A másodpercek megdermedni látszottak, a lehetetlen jelenség ott vonaglott groteszk mivoltában, mint valami indiai istenség, és fogva tartotta a ház asszonyát. A semmi természeteshez nem köthető bűz átjárta a szobát, facsarta az orrunkat, borzolta az idegeinket, a látvány – akárcsak az emberi farkas esetében, a racionalitás talaján értelmezhetetlen volt. Szemben az előző „találkozással”, most nem taktikai lehetőségek zakatoltak az agyamban, hanem inkább próbáltam elhelyezni magam ebben az egyre bonyolódó kirakós játékban, mindig ugyanoda lyukadtam ki. Valamiféle fogaskerék, elem vagyok magam is, jó vagy rossz? Az árnyak ellenfele, vagy egy közülük, esetleg egyik sem? Aztán az egész őskáosz, mely ott gomolygott harcra kész testem váza mögött egyetlen velős kérdéssé olvadt, mikor Thorvald érces, mély és a hálótermet megremegtető kiáltása szállt. Mi az ördögöt akar ez Susannah-tól?

- ERESZD EL! MOST RÖGTÖN, VAGY…

Két karmos nyúlvány már hasította is a levegőt megtermett harcosunk irányába, de részéről elegendőnek bizonyult, hogy egy ügyes oldallépéssel már csak a szőnyegben akadjanak el a lezúduló végtagok. Egészen eddig nem értettem, mord arcú, körszakállas harcosunk miért is döntött az állólámpa mellett, naivan azt hittem, hogy az volt kéznél. Egyetlen mozdulattal lerántotta róla a drótkeretes bársonybúrát, és az égővel a csáp felé döfött, mintha lándzsa lenne. A körte a belső gáztelítettsége végett mély pattanással szilánkosra tört, és helyet adott a belsejében futó izzószálnak, és… az elektromosságnak! Az, ugyanis még mindig a hálózatba volt kötve, a farúd mellett eltekeredő fehér vezetéken. Amint a nyálkában úszó csápba fúródott, már hallatszott a statikus sercegés, némi kékes cikázás, és ezúttal a nyálas alakon volt a visítás sora. A hangja akár egy disznóé, melyet most nyúznak. Mintha körmöket csikorgatnának egy palatáblán, összerándultam. Annyira lekötött Thorvald bűvészkedése az állólámpával, hogy magamra már nem is figyeltem. A vaskos csáp olyan erővel vágódott az oldalamnak, hogy rögtön kiszaladt belőlem a levegő és alig bírtam korrigálni a csapódásomat, mivel néhány centi választott el attól, hogy a dupla üvegtáblás, díszes keretű ablaknak zuhanjak. A falon tompítottam a vállammal, és rögtön ugrottam egy tigrisbukfencet, mert nem szerettem volna állva várni a következő „csomagot”. Thorvald és a szörny másik két csápja döntetlenre állt. A harcos kitartóan böködött sokkoló fanyelű fegyverével, de a lény túl gyors volt – viszont ő is rendre csak ijesztgetett az ellencsapással. Felguggoltam, na hajrá! Nekem is kéne valami hasonlóan okos és hatékony fegyver. Mondjuk egy 20 milliméteres Vulcane gépágyú. Ennek beszerzésére igen kevés esélyt láttam, az elkövetkezendő percekben. Áhá! A kandalló felé szökkentem, bár a lény törzse is ott lebegett, de úgy okoskodtam, hogy a csápjai kiváló távolsági fegyverek, úgyhogy 1.: hatósugarukon messze belül már kevésbé hatékonyak; 2.: talán ha magát a lényt éri támadás, az hatékonyabb, mint itt a csápokkal hadakozni. Meg az a piszkavas is igen mutatósnak bizonyult. Illékony, akrobatikus, szökellő mozgással kerülgettem a kígyózó, nedvedző nyúlványokat, végül egy lehetetlennek tetsző, de hatékony légi elemmel próbálkoztam. A magasba szökkenve a falnak vetve a lábamat, már el is „szálltam” két csáp felett – gyorsan kaptak utánam, de eredménytelenül. Máris ott landoltam a piszkavasakat rejtő díszes fémdoboznál. Újabb sivítás jött a dög felől, Thorvald megalkuvást nem ismerő, őseit idéző mozdulattal keresztüldöfte az egyik csápot, az iszonyú cuppanó hangot adott és rögtön valami ragadós, fekete testnedv kezdett bugyogni belőle. Sérült és áramjárta végtagját igen gyorsan kirángatta a „fegyverből” és összegöngyölve, bénán húzta vissza a testéhez – míg a sérült csápot kettő újabb váltotta a küzdelemben. A kezembe csúsztattam a súlyos vasat, és két kézzel ragadtam meg, kész voltam lecsapni vele.

Ekkor a csata furcsa fordulatot vett. Bár már úgy tűnt, felül tudjuk múlni a dögöt, még csak most rángatta elő a legjobb trükkjeit. Széles szája kettényílt, mint egy tengeri kagyló, és ott remegett benne az a nyálkás, ragadós színtelen anyag.

- Alex! Szabadítsd ki Su… - ekkor olyan sebesen köpte a váladékot, hogy Thorvald is képtelen volt reagálni rá, mellesleg a csápok is kellőn lekötötték a figyelmét. A nyálka beterítette az arcát, és fuldokolva a masszát markolászva hátrazuhant, és átesett egy alacsony fatámlás széken, nagyot puffanva állapodott meg. A lény messzire ütötte az állólámpát, a dugója is kipattant a konnektorból. Eljött az én időm, lépnem kellett! A piszkavasam hatósugarán belülre perdültem, és közvetlen közelről lesújtottam a dögre. Teljes erőmből ütöttem, teste besüppedt, megrepedt és vérezni kezdett, utoljára fejbe csaptam, mire elbillent a varangyfeje, és Susannah is a padlón landolt. Elengedte! A lány mellé ugrottam, és felnyaláboltam a földről, de a lény hamar újraeszmélt. Nem volt sanszom manőverezni a lánnyal a karomban, egy nyúlvány mint egy morcos óriáskígyó, körülfonta a nyakamat. Ezúttal nekem kellett elengednem a terhemet, és a lehető leggyorsabban reagálni a támadásra. Ahogy fogyott a levegőm, annál nehezebb volt mozogni, és gondolkodni. Erőteljes mozdulatokba, kapálózásba menekültem – hiába. A csáp vaskos volt, nem engedett és minél több végtagomat körbefolyta. Utolsó három villanás, ami visszamaradt az eszméletemért folytatott csatám végén, még halványan felsejlett, amint egy csáp lecsap a lányra és belemélyeszti a kis karomnyúlványát. Az már csak hang formájában érkezett, hogy Thorvald harci kiáltást bömbölve, ismét beleveti magát a küzdelembe. A lénynek fel kellett vennie az új célpontot – a levegő átszelése valamely bútordarab érintésével már csak éteri érzés maradt, a falnak csapódás borzasztóan fájdalmas, itt bekövetkezett nálam a képszakadás.

            A fény ezúttal tompa volt – valamilyen felületről verődhetett vissza, látni nem igen lehetett semmit. Erőteljesebbek voltak a zajok, zipzárak összehúzása, fém és műanyag csattanások, valami halk susogás.

- Ez nem sikerülhet! Ransom megőrült!

- Craig! Elég, a parancsnokról beszélsz! – a női hang fiatal volt. Túl fiatal.

- Ne próbálj úgy tenni, mint akit nem érdekel, Eve! Együtt ülünk ebben a guruló koporsóban ezzel a …

- A feladat sikerülni fog, nem azért dolgoztunk ennyit, hogy pont most... – valami hangos csapódás hallatszott és a közelben felzúgott egy dízelmotor.

- Induljunk! Hosszú még az út… - a lány kedvesebb stílust vett fel. Egy sóhajtás volt a válasz, és rövid indítózás után felzúgott egy újabb motor, ezúttal egészen hangosan…

            Talán második eszmélésnek is nevezhetném, mert leginkább arra hasonlított, mikor először léptem a „valóság” talajára a felborult kisbusz mellett. Egy hosszú neon fénye bántotta a fehérre meszelt plafonon feldagadt, nyílni készülő bal szememet. Majd egy kedves, bár döbbent kifejezést hordozó arc jelent meg a látóteremben, ezt követte Mike holtsápadt képe. A fájdalom lassan kúszott elő ideghálózatom bugyraiból, de az intenzitása lassan elviselhetetlen méreteket öltött. Összerándultam, és fájdalmas fintor ült ki az arcomra, az oldalam, a bordáim sajogtak, a fejemben lüktetés és a lábszárammal is gondok voltak.

- Stone! Hall engem? – Sarah hangja némi sürgetést hordozott, és megfogta a fejem. Válaszképpen két fintor között biccentettem.

- Nem tudom, mit csinálnak maguk a McGlieth-kastélyban, de ilyen sérüléseket maximum egy kick-boksz meccs után lehet szerezni! Mike, hozd ide légy szíves azt az ampullát!

- Hol vagyok? – nyögtem, mint Hófehérke az üvegkoporsóban a hercegnek. Lassan megmozdítottam a végtagjaimat. Sajgott és fájt szinte mindenem.

- Maradjon nyugton, Stone!

Ampulla pattant, a tű szúrását nem éreztem, de szinte azonnal csillapodott a fájdalom a testemben.

- Az őrs rendelőjében vagyunk, a seriff és Ted felmentek magáért, mert új fejlemény állt be az ügyében. És akkor hozták be ide, ebben az állapotban. Mr. Watts azt mondta, hogy idegenek járnak a birtokon, és hogy ön sikeresen akadályozott meg, ezen az áron, egy rablási kísérletet. Mellesleg azok a karmolásnyomok igen csúnyák, hol szerezte őket?

- Az… egy állat volt! Thorvald! Izé… Mr. Stianson. Vele találkoztak? Rendben volt? Susannah? – kezdtem fészkelődésbe.

- Mondtam magának, hogy maradjon nyugton!

Nem túlzottan hatott meg, ahogy tompult a fájdalom, már mozognom kellett. Felültem a gyengéd kezek visszatartása ellenére is. A fájdalom itt-ott nyilallt, de összeszorított állkapoccsal kibírtam. Némi szédülés vett rajtam erőt, a vizsgálóasztalról nem kívánkoztam leszállni. A csempés, fertőtlenítőszagú kis helyiség kellemes emlékek színtere maradt, aminek Sarah adott tartalmat. A fejét csóválta rosszallóan, és úgy pislogott rám, mintha Quasimodót látná készülődni a kétszáz méteres hátúszásra. Egészen elgyengültem, több szempontból is. Na! Ezért már megérte szétcsépeltetni magam!

- A többiek? – próbálgattam a szavakat, miközben a vállamat masszíroztam.

- Jól vannak. Mr. Stianson elkísérte magát idáig, aztán távozott. Mrs. Devine pedig a kastélyban maradt, ő sem érezte túl jól magát, majd a későbbiek folyamán meglátogatom. A seriff Jacksont és egy másik önkéntest, Hellert utasította, hogy vigyázzanak a kastélyra, amíg el nem fogják a tetteseket.

A fejemet csóváltam. Nem hinném, hogy lenne bármi esélyük egyszerűen a termetük miatt. Thorvald született harcos, jómagam pedig érzem őket, és ügyesen manőverezem, de pusztám lőfegyverekkel, ezekkel szemben? Őrültségnek tűnt. De mit mondhattam volna? Talán szerelkezzetek fel rakétavetőkkel és lángszórókkal? Meg vigyázzatok az összes állati képződménnyel? Ugyan már! Más!

- Ms. Mendenn! Devine-ék nem rettentek meg? Nem kívánták elhagyni a kastélyt egy időre, amíg a helyzet rendeződik?

A doktornő hátrébblépett és a mögötte húzódó pulthoz lépett.

- Hát… Ezt nem tudom. Nem hagyták el a kastélyt! – kezdett a papírok között keresgélni.

- És mi volt az új fejlemény az én ügyemben? – még küzdöttem a tompa, sajgó fájdalommal, de már sokkal elviselhetőbb volt. Gézkötés borította a kissé feldagadt oldalamat, a bal vállamat és lábszáramat is. Minden mozdulat nehezemre esett, egy szál alsóban és pólóban lógattam le a lábaim az asztalról. Fejlemény? Miféle ügyemben? Kiderült, ki vagyok? Az mondjuk jó lenne… Sarah egy nyomtatott A/4-es papírral sétált vissza, majd az apró nyomtatóból kikapott egy másikat.

- Mondja, Stone! Ért maga a vérképelemzéshez? – lobogtatta az orrom előtt a két lapot.

- Miért? Maguk nem, és kéne valaki? – szaladt fel a szemöldököm, de rossz ötlet volt. Sarah elmosolyodott, majd elragadó, meleg tekintetével mögém nézett és odaszólt a padlót bámuló zavart Mike-hoz.

- Köszönöm Mike! Elmehetsz!

A fiú összerezzent, mint aki mély, meditációs állapotból eszmél.

- De doktornő, biztos, hogy ez…

Sarah tekintete beszédesen komorult el, végig a fiúra szegezve. Az önkéntesek díszpintye pedig csak pislogott, mint egy megszeppent mókus.

- Távozhatsz, Mike! – ezzel visszafordult felém, én meg kivettem a kezéből a két papírlapot. Piszkálta a csőrömet, hogy most mit is akart mondani ezzel a vérképes cuccal. A oszlopok katonásan követték egymást, mellettük értékek, százalékok. Ennyi erővel egy kínai nyelvű étlapot is böngészhetnék. Az az egy dolog kristályosodott ki világosan, hogy az első lap az ideérkezésemkor készült vizsgálat eredménye, míg a másik a mostani. Láttam ugyan az értékkülönbségeket, de nem mondtak számomra semmit.

- Meg fogok halni? – próbáltam kétségbeesett arcot vágni. Az ajtó halkan becsukódott Mike után, a doktornő talán eddig azt várta, hogy felkiáltok: „jé… tényleg… itt ez meg az”.

- Mint mindenki, Stone. Segítek! Ilyen vérképet még életemben nem láttam. Már az első is furcsa volt, de azt még betudtam annak, hogy rendszeresen kap oltásokat. A vérében annyi antitest, ellenvírus van felhalmozva, hogy egyrészt nem is járkálhatna itt ilyen jó bőrben, másrészt viszont nehezen érheti magát bármiféle fertőzés, betegség. Most pedig, ha összevetjük ezt a pillanatnyi anyagával… - tette elém a másikat - a vére már nem tartalmaz antivírusokat, sőt! Még a fehérvérsejt-száma is kritikusan alacsony szinten van, viszont a vörösök mintha megkétszereződtek volna és találtam egy másféle komponenst is, de akárhányszor próbáltam mintát venni belőle, kikerülve a testéből, azonnal elillant. Ezzel párhuzamosan órák alatt az összes vérében lévő sejt lebomlott, elpusztult a fiolákban.

A tekintetemből látta, hogy ezek a dolgok engem is megriasztanak, de nemigen értem őket.

- Most ez mit jelent? – adtam vissza neki a papírokat.

- Valami nagyon furcsa történik magával… - ezt igen érdekes tónussal ejtette ki, ha nem volnék bizalmatlan most már a saját árnyékommal is, azt mondtam volna, aggódik.

- Nézze, Ms. Mendenn. Vissza kell mennem a kastélyba! Beszélnem kell Thorvalddal. Kérem, higgye el nekem, nem a vérem az egyetlen furcsa dolog, ami a kastélyban folyik. Valami… - fogtam kicsit halkabbra a hangerőmet - valami készülődik ott, és borsódzik a hátam, ha csak rágondolok.

A tekintetünk összefonódott egy pillanatra. Még a végén elpirulok! Ez rontana a renomémon a harcot követő fiaskó után. De hátha ez nem is érzelmes pillanat – miért is volna? Ez afféle, „ki néz félre előbb”, mint a falkában. Kíváncsi voltam meddig bírja, de pechemre sokáig.

- Megijeszt, Stone – kutatta a tekintetem, és hasonlóan halk tónust vett fel.

- Ez nem állt szándékomban… - már kínosan kezdett elhatalmasodni rajtam egyfajta pánikszerű érzés. Feszélyezett a szituáció, nem gondoltam, hogy egy nő ilyen hatással lehet rám.

- Sarah... kérem.

Elmosolyodott megrökönyödésem miatt, nekem erre már nem futotta.

- Csak ha ön is…

Erre kezet nyújtott.

- Bocsáss meg, én vagyok az idősebb. Sarah.

Elfogadtam, óvatos voltam, ő is.

- Alex. Akkor tegeződhetünk? – akadoztak a szavaim.

- Ha részedről sem akadály a sok vénlány között.

Én néztem félre előbb.

- Ugyan már… - visszafúrtam a tekintetem az övébe.

- Mondd el, mit láttatok!

Elhúztam a számat. Jó ötlet ez?

- Elmondom, ígérem, de előbb segítened kell!

- Nekem? – lepődött meg.

- Hozzáférsz a levéltári vagy földhivatali adatokhoz? – nem tudom miért, de megfogtam a vállát. Nem tett semmiféle elutasító reakciót.

- Igen! De kérdezni fogják, miért kell.

- Tudnom kell, ki építette a kastélyt, mikor, történtek-e akkor furcsa esetek a környéken. Ilyesmik!

Bólintott

- Meglátom, mit tehetek – zavartam húzta ki magát, én elengedtem. Most biztos azt gondolja, csak az adatok miatt voltam ilyen… ilyen. Valóban így lenne, vagy…Nincs most időm erre! Tudnom kell, mi van a polippal, meg a Bestiák új tagjával.

- Elmehetek? – méregettem a távolságot magam alatt, végül is – az evolúció útját járó előemberként, nehezen egyenesítettem ki a gerincem és megtettem az alattam tátongó húsz centimétert. A padló linóleuma hideg volt, megborzongtam. Sarah a zsebébe süllyesztette kezeit.

- Megtaláltuk a kék Toyotádat, Alex.

Azt hittem, hanyattesem. Elkerekedtek a szemeim és beszorult a levegő a tüdőmbe.

- Sajnos, kiégett, csak egyetlen holttestet találtunk benne. Semmiféle egyéb bizonyíték nem került elő, se iratok, se fegyverek… semmi. Kivéve… - hatásszünetet tartott, majd előhúzott a zsebéből két kis elszíneződött fémlapocskát, olyat, mint ami nekem is lógott a nyakamban. Felém nyújtotta. Zavartam, remegő kézzel vettem a kezembe a hideg dögcédulákat. Az idegesség harapófogót formálva összenyomta a gyomromat. A rémület kiült összezúzott vonásaimra.

Óvatosan nyitottam szét az öklömet, és bizony silabizálnom kellett a fémbe ütött betűket. „P. T. Paper A-003 2006”. Olyan kód, mint az enyém. De mit jelenthet? Másik osztag? Izzadó hüvelykemmel végigsimítottam a fémlapot.

- Szóval ez volt az a fejlemény… ami miatt feljött a seriff a kastélyba – állt össze a kép a fejemben. Sarah csak csendesen bólintott.

- Nézd, Alex…

Intettem. Nem akartam, hogy sajnálkozzon, vagy vigasztaljon.

- Sarah! Mi történt a holttesttel? Ha tényleg az én autóm volt, akkor ez csak a férfié lehetett, aki a volánnál ült. Ha megnézhetném a testet…

A lány leszegte a fejét.

- A felismerhetetlenségig összeégett. Első- és másodfokú égéseket szenvedett, nem tudnál mit kezdeni vele.

Elkeseredettem szorítottam ökölbe a kezem, és morcosan bámultam a plafont.

- Az bizonyíték, Alex! Vissza kell kérnem.

Visszacsúsztattam a kezébe. Erről ennyit. A lányt akár széthordhatták a vadállatok, a férfira meg rágyújtották a kocsit. Valaki mindent megtesz, hogy eltüntesse a nyomaimat. Akkor nem maradt más, a kastélyban kell lennie a válaszoknak!

- Mindent köszönök Sarah. Szeretnék visszamenni. Ugye, most nem állok letartóztatás alatt?

- Ha a páciensem volnál, most kórházba küldenélek huzamosabb megfigyelés céljából.

Megcsóváltam a fejem.

- Elmehetsz. Visszaviszlek a kastélyba…

            Átvágtunk az őrsön, Sarah a fehér köpenyét egy drapp szövetkabátra cserélte, én pedig visszakaptam a lestrapált ruhadarabjaimat. Csendesen érkeztünk a bejárati pulthoz, ahol a többiek egy térkép fölé hajolva beszélgettek. Drake a szokásosnál zaklatottabb volt, Ted csak hümmögött, a bajuszát piszkálta, Mike, mint egy ottfelejtett bútordarab, csendesen nézett ki a fejéből. A másik három tag öltözete beszédes volt. Vadászok voltak, ez messziről látszott rajtuk. A szürkekalapos, nagydarab, őszülő halántékú, tömött bajszú, terepszínű felszerelésben és barna mellényben mélyen a térkép fölé hajolt. Egy fogpiszkálóval játszott a fogai között és nagy mackószemeivel kissé lenézően meredt rám. A fiatalabb fiú inkább csak hobbivadásznak tűnt. Vadonatúj öltözetben feszített, márkás, Camel feliratú terepnadrágot és dzsekit viselt. Vajszín kalapjához bökött, és szélesen mosolygott a doktornőre. A harmadik lehetett a „hivatalos” tag, a kinézete is erre utalt. Egy alacsony növésű, ráncosodó, idült alkoholista benyomását keltő, korosodó férfi volt a negyvenes évei végén. A ráncok már erősen sűrűsödtek a szája szegletében és a szemei mellett. Szögszerűen kimeredő ádámcsutkája, a kék baseballsapkával és a lestrapált viharkabáttal valamilyen B-kategóriás film rövid életű mellékszereplőjét idézte. Ha nem lett volna ennyire tele a fejem a hallottakkal, akkor hangosan kiröhögöm őket. Óvatosan végigmértem őket – nyilván, ha egy medvét kéne lepuffantaniuk, akkor hármuk közül valamelyik csak eltalálná sörétessel. Hát, remélem, sikeresebbek lesznek, mint én a legutóbb.

- Íme, történetünk tragikus hőse! Stone! Mióta betetted ide a lábadat a városom a feje tetején áll! Mondj egyetlen olyan indokot, hogy miért ne küldjelek vissza a celládba? A McGlieth-kastély valóságos horror-tanya lett! Emberek tűnnek el, holttestek kerülnek elő. És te meg adod itt az amnéziást!

Elbillentettem a fejem, és összevontam a szemöldököm.

- Nézze, Drake! Gondolja… - mutattam a lila foltos képemre a bekötözött kezemmel – hogy szándékosan bokszzsákként kívántam funkcionálni? Van valami halvány fogalma róla mi zajlik azon az elátkozott helyen? Mi lenne, ha nem a helyi vadászegyletet túráztatná, hanem hívná a hadsereget? – szökött a vér a fejembe, a többiek mormogva felém fordultak.

- Én komolyan megelőlegeztem neked a bizalmat, Stone! Hát akkor ki vele, mit gondolsz Te? Mi folyik itt? Vadállatok? Eszelős csavargók? Beszívott motorosok?

- Ez az ügy már rég túlnőtt egy kisvárosi hivatalnok fantáziáján. Higgye el, seriff! Jöjjön fel a kastélyba, és nézzen körül – rezzenéstelen tekintettel álltam az övét, és csak dühösen legyintett. Nem kívántam több szót pazarolni rá, hátra akartam fordulni, a lány felé, hogy akkor talán haladjunk, mikor odakintről dudák bődültek el, több tucatnyi. Félelmetes hangzavar támadt váratlanul, mindannyiunk képére kiült a meglepettség. Ezután elcsendesedtünk és hallottuk a motorzúgást. Húsz-harminc jármű motorja zúgott, dübörgött egyre közelebbről. Mindannyian kimentünk az épület elé, az úthoz. Az emberek sietve húzódtak le az utakról, akár járművel, akár gyalogosan voltak. Mintha a csillagok tennének látogatást Tombstone-ba, fényszórótenger hullámzott felénk dübörögve, bömbölve, minden irányból. Ijesztő volt, a vadászok a két terepjáróhoz futottak, fegyverek kerültek elő. Valahonnan Ted kezében is megjelent egy sötét Winchester, az ezerszemű fenevad körülöttünk öltött végleges formát, a motoros fiatalok voltak, húszan, harmincan lehettek, karjukon fekete szalag díszelgett, erőteljesen túráztatták a kétkerekűiket, a V és V2-es motoroknak fülsértő, bömbölő hangjuk volt. Aztán a mozdulatlanság megbomlott egy pillanatra, az áradat megnyílt és a „rangidős” oda hajtott egyenesen Drake-ék orra elé. Letámasztotta a nehéz Harley-t és felállt a nyeregből. Egyetlen intésére a hangzavar abbamaradt. Nocsak! A helyi hatalmasságok újabb példánya! Vonásai kemények voltak, kakastaréja szokatlanul furcsa, ezüstszínűre volt színezve. Szemöldökéből piercing állt ki, arca bal oldalán tetoválás húzódott végig.

- Túlfeszíted a húrt, Zero! Vidd innen ezt a csűrhét! Nem volt még elég…

- Hallgass! Nem áll mostanában jól a szénád, seriff! Elkaptad már azt, aki ezt tette a társunkkal?

- Nem vagy te itt senki, hogy dirigálj nekem, vagy számon kérhess bármit is, mocskos punk… - erre ismét felbőgtek a motorok, és Drake hangja elveszett a zajban. Csak a társuk intésére szüntették be ismét a túráztatást.

- Végig fog hallgatni, seriff, ha tetszik, ha nem. Siessen megtalálni az elkövetőt, különben… - a tépett bőrkabátja zsebébe nyúlt és egy rugós kést kapott elő és kipattintotta. Ted mintegy válaszként hangos csattanással kibiztosította a puskát. Zero felhasította a tenyerét a vérét az aszfaltra csöpögtette.

- Ha nem igyekszik, seriff, mi fogjuk megtalálni előbb, és akkor… abban nem lesz köszönet. Erre ESKÜSZÖM!!! A vérünkkel megfogadtuk Totónak! Kizsigereljük azt a rohadékot! Maga pedig seriff, ha jót akar… ne álljon az utunkba! Vagy mindünket le kell lövetnie!

Drake talán visszaordibált volna, de a motorok újfent bőgni kezdtek és amilyen váratlanul megjelentek, olyan hirtelen elhajtottak északnak. A kisváros lélegzetvisszafojtva figyelte a bömbölő szörnyeteget, amint távozott, s csak ezután kezdett belé visszatérni az élet. Az fogalmazódott meg bennem, hogy lassan egy polgárháborús helyzet kellős közepében vagyunk, minden oldal felvonultatja az erőit.

- Alex – fogta meg a vállam Sarah. – Nem jó ötlet sötétedés előtt a kastély felé indulnunk. Arra halt meg az a szegény fiú is, holnap felmegyünk…

Elhúztam a számat.

- Holnapra már… akarom mondani, nem hagynék ki egyetlen éjszakát sem a kastélyban. Ott mindig történik valami. Nézd, ha nem viszel fel, akkor kerítek másik fuvart. Nekem most vissza kell mennem!

A lány kelletlenül bólintott, és valamit mormogott maga elé. A zsebéből előhalászta a kulcsait és egy sárga kis Chevi felé indult. Vonakodva követtem. Jó ötlet, ha veszélynek teszem ki?

- Hé, Stone! – kiáltott utánam Ted. Vajon most milyen csípős vagy kétértelmű beszólásra készül? Az övéhez nyúlt, valamit megpörgetve a kezében felém nyújtott.

- Mit művelsz, Ted? – csattant fel kivörösödve Drake.

- Ennek már a fele sem tréfa, uram! – brummogta a hatalmas férfi. – Szívem szerint mindenkit felfegyvereznék!

A Glock 17-est tartotta markolattal felém.

- Vigyázz Sarah-ra!

Az elképedt vadászoktól Drake hápogó tekintetéig mindenkin végighordoztam a tekintetem.

- Úgy lesz! – vettem el óvatosan a pisztolyt, legalább akkora körültekintéssel, mint az első alkalommal.

- Ehhez nincs jogod! Stone ügye még nincs lezárva! – Drake kivörösödött szemekkel és dagadó artériákkal állt Ted előtt, de szánalmasan aprónak tűnt mellette. Nem mintha persze e tekintetben én más súlycsoportot képviselnék.

- Beszéltem Mr. Wattssal. Stone bebizonyította, hogy megérett a bizalomra.

- Nem nekem kellene ezt eldöntenem mégis!? – dühöngött Drake.

- Megbocsáss, Drake, de ezúttal kicsit valóban túlnőttek rajtunk az események. Szükségünk van minden megbízható emberre!

- Köszönöm, Ted – mondtam, miközben felnéztem rá, minden értelemben.

            Csendes utunk volt a kastélyig, bár minden pillanatban vártam a „motorosrohamot”, de ez most kimaradt az életünkből. Sarah csendesen, rutinosan vezetett. Nem akartam zavarni, biztos neki is volt min elgondolkodnia. Csak titkon reméltem, hogy a kastélyban mindent rendben találok – sok reményt nem fűztem hozzá a kora reggeli támadás után. Ezeknek már a reggeli kávé sem szent? Minden tisztességes rosszfiú csak éjfél után üti fel a fejét. Valakinek. Az a dögcédula. Papír? Én meg kő? Kő, papír és olló! Kell lennie valakinek, az ollónak is! Lehet, hogy a halott lány volt? Milyen beteg koncepció ez, egy játék után taktikai neveket adni embereknek? A kérdés már csak az, ha nem a lány volt a harmadik, akkor ki?

- Akkor áll még számomra a levéltári kutatómunka? – törtem meg a csendet a vaskapu árnyékában.

- Természetesen, Alex.

A köveket ropogtatva a baljós kúria felé tartottunk, a szokásoknak megfelelően csak egy-két ablakból szűrődött ki fény.

- Még megnézem, hogy van Susannah! – szálltunk ki a többi kocsi között az oldalsó bejáratnál. Senki nem jött elénk, ez meglepő volt Mr. Watts pedánsságát, illetve Mrs. Braxton aggódó természetét ismerve. Összeráncoltam a homlokom. Thorvald motorja a járművek között állt. Az ajtót nyitva találtuk – ezért félszegen hallózva beléptünk. A kastélyban azonnal kiélesedtek tompa érzékeim, a fájdalom alábbhagyott, mintha a duzzanatok is kissé mérséklődtek volna a testemen. Az ajtó csukódott mögöttünk, és a lámpa kapcsolóját keresgéltem a falom. Odakinn ránk esteledett, és a felhőfoszlányok közül előbukkant a hold. Tányérja az égi szövet órájaként immár megtelt, a felöltötte gömbölyű arcát. A lélegzetünk is visszhangzott jóformán az üresen kongó belső térben. Sarah megfogta az alkarom. „Mi folyik itt?”, kérdezte kutató pillantása. Már bántam, hogy idehoztam. Lehet, hogy a polip kiirtotta már a többieket, és már csak engem vár? Dobhártyaszaggató vonyítás érkezett az épületből. Nem a polip az! A falkavezér! Hát akkor, második menet!