalamandrák lebegtek. Undorító volt. Belenézve merev szemükbe újra elfogott a rosszullét. Remegő kezemből kihullott zseblámpa és befőttesüveg egyaránt, utóbbi hangos csattanással robbant fel a padlón, beterítve lábszáramat nyákkal és apró tetemek cafatjaival. Pár szilánk a bőröm alá fúródott - pazar, újabb fertőzésforrás. Ekkor már sípolva szedtem a levegőt. Felkapartam a lámpát és továbbtámolyogtam.

Egyre jobban elmosódott a tér, a vér dobolt fülemben. A falnak dőlve tántorogtam, bezuhantam ajtókon. Utoljára egy nagyobb, kőpadlós helyiségbe érkeztem. A levegőnek nagyon kellemetlen aromája volt itt. Középre fehér pentagrammát festettek bonyolult szimbólumokkal, az öt csúcsban örökké égő fehér lángnyelvek lobogtak a kövek réseiből.

Különös élmények rohantak meg, színes kavalkád, akadtak pillanatok, amikor értettem, mire megy ki az egész, tudtam, mi célt szolgál a mágikus ötszög, ismertem a McGlieth-família teljes történetét, tisztában voltam azzal is, kik lakták és lakják ezt a tanyát. A következő töredékmásodpercben elfelejtettem mindent. Kísérteties volt az egész, de már nem igazán érdekelt. Lélekben felkészültem a legrosszabbra. Térdre estem a körön kívül, a kövezetre támaszkodtam, azt hittem, megfulladok. Görcsösen rángatózva oldalra borultam, izmaim burjánzottak. Csikorogva kapartam a padlót.

Elmosódottan hallottam saját üvöltésemet. Különös, álomszerű, önkívületi állapotba kerültem, ura voltam testemnek és mégsem… futottam, ugrottam, küzdöttem az életemért és más élete ellen… karmoltam, marcangoltam… érzéseim végtelenül leegyszerűsödtek… minden fájt és semmi sem, csaknem elpusztítottak… sötétben látó szememben ott világított kegyetlen fénnyel az éles telihold.