„Nem akarok sebhely nélkül meghalni/ Magányos lélekként/ (Áruld el, mit tegyek)/ Tanulmányoztam a csendet, hogy zenélhessek/ Csatlakoztam a vétkeshez, hogy visszanyerjem ártatlanságom/ Mennyei királynő, védj meg engem/

Minden annyira színtelen/A gyermeki, becses öröm/ Meghalt a világ számára/

Mennyei királynő, ragadj el/

Messzire az összes kíntól/ Minden ugyanaz, vigyél el innen/

Halottak vagyunk a világ számára” (Nightwish: Dead To The World)

Amikor – úgy tűnt - évszázadokkal később magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha Vlad Tepes Drakula egyik vendégmarasztaló karójába húzottan töltöttem volna az elmúlt időszakot, a vajda havaselvei birodalmának egy különösen hideg szegletében. Ásítottam, az állkapcsom belereccsent a görcsös levegővételbe, és egyáltalán - minden egyes porcikám külön nyilallt. Félig átfagyottan, embriópózban feküdtem az erdő földjén, egy korhadt, kidőlt fatörzs oltalmában. Mezítelen voltam, tele hegekkel, mint akit széttéptek és összeférceltek, ráadásul fájdalomcsillapító használatát mellőzve. Nem igazán ment a mozgás, de addig erőltettem, míg újra belejöttem. Kikecmeregtem a törzs alól, mellkasom sajgott és erősen szúrt. Köd lebegett a fák között, halványan megvilágította a napsugár. A madarak verbálisan elég visszafogottnak bizonyultak ma reggel. Talpam alatt avar, faágak ropogtak; karjaimat és vállamat dörzsölgettem, hogy kissé felmelegedjek, majd köhögtem és felöklendeztem némi vörös nyákot. Szemeim bedagadtak, bőröm szokatlanul fakó volt és gyengének éreztem magam, mint aki sok vért veszített. Sohasem éreztem ekkora éhséget.

Micsoda démoni éjszaka! Tudtam, nem volt álom. Sokra nem emlékeztem, de a maradék tudást sem akartam. Mintha nem is én lettem volna a bőrömben – vagy a bőr sem volt az enyém? Ha csak visszagondoltam a halálos kavargásra, rosszul lettem. Nekitámaszkodtam egy tölgynek és mindenféle furcsa dolgot okádtam. Kicsivel arrébb összecsuklottam, energiát gyűjtöttem életem folytatásához.

Koszos voltam és libabőrös, nem ártana egy forró fürdő. Merre lehet a kastély? Elindultam a ködben, s idővel – no meg jó szerencsével - rátaláltam az ösvényre. Arra indultam, amerre emelkedett, s félóra alatt elértem a McGliethek ősi hajlékának komor vaskerítését. Borzongatóan bontakozott ki a fehérségből. Üdvözöljük Silent Hillben. Vártam, mikor változik a világ rozsdás fémfalakká, kezd hullani a pernye - a rémek pedig garantáltan köztünk járnak. Téptem valami cserjét, hogy elölről eltakarjam magam arra az esetre, ha találkozom valakivel - bár nemi szervem olyan jelentéktelenre zsugorodott a hidegben, hogy talán felesleges is lehetett ez az elővigyázatosság. Csimpaszkodtam kissé a félig tárt kapuszárnyon pihenésképpen, majd a durva murván befelé indultam. Sikoly riasztott kábult állapotomból: egy öregasszonyt láttam, aki döbbenten meredt rám.

- Ááá! Segítség, itt a szatír! A mutogatós ember! Meg akar becsteleníteni!

Végtelenül hosszú reakcióidőmet kihasználva lehajolt, és kavicsokkal kezdett hajigálni marokszám. Ekkorra ismertem fel: Mrs. Braxton volt az, a könyvtár molylepkéje. A szexuális zaklatás irányában táplált félelmei ellenére meg sem próbált menekülni, csak szórta az áldást két kézzel, ami nem túl jól esett összeomlott fizikumomnak. Reszelősen tört fel torkomból a lélegzet, majd olyat üvöltöttem, hogy magam is megijedtem. Visszaverődött a hang a ködben, a nyanya megrettenten dermedt bálvánnyá újabb lövedékekért nyúló mozdulata közepette.

- Mit képzel?! Mit ártottam magának? Elárulhatom, hogy bottal sem piszkálnám azt az aszott kültakaróját! Pusztuljon a szemem elől, maga hibbant vérnyugdíjas, különben nem állok jót magamért!

Komolyan vette mindezt, egy visítással eltűnt a párában, melyből aztán nagy, fekete furgon gördült elő, hogy kiforduljon a kapun. Ismerős volt oldalán a logó, de a fehér felirat végképp kétségtelenné tette telephelyét; amikor elhajtott mellettem, kényelmesen el tudtam olvasni. Tombstone-i Temetkezési Vállalat. Szóval baj van. Nagy baj. És akkor még nem is tudtam, hogy a jármű már másodjára fordul aznap, ugyanis eredetileg egyszemélyesre tervezték, és nem akarták a négy elhunytat egymás hegyére-hátára dobálni..

Először csak a vörös-kék riasztófény forgása tűnt szemembe, majd megláttam a bejárat előtt várakozó rendőrautót. A szipirtyó sikonyálására Devine vállas alakja bukkant elő. Meghökkenés és megkönnyebbülés tükröződött arcán. Remekül nézett ki, mint aki most mászott elő egy nagy-nagy kávédarálóból.

- Jó reggelt! – mondtam.

- Jó, hogy jössz, már-már lemondtunk rólad. Bár Alex biztosra vette, hogy élsz, mi többiek nem fogadtunk volna erre sok pénzzel. Itt a Yard is, amint láthatod.

- Pazar. Hozol valami ruhafélét, hogy ne ádámkosztümben kelljen mutatkoznom?

Térült-fordult, s egy neonrózsaszín női pongyolát nyújtott felém, amire rögtön átcseréltem a cserjét. Alig jött fel a karomra és vállamra, viszont kicsit talán melegített. A fűtetlen járólapokon végigcsattogva bekukkantottam a hallba.

- Itt van Thorvald! – jelentett be Devine.

- Hello – köszöntöttem az egybegyűlteket.

A kastélylakók és a két nagydarab egyenruhás egyszerre néztek fel. Susannah elsírta magát, adott egy puszit és elrohant, Mrs. Braxton pedig felkapott egy esernyőt és hadonászni kezdett.

- Itt a kéjleső! – sipította.

Elvettem tőle a hosszú nyelű ernyőt és azon mesterkedtem, hogy a hátába törjem, de Devine idejében visszajuttatta azt a tartójába.

- Ez Mr. Stianson – mondta szárazon. – Margaret, kérem, üljön vissza a helyére.

- Ááá… csakugyan…

- Merre járt, fiatalember? – kedélyeskedett a közeg. A társa hiába volt alacsonyabb beosztású, legalább levette bézs színű bohóckalapját emberek között.

- Odakint – morogtam kedvetlenül.

- Feltennék pár kérdést!

- Majd ha kihallgatható állapotban leszek.

- Szerényebben egy kicsit, fiatalember!

- Kezd unalmassá válni a packázása, seriff. Vigyen be és hívjon egy ügyvédet, vagy lesz szíves várni, amíg lefürdöm, felmelegszem és eszek valamit. Olyan éhes vagyok, mint egy farkas.

Alexnek, úgy látszik, irritálta valami a torkát, ugyanis köhögőgörcsöt kapott. A seriff bölcsen kussolt.

- Hát így – mondtam, és elvonultam vidám színű, bolyhos köntösömben. Szobám meghitt békességben várt. Szivacsosra áztattam magam a zuhany gőzölgő vizében, s mire jó húsz perc múlva méltóztattam rákvörösen előmászni a sugár alól, az inas már egy ezüsttálcányi kajával várt. A fedő alatt grillcsirke figyelt, sok zöldséggel.

- Maga egy mágus, Mr. Watts – mondtam elismerően. – Jól van? Hol horzsolta le ilyen csúnyán a torkát?

- Szólítson Edwardnak, ha kérhetem! Köszönöm kérdését, jól érzem magam. Az éjszakai sajnálatos események miatt lilult meg a nyakam. Mr. Devine beszélni akar erről mindannyiunkkal, egyelőre vár, hogy ön is ott legyen. A békebíró úréknak sok lett a dolguk ma reggelre, elmentek, és kérik, hívja fel őket.

Hivatali névjegykártyát nyújtott át, melyet két darabban adtam vissza.

- Majd hívnak ők, ha akarnak valamit. Mi történt az éjjel?

Beszámolt a saját szemszögéből látottakról, és azokról, melyekről értesült. Közben nekiálltam a csibének.

- Jó étvágyat, uram – mondta végül, immár az ajtóból. – Óhajt esetleg valami gyógyszert?

Tele szájjal, csak a fejemet ráztam. Minden összekuszálódott, ráadásul nem bírtam gondolkodni. Rókázásig jóllaktam, majd elaludtam a bemelegedett takaró alatt.

Esteledett, mire magamhoz tértem. Bűntudatot éreztem az elvesztegetett nap miatt. Kipattanván az ágyból működőképesnek nyilvánítottam magam, bár minden tagom fájt. Wolverine érezhette így magát, miután feltöltötték csontvázát adamantiummal. Felöltöztem, csak a bakancsomat nem találtam sehol. Hosszadalmas keresgélés után derengeni kezdett a múlt éjszaka. Bolyongások egy föld alatti labirintusban… ahol egyre rosszabbul éreztem magam, míg el nem veszítettem a kontrollt önmagam fölött. Hogyan is jutottam oda?

Levettem a tiszta, fekete zoknit, zsebrevágtam és mezítláb indultam el. A papucs méltatlan Odin véréhez. Még meglát egy szörnyeteg és sikítófrászt kap a vihogástól. A lépcsőfordulóban Alexbe botlottam, kellemesen hamburgerszerű látványt nyújtott. Gyanítottam, hogy a ruha alatt sincs rajta egyetlen ép folt. Enyhe furcsállással tekintett rám, de elég semlegesen köszönt, így hát úgy gondoltam, elég a forró kása kerülgetéséből.

- Miért nézel úgy rám, mintha élve megettem volna a macskádat?

- Ne vedd zokon… persze el fogom mondani, csak még nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Ugyanis ha nekem mesélnék a sztorit, biztos, hogy a felét sem hinném el.

- Hát, furcsa éjszaka volt. De láttunk már egyet s mást.

- Igaz. Nem akarom eltussolni az ügyet, csak összeszedem a gondolataimat. Hová tartasz így mezítlábasan?

- Épp a bakancsomat keresem.

- Igen... Mintha láttam volna. Zseblámpa is kelleni fog.

Valóban derengett valami zseblámpás epizód. Felhajtottuk az inast, aki előszedett számunkra egyet-egyet; valami ronda mamuszt is megpróbált rámtukmálni felfázás ellen. Kilépve a kastélyból azt tapasztaltam, hogy a pára még nem oszlott szét. Odamentünk a park végében tátongó, szögletes nyíláshoz, s mikor ereszkedni kezdtünk a nyirkos, kellemetlen érintésű köveken, már a fél karomat is odaadtam volna Mr. Watts ízléstelen papucsaiért. De nem akartam kényeskedni, inkább felkapcsoltam a lámpát. A két fehér fénycsóva végigpásztázta a vigasztalan folyosókat, ajtókat. Az egyik előtt szilánkok és széttaposott szalamandrák hevertek. A lehető legnagyobb ívben kerültem ki őket. Alexre néztem, arca komoly volt, láttam rajta, élesen figyel. A hely szelleme gombócot gyömöszölt torkunkba. Az alvadt vér szagától terhes pentagrammás terembe érve visszajött néhány halvány emlék. Bevillant, hogy a reggeli hullaszállító innét egy széttépett fickó és egy lefejezett lány testét vitte el. A három megmaradt fényoszlopból az egyik a szemünk láttára oszlott szét lassan, csupán lángnyelvecske maradt belőle. A polipszerű kreatúra cafatjai vastagon borították az ábra közepét. A feje fölé guggoltam. Már erősen rohadt, elfolyt félig, bűzlött. Iszonyatos volt az a tekintet.

Mi történt itt, mi történik itt? A kérdés makacsul visszhangzott fejemben, mialatt a természetfölötti maradványokra meredtem. Bár hülyeségnek tűnik természetben előforduló dolgokat így nevezni. Csak hát az ember ugye, a kis csökött érzékszerveivel… Telefonom csörgésére eszméltem. Ott világított a Nokia a sarokban, barna-fekete kockás fürdőköpenyem maradványai és összekaristolt bakancsaim közelében.

- Már többször kerestelek – hallottam Zero hangját a képzeletbeli vonal túlsó végén.

- Nem voltam telefonközelben. Hol vagy?

- Közeledek a kastély felé. Tudunk találkozni?

- Aha.

- Negyedóra múlva a kapunál?

- Ott leszek.

- Elviszlek valakihez, szóval ne háziköntösben gyere.

- Az amúgy sincs túl jó állapotban.

Bontottam a vonalat. Tizenegy nem fogadott hívást láttam a kijelzőn, jobbára Veiltől és Zerótól származtak. Miközben a kőpadlón ülve bakancsaimat fűztem, észrevettem a sarokban a lefűrészelt csövű American Armsot is. Letörtem a csöveket - üresek voltak és érezni lehetett a fegyver szagán, hogy lőttek vele.

- Cifra kis éjszaka – dünnyögtem. Alex már-már kibökött valamit, de megráztam a fejem.

- Találkozónk van a motorosokkal; olybá tűnik, szövetségre lépünk. Várj a történettel, nem muszáj kétszer elmondanod.

Ha már úgyis visszamentünk motoromért a főépülethez, felugrottam szobámba és bőrkabátom zsebébe gyömöszöltem négy töltényt. A hallban találkoztunk Devine-nal, akit elhívtunk magunkkal, ő viszont Susannah-t nem akarta egyedül hagyni, szóval hárman beültek a nagy terepjáróba, én pedig az Intruder nyergében gördültem a kapuhoz. A rácsokon túl már három reflektor szabdalta a ködöt. A három srác, akivel a benzinkútnál elszívtam a békejointot. Csak tegnapelőtt történt, Toto gyászszertartásával egyetemben, de úgy rémlett, nagy idő telt el. Szokás mondani, hogy a pillanatok öregítenek, nem az évek.

Üdvözöltük egymást, bemutattam társaimat, majd indultunk. Nyugodt tempóban gurultunk végig a csendes, homályos erdőn. Nem a városba tartottunk, hanem az országút melletti ligetbe, ahol másfél tucatnyi motoros ült körbe egy tábortüzet, punkok, rockerek és metálosok vegyesen. Nyársra tűzött hússzeleteket tartottak a parázs fölé, kellemes illatok szálldostak. Hordozható CD-lejátszóból az In Flames kellemes zúzdája áramlott. Söröspalackok és letámasztott kétkerekűek mindenfelé, szinte fesztiválhangulat honolt. Úgy éreztem, hazaértem.

Azonban gurultunk tovább. Kevéssel arrébb, egy kicsi tisztáson az előzőnél apróbb tűz égett. Két ezüstszínű V-Rod s két korombéli volt ott, első pillantásra látszott, hogy testvérek - egy báty és húga, feketében járó metálos fazonok. Fido, Tommy és Zero magunkra hagyott volna velük, de a hosszú, egyenesszálú fekete hajú lány rájuk szólt.

- Maradjatok!

Kicsit mély, dallamos, energikus hangja volt. Bemutatkozás után körbeültük a tábortüzet a sűrűsödő sötétségben. Hallgattam a fa pattogását, a lángoknál néztem az arcokat, amint arról beszéltünk, hogyan tovább.

Így ismerkedtem meg Eric és Carla Keywooddal. Úgy tűnt, nem tekintik magukat a motorosok vezetőinek, azok mégis hallgatnak rájuk. Kaptunk sült húst és sört, elfogyasztottuk, majd nekikezdtünk egy hosszú beszélgetésnek.

- Múlt éjjel egy újabb társunk veszett oda – mondta Eric. – Tíz óra körül, az erdőben. Hallottam a sikolyait. Borzalmas volt. Nem volt kisdarab ember, mégis… sikoltozott. Mire rátaláltam, kis darabokban hevert.

- Múlt éjjel az udvarház is termelt négy halottat – mondtam. – Az odarendelt két felfegyverzett önkéntest szétszaggatták, no és akadtak még ketten, nem tudni, kik és mit kerestek ott. Ja, az ötödik hulla nem ember – de állat sem.

Beszámoltam mindarról, amit Fido haláláról tudtam, hogyan támadott meg a helyszínen és később, a télikertben az a hatalmas alak. Elregéltem első találkozásunkat a tintahal-humanoid hibriddel, aki Susannah-ra pályázott. Nem igazán érdekelt, mennyit tartanak hihetőnek az egészből, a felelősségem csupán ennyi volt, referálni a tényekről.

Alex következett. Beszámolt a hihetetlen összecsapásokról, és tapintatosan kihagyta a szerepem, de nem kellett sok ész, hogy behelyettesítsem magam az egyik szereplőbe. Nem teregette ki idegenek előtt, mivé lettem. Döbbenten ültem. Én, a farkasember.

Elkaptam Carla pillantását a lángnyelvek fölött. Látta rajtam, hogy nincs minden rendben. Szerencsére nem sejtette, mennyire. Különben talán azonnal áthajtott volna rajtam V-Rodjával. Ezüstszínű. Ha-ha!

Felnéztem az égre. A ködfüggönyön át nem látszott a fogyásnak indult hold. Akkor egy hónap múlva, ugyanitt. Végigborzongtam. Nem akartam tudni, mi mindent hánytam ki reggel.

- Minden oké, Thorvald? – kérdezte Carla.

A fejemet ráztam.

- Valamit elhallgatsz – mondta Eric.

- Mit csináljak, ha nem mondhatom el – morogtam.

- És te, Alex? Az utolsó farkas miért nem tépett szét?

- Egyéb dolga akadt.

- Miután a fajtája ellen fordult? Jó lenne tudni, miért tett ilyet.

Még szerencse, hogy elhallgattam, hogy az a lény megfertőzött harapásával, s azt is, hogy nem tudok mit mondani a múlt éjszakámról. Örültem, hogy nem érdeklődnek az én verzióm felől. A két Keywood összerakta volna az eseményeket, tudtam. Alexet faggatták még kicsit, de amnéziájára hivatkozva elhárított néhány kényesebb kérdést.

- Titkolóztok – összegezte Eric. – Mégsem haragudhatok emiatt, hiszen oly sokat tudtunk meg tőletek. Remélem, titkolózásotok nem követel újabb áldozatokat. Most pedig döntenünk kell, hogyan tovább. Brandon?

- Az én döntésem Susannah-étól függ.

- Tudom, hogy miattam otthagynád a kastélyt. Azt is tudom, ha nem lennék, nem hagynád ott. A jövődet látod benne. Így hát nem akarok hazautazni. Jó volna rendbehozni a dolgokat. Nem tudom, rendbehozhatók-e egyáltalán. És félek – mondta az asszonya.

- Igen… nagy reményekkel telve jöttem ide, de fordult a kocka. Most már az életedről van szó. Az életünkről.

- Akár mész, akár maradsz, én veled maradok.

- Ne hárítsd rám a felelősséget.

Nem tudtak mit mondani egymásnak előttünk.

- Úgy tűnik, egyelőre maradtok – állapította meg Carla. – Alex?

- Fogalmam sincs, ki vagyok. Azt hiszem, csak itt kaphatok választ a kérdéseimre.

- Thorvald?

- Nem hagyom cserben a barátaimat. És találkozni akarok még egyszer azzal, aki furcsa játékba kényszerített.

- Fiúk?

- Revansot veszünk Totóért – mondta Fido. A másik kettő bólintott.

- Kicsit intelligensebben, mint az a rendőrőrs előtti pengevillogtatás. A mi helyzetünk Erickel a legegyszerűbb, bármelyik percben szedhetjük a sátorfánkat. Ha nem tesszük, nem maradhatunk sokáig semlegesek. A többiek, a máglya mellett... Ők tudják, mit akarnak, meddig maradnak és miért - páran már elhajtottak, talán sosem látjuk többé őket.

Még csaknem egy órán át maradtunk, ettünk, ittunk és beszélgettünk, s egyre inkább csak az járt a fejemben, amivé váltam. Így egy idő után felálltam és közöltem, indulok. Három barátom szintén szedelőzködni kezdett, ám ki kellett ábrándítsam őket, egyedül akartam maradni. Túl zavaros volt minden, ki kellett szellőztetni a fejem – ők hazaindultak, én pedig szüttyögni a kihalt országúton. Amíg a kihalt új értelmet nem kapott – de ne vágjunk az események elé.

Kifejezetten hideg volt, különösen a kellemesen melegítő tábortűz után; a feketeség és az újra sűrűsödő, gomolygó köd miatt visszafogott tempóban gurultam. Nem tudtam, jó ötlet-e a többiektől, hogy nem a városban térnek nyugovóra. Ugyan a polipszörny elpusztult és a farkasok is megdöglöttek – jómagamat leszámítva, igaz, papírforma szerint egy hónapig ártalmatlan vagyok – de ki tudja, az ósdi kúria miféle meglepetéseket tartogat még. Mindenesetre jónak láttam különválni tőlük: túl kerek volt még a hold, éreztem.

Néha felbőgettem a motort és nekieresztettem, mintha a látási viszonyok megengedték volna. Élveztem a fehérségben való suhanást és véletlenül hosszabb, üres, egyenes útszakaszokon kísértettem a sorsot, nem ütköztem neki semminek. Egyszer csak halvány fényt láttam magam előtt. Erdészeti terepjáró parkolt az út szélén, orrán jókora gallytörő rács. A beton peremén három fickó szelíden ácsorgott egymás mellett, háttal a kocsinak. Épp hólyagjuk tartalmát ürítették ki, vállukon puska lógott. Képeslapra kívánkozó jelenet volt, de sajnos nem hoztam magammal fényképezőgépet. Biztos fellőttem volna őket a világhálóra. A legfiatalabb, gigerli kinézetű zavarban érezte magát megjelenésemtől, kapkodva rámolta el nemesebb szerveit, túlságosan korán – erről a nadrágján növekvő folt ékesen mesélt. Remélhetőleg a másik mordállyal ügyesebben bánik, nem lövi tarkón magát vele. Afelől viszont, hogy egy tehenet eltalál-e pár lépésről, már komoly kétségeim támadtak.

Otthagytam a triót, hadd hódoljanak követelőző prosztatájuk előtt, s hamarosan egy újabb járművel találkoztam. Ez a randevú azonban humortalanabbnak bizonyult az előzőnél.

Tombstone közvetlen közelében, egy jobbkanyarnál szembejött egy autó, azonban nem kanyarodott – enyhe sebességgel bár, de nyílegyenesen folytatta útját, és a betonszalagot ekképp elhagyván egy fának csapódott. Döbbenten fékeztem. Ez sem véletlen. Ha egyetlen perccel előbb vagy később érkezem, mit sem sejtettem volna a balesetről. A csattanás, a meggyűrődő karosszéria hangja végighullámzott a néma erdőn. Visszakanyarodtam hozzájuk. Az Intrudert nem akartam az út szélén hagyni; amilyenek az éjszakák errefelé, biztos, hogy beleütközik valaki. A füstölgő, piros Honda Civicnél támasztottam ki, odamentem a felgyűrődött motorházú kocsihoz. Úgy láttam, ketten ülnek benne.

- Hahó! Megsérültek? – kiáltottam közeledtemben. Nem érkezett válasz, így felkészültem a legrosszabbra. Csak a rádió nyekergett és sistergett. A vezető felőli ajtó félig nyíltan tátongott, a bentről derengő fényben láttam, hogy az alak megmozdul – ugyanekkor émelyítő, enyhén bomló szag hullámát pumpálta felém. Kitártam a behorpadt ajtót, nyikorgott. A felfúvódott légzsák mögül előkászálódó figura hörgött, nyakán mély seb húzódott, melyet alvadt vér tömített el. Hátraléptem. Az kizuhant a kocsiból, és vontatottan talpra kászálódott. Dögletes bűze betöltötte az orromat, száraz, üres szemébe nézve pedig úgy éreztem, pánikba kellene esnem. Épp elég zombifilmet láttam már, hogy tudjam, mivel állok szemben.

A halott ember klasszikus, kinyújtott karú pózban tántorgott felém. Ruhája reggel még kifogástalan lehetett, mostanra néhol elszakadt és beszennyeződött vérrel. Ujjait, körmét mocsok borította – ha megkarmol, mehetek védőoltásra. Hátráltam a motoromig, közben az élőhalott becses neje is kibújt a családi Civicből. Nem úgy tűnt, mint akik a házassági évfordulójukat akarják megünnepelni velem, eltorzult arcukról inkább abbéli szándékukat véltem leolvasni, hogy szívesen megölnének. Ha ők már hullák, ne nagyzoljak itt azzal, hogy nekem bezzeg dobog a szívem.

A férfi közel volt, nem ülhettem fel a motorra és indíthattam el annak veszélye nélkül, hogy esetleg leráncigál róla. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a 350 kilogrammnyi vas közöttünk helyezkedjen el, s a málhazsákból kiemeltem a lefűrészelt csövű puskát.

- Állj, vagy lövök! – szólítottam fel erélyesnek szánt hangon, ahogy kiskoromban az indiános mozikban hallottam. Ennyi erővel borsót is hányhattam volna falra. Az asszony szintén bekapcsolódott a motor körülötti kergetőzésbe. Egyelőre nem próbáltak átmászni rajta, ám rövid idő múltán két irányból kezdtek közelíteni. Eddigre könyökhajlatomba vettem a lehajtott csövű American Armsot, s töltény után kotorásztam a bőrkabát zsebeiben. Egy sárga, műanyag hüvelyes lövedék a földre pottyant. A következő tíz másodpercben sikerült a két töltényűrt megtöltenem. Elhátráltam a két járműtől, csupán Suzukim fénycsóvája választott el a sötétségtől, melyben furcsán csoszogott a két darabos mozgású, büdös alak. Vastag gyökereket éreztem bakancsom alatt, hátam fatörzsnek ütközött.

- Akkor… lövök – suttogtam. A halott ember kínosan közel járt. Mellkasa magasságába emeltem a fegyvert és lenyomtam az első ravaszt. Vakító fény villant, a dörej megsüketített. Csuklóm félig kiugrott helyéről, ahogy a lövés felrántotta a megkurtított csövet. A halott ember cafatosra lőtt felsőtesttel zuhant el, az asszony is kapott az ólomszemcsékből, de csak megtántorodott, nyöszörögve jött tovább. Az arcába kapta a második cső tartalmát, erre megpördülve elzuhant és nem mozdult többé. A fülem csengett, a szemem káprázott, a férfi pedig a földön kúszva a lábam felé kaparászott. Muszáj volt fejberúgni. Az acélbetét nagyot koppant koponyáján, s ő sem erőltette tovább a mocorgást.

Leeresztettem a füstölgő fegyvert. Nagyobb ívben kerültem ki a két valaha emberi testet, mint a pincefolyosón a szalamandrákat, bár tökéletesen nyugodtnak bizonyultak. Ki tudja? Okoztak már meglepetést, nem is akármekkorát. Mennyivel biztonságosabban szedtem volna le őket, ha a közlekedési rendszabályokat betartva bekapcsolják biztonsági öveiket még életükben. Olyanról még nem hallottam, hogy egy zombi értelmezni tudjon ilyesmit és kikapcsolja azt, miközben közel az áldozat. Felvettem az elejtett söréttöltényt, és igyekeztem motorom nyergében annyi távolságot, éjszakát és ködöt gyűjteni magam és az élőhalott házasok közé gyűjteni, amennyit csak lehet.