„Út az árnyakba, kíséretjárta vidékeken át/ Oly öreg és sötét ez a kárhozott-járta sáv/ Csupán a sötétség viseli gondját, a rajta barangolást választom/

Gonosszá válás ideje, amint a halál les rám…” (Lake Of Tears: A Foreign Road)

Örültem, hogy újra úton vagyok; hőgutát ugyan nem kaptam, de kibírható volt a menetszél, a nagy motor falta a távolságot. Város, erdő, szántóföld, falu, benzinkút, újra szántóföld, újra falu… A táj lassan változott, de amint telt az idő, éreztem, sok dolgot hagytam a hátam mögött. Csupán egy meleg ebédre álltam meg holmi út menti vendéglőnél, és tankolni. Délutánra Tombstone vidékére értem, hatalmas erdők és hegyek mélyére kanyargott az aszfaltcsík. Nem akartam ajtóstul rontani a kastélyba, úgy gondoltam, ezt az éjszakát motelben töltöm, és telefonon értesítem Devine-t érkezésemről. Szerpentinen vezettem végig, s kibukkanva a fák közül ott sötétlett alattam a városka.

Nagyobb volt, mint vártam, s amint végiggurultam a főutcán, az ódon házak között, úgy éreztem, mintha Alaszkába indultam volna aranyat ásni. Szokatlannak hatott a hangulat, de tetszett, mesébe illett. A helybéliek megbámultak, akár egy idegen lovast, akinek két Winchester is van a nyerge mellett. Szoba kiadó, olvastam egy kapun. Nem is keresek tovább szállodát. Leállítottam a motorkerékpárt a macskakőre, vállra vettem a málhazsákot, arcot mostam a téren egy kútnál, és megnyomtam a vendéghívogató kék tábla alatti csöngőt.

Azután megnyomtam még néhányszor.

Már éppen feladtam volna, amikor nyílt felettem egy ablak, s rikácsolást hallottam.

- Az ördög vigyen el benneteket, pernahajderek! Hát mér’ nem hagytok békiben?

Kihátráltam a kapu elől, hogy lássuk egymást. Jókor: az emeleten gubbasztó nénike veszedelmes külsejű éjjeliedényt szorongatott inas kezében, s tartalmát épp oda zuttyantotta, ahol az imént álltam. Nyeltem egyet és igyekeztem megnyugtatni, mielőtt a fajanszot a fejemhez vágná.

- Nyugodjon meg, asszonyom! Nem zaklatni akarom, szobát vennék ki!

- He? – üvöltötte, és valóban el kellett húznom a fejem a pörögve süvítő bili elől. Ha eltalál, biztosra vehető a koponyatörés és kórház. Talán indulni kellene. Mindazonáltal tetszett az abnormális szituáció, hát maradtam.

- Szobát akarok bérelni!

- Szobát? – kérdezte enyhülőfélben. Kezdett az információ elhatolni az agyáig.

- Jah! – mondtam. Pár járókelő és szomszéd érdeklődve tekintgetett, mi a cirkusz tárgya.

- Jöjjön fel! – invitált a nyanya, botránytól tartva. – Nyitva a kapu.

Vetettem egy pillantást lőtávon kívül álló sötétzöld Suzukimra és a cserepekre, majd átlépve a kilöttyintett, gyanús nedvességet, benyitottam a házba. Kanyargós lépcső vezetett az emeletre, a lakás ajtajában már várt az ősz, aszott, bibircsókos öregasszony. Udvariasan bemutatkoztam, mire előzékenyen megengedte, hogy Salmagundi néninek szólítsam, és megmutatta a kiadó szobát, mely ugyanarról a folyosóról nyílt, ahol megismerkedtünk, és külön fürdőszoba tartozott hozzá. A tisztaságba bele lehetett volna kötni, de meglepően olcsó árat számított érte, melyből még alkudni is sikerült… leperkáltam kétnapi bért. Zuhanyoztam, majd városnézésre indultam, miután a motort az ablakom alá állítottam.

A csendes utcákon kóvályogva úgy éreztem, mintha nem is a kétezres évek elején járnék - mintha évtizedekkel korábbra kerültem volna az időben, ha nem mindjárt a viktoriánus korba. Minden régiesnek tűnt, a néma házak szinte figyeltek. Embert elvétve láttam, ők is jórészt az idősebb korosztályt képviselték. Betértem egy kocsmába, melynek bejárata fölött kovácsolt, denevért formázó cégér lógott. Sört rendeltem, és miután kiderült, hogy étel is kapható, megvacsoráztam. Lassan esteledett és férfiak szállingóztak be a nem túl pazarlóan kivilágított helyiségbe. Ilyen szép alkoholista fazonokat, ekkora mennyiségben, egyazon helyen ritkán látni - pedig megfordultam már pár műintézményben. Jórészt pálinkáztak, az lehetett a helyi specialitás. Szaga a közeli asztaloktól megcsapta az orrom, legalább ötvenfokosra becsültem. Aztán valami hajlott hátú, szürke csimbókos penészvirág az orrom alá nyomott egy kupicával, aromája csípte a szememet.

- Igyál, idegen!

A pohár tisztasága felől kétségeim támadtak; azok az edények, melyekből eddig fogyasztottam, megnyugtatóbban festettek. De hát istenem, csak vérhast kell kapni egyszer. Különben is, úgy döntöttem, jóban leszek a helyi erőkkel. Hősiesen legurítottam az erős, rossz ízű mérget, és az apókára mosolyogtam. Nem tudom, mennyire lett ez a mosoly hiteles, ő mindenesetre elégedetten bólogatott és megpaskolta bőrkabátos karomat.

- Köszönöm – hörögtem. Gyorsan lemostam a pálinka ízét barna sörrel.

- Na, milyen volt? – érdeklődött.

- Bűn rossz – válaszoltam, mire többen nevetéshez hasonló hangokat adtak ki.

- Átutazóban?

- Maradok pár napig. Ismerőshöz jöttem látogatóba.

- Az remek. Erre iszunk – göcsörtös ádámcsutkája hihetetlenül nagy távolságokat tett meg. Többen követték példáját, élénk pohárcsörömpölés kezdődött.

- Eszerint van hol laknia – folytatta a beszélgetést. Leheletétől pár kisebb élőlény szörnyethalt volna.

- Igen, bár ma éjjel Salgamundi néninél alszom – közöltem.

- Salmagundi! – rikkantotta valaki a háttérben. Többen elbődültek, a fejüket csóválták.

- Pont annál?

- Annál a szipirtyónál?

- Nem rossz ember az – mondta az öreg. – Csak hát mindenkijét elvesztette a második világháborúban, és magányában kikattant az idők folyamán.

- Nem valami stabil az idegrendszere – szólt közbe valaki.

Vettem észre.

- Ön- és közveszélyes – tódította egy másik.

- Úgyhogy csak óvatosan, fiatal barátom.

- Az ajtót jobb bezárni éjszakára.

- Nehogy átlopakodjon huncutkodni.

Harsány röhögés. Én is mosolyogtam. Azt hiszem, tényleg jobb lesz bezárni azt az ajtót. Beszélgetni kezdtünk, közelebb ültem a sarokból hozzájuk. És persze ittunk, nem is keveset.

Újdonsült pártfogóm, Cloud bácsi többek kérésére - és pár ajándék feles után - előző békítő szavai ellenére elmesélte, micsoda boszorkány Salmagundi néni, hogyan küldött rontást az utcabéli kóbor macskákra, hogyan átkozta meg a hentest, amiért az egyszer romló húst sózott rá… szerencsétlen mester hónapokig állott szagú zöld felhőket eregetett a hátsó fertályából… Az elképesztő mértékben elázott társaság éjfél körül tápászkodott fel. Azok közé tartoztam, akik önjáróan el tudták hagyni a kocsmát; amint láttam, néhányan az asztalok alatt éjszakáznak, miután négykézláb sem bírtak kimászni a vendéglátóipari egységből. Szerencsére Cloud bácsi és egy kisebb csapat hazakísért, egyedül nem találtam volna vissza. Körülbelül másfél óra alatt abszolváltuk a pár perces utat, igyekeztünk csendben lenni, nehogy felébresszük a lakókat, de a kiabálásokból és kidobált virágcserepekből, miegymásból ítélve ez nem sikerülhetett maradéktalanul. Lényeg az, hogy csak ágyba kerültem, és másodpercekkel azután, hogy fejem a párnához ért, kómába estem.