„ilyen légy te is/ nem sír nem morgolódik/ a hulló levél” (Issa)

Az az éj túl hosszú volt ahhoz, hogy véget érjen a perccel, amikor az emberfarkas kereket oldott a susnyásban. Csontjaimban éreztem a fáradtságot, a kezem enyhén remegett, mégsem tudtam elaludni, holott ennek érdekében tetemes mennyiségű sört nyakaltam be. Lövéseim felriasztották a kastélylakókat, de hiába szaladtak össze, nem tehettek semmit. Alex Stone féltése jólesett, én viszont érette kezdtem aggódni. Egyre tisztábban éreztem körülötte, benne a nem természetes részt, az ismeretlen jelenlétét. De ez nem olyan volt, mint amikor a gyermekkorom mozijaiban látott sci-fiben az idegen belepetézett az űrhajós tüdejébe, gazdatestnek, keltetőnek használva az emberi lényt. Alex összességében más volt, mint a többiek, jobban kereste és kevésbé találta önmagát, akivel valaha is találkoztam – magamat is beleértve, ha-ha!

A pihenésnek lőttek, ennyi erővel sétálhatok is egyet... Újratöltöttem a puskát és elindultam, céltalanul a fagyos hold alatt. „A nyakadra hoztam pár szerencsétlen vadászt, még ma az első sorból nézem végig, ahogy széttrancsírozod őket. Ha ők ölnek meg, úgy is jó”, vetette a képembe a szörnyeteg. Ha tényleg itt vannak, elvezetem őket a barátaim közeléből. Legalább ők aludjanak, ha már én nem tudok.

Az ismerős, nagy vaskapu nyikorogva nyílt, csukódott. Motorom ott parkolt a tövében – hagytam álmodni. A mély sötét körbeölelt. Lépteim magányos dobbanása az ösvényen odacsalt másokat.

A két farkas megközelített, érdeklődve figyelt. A gyér fényt felerősítő szemük derengett. Nem igazán tudtak hová tenni, de valahol, ösztönösen jobban elfogadtak, mint tették volna azt egy héttel korábban. Távolságot tartottak. Letérdeltem, hogy a fejünk ne legyen olyan távol.

- Jah – mordultam rájuk. – Lassan nyakunkon a befejezés, amikor minden elsimul, így vagy úgy. Könnyen előfordulhat, hogy néhány óra múltán már kellemes alakú valkűrök kalauzolnak a Valhallába, ahol a legbátrabb elesett harcosok, einherjerek között létezhetek tovább, hogy Odin oldalán küzdhessek majdan az istenek Földet elpusztító háborújában, a Ragnarökben. Szinte érzem a mézsör ízét és hallom a fegyvercsörgést. A világvége is szép kalandnak ígérkezik – bár egyelőre még idelent kell helytállni. S ha elbukok, jó lenne rúnafeliratos emlékkő alatt nyugodni, fenyők alatt, miként oly sok ősöm porladt el.

A nőstényt, úgy látszik, megérintette a mitológia, párja nyugtalan mocorgásával nem törődve odajött hozzám. Lehelete forrónak tűnt, miközben érdes nyelvével végignyalta az arcom. Miközben elhátrált, belesimítottam tiszta, sűrű, ragadozószagú bundájába. A hím vonításban tört ki, hangja végighullámzott a mozdulatlan erdőn.

Aztán hirtelen már nem voltak ott.

Talpraálltam, hagyva a nyálat megszáradni arcomon, lefelé indultam az ösvényen. Már messziről hallottam a zajt. A terepjáró ködlámpái vakítottak, amint a jármű a hitetlenkedő pofát vágó vadászokkal megérkezett. Hárman voltak: az alkesz, a kölyökképű és a bajszos bumburnyák. A sofőr nem győzött a fékre lépni, s amint járművük nagy nehezen megállt, puskákkal a kézben ugráltak ki elő. Nyugodtan ácsorogtam, bár a reflektorfénytől káprázott a szemem.

- Fel a kezekkel! – kiáltott rám az alkesz.

- Tessék? – kérdeztem olyan hangsúllyal, mint aki nem egészen tudja követni a tréfát.

- Egy félig farkas, félig emberi fenevadat üldözünk Tombstone óta, és lehet, hogy te vagy az. Szóval fel a kezekkel!

- Ő az – kiáltotta a kölyökképű izgatottan. – Vele találkoztam az erdőben reggel, toportyánokkal lófrált. Nem engedte lelőnöm őket!

- A szürke farkas, mint élőlényfaj populációinak állapota a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listája szerint sérülékeny. Miért kellett volna lelőni azokat az állatokat?

- Lehet, hogy nem is állatok voltak, hanem farkasemberek!

- Fényes nappal?

- Ebben van valami… De akkor is fel a kezekkel!

Felemeltem a kezeimet, a balban a Basque-kal. Ekkor tudatosulhatott bennük, hogy fegyveres vagyok.

Fájdalom vágott belém, az ezüstgyűrű halványan égetni kezdett. Jó vicc. Az emberfarkas a környéken ólálkodhat, elindította testemben az átalakulást, biztosítván, hogy az épp kibontakozó konfliktus súlyossá váljon. Kissé megnőttem és meggörnyedtem – ruhám repedezett, de nem adta meg magát -, kezemen göcsörtösen kidagadtak az erek, karmaim sarjadtak. Olybá tűnik, ma mindenkinek én vagyok a céltáblája. Eltorzult arccal grimaszoltam, amint égette szemem a fény – immár kevesebb világosság is elegendő lett volna…

Závárzat kattant.

- Dick, ne! – üvöltötte az alkesz. A bajszos bumburnyák tüzelt, ám már a biztosító hangjára bevetettem magam az útmenti aljnövényzetbe. A kocsiban két kutya kezdett csaholni. Rövid, lejtőn való gurulással kikerültem az átkozott fénycsóvákból, látásom igyekezett alkalmazkodni az árnyékokhoz. Dick puskája újra robajlott, a második golyó a közelemben sem járt.

Káromkodást hallottam és vitát. Az alkesz megadta magát bajszos bumburnyáknak és kölyökképűnek, akik a véremet vették volna. Futni kezdtem, s mire a nyomomba szegődtek, jókora előnyre tettem szert.

Nem változtam át teljesen – épp csak annyira, hogy vérfarkas-valóm nyilvánvalóvá váljon. Kevesebb színt érzékeltem, de jóval több körvonalat. Gyors voltam, otthonosan mozogtam a vadonban. Mégsem élveztem a vágtatást a fekete-fehér erdőn át, tudtam, hogy követnek. Pillanatok alatt jókora előnyre tettem szert, melyet a percek csak növeltek, de nem kellett a kutyákat és a vadászokat hallanom, hogy tudjam, a nyomomban vannak. Bokrokat, kidőlt fatörzseket ugrottam át, páfrányokat tapostam le, ágak csapódtak arcomnak, bőrkabátomnak. Mazochista módon élveztem a gyűrű okozta fájdalmat, húsom enyhén égett szagát, mert arra emlékeztettek, hogy még ember vagyok. Megbotlottam és legurultam egy meredek lejtőn. Karjaimat arcom elé kaptam, ekképp sikerült nem szétvernem a fejem egy mohos kövön. A puska tusát még mindig szorítottam. Rekedten lihegtem, megráztam magam és loholtam tovább.

A tábortűz fényét messziről észrevettem, nem is tudom, miért indultam arra. Jobb lett volna bármiféle találkozást kerülni, s védelmet sem remélhettem senkitől, mégis jólesett beszívni a füst szagát és megtudni, mi folyik errefelé. Már lent jártam a hegy lábánál, a kastély és a város közötti táv csaknem felét letudva. Igyekeztem halkan venni a levegőt és zajtalanul mozogni. Kikukucskálva a törzsek mögül furcsa látvány tárult elém.

Három alak járta vonagló táncát a fák között. Inkább mulatságosak, mint félelmetesek voltak, ahogy körülugrálták a máglyát, megnyúlt árnyékukkal együtt hajladozva. Szegecses PVC-öltözéket hordtak, sűrűn teliaggatva buzgón csörömpölő láncokkal, kicsit a ’80-as évek világát idézték elém. Mellettük legyen szólva, akadt egy-két igényes tetoválásuk, különösen az tetszett, mely alá gyengébbek kedvéért a Banyapók feliratot is odavarrták egy pergamenszerű keretbe. Hopp, egy Tolkien-rajongó. Mi folyik itt, élő szerepjáték? Hol vannak a fakardok? A háttérben ott várakoztak szedett-vedett motorjaik.

A srácok totemoszlopától a legfinnyásabb orvosságos ember vagy sámán is kedvet kapott volna, hogy némi hallucinogén gombát elrágcsálva hosszas spirituális utazásba kezdjen. Tetején a fehér lókoponya szigorúan nézett - jobb szeretett volna békében nyugodni. A legdagadtabb, tarajos fickó váratlanul térdre vetette magát előtte, úgy hajbókolt. Csontnyelű kés csillant magasra emelt kezében.

- Ó, Abada-Jabada, minden démonok démona, templomok megszentségtelenítője, csecsemők megnyúzója, gennyben fürdő éjjelek ura, tekints hű alattvalóidra és jelenj meg! Ölelj magadhoz bennünket, nyomorult férgeidet, hogy szolgálhassuk a káoszt, melyből vétettél! – s velőtrázó rikoltással a tenyerébe metszett, az oszlop előtti földre csorgatva vérét. A másik kettő buzgón kántált, bólogatva minden szavára.

Naggyon tuti, naggyon folklór. Mééér’ pont velem történik meg mindez…

A dagadt hirtelen észrevett, valószínűleg a szemem világított kissé a sötétben. Abbahagyta a vergődést és meredt tekintettel, tátott szájjal meredt rám; társai nemkülönben. Még a vernyákolást is abbahagyták. Lelepleződvén, megköszörültem torkom és közelebb léptem, a kellemesen melegítő tűz fénykörébe.

- Hello! – mondtam.

A másik kettő összecsuklott, mint a bicska, s a három alak lesunyt fejjel, térden csúszva közelített hozzám.

- Ó, Abada-Jabada, nagyúr az Abyssból – vinnyogta a kövér felindulástól remegő hangon. – Végre megnyilvánulsz oly sok hónap és szertartás után… Tudtam, hogy hűségünk és áldozataink idecsalogatnak majd egy gennyben ázó éjjelen. Elfogadtad áldozatainkat? Erősebb lettél általuk? Jónak találtatott a vérem?

- Konkrétabban nem lehetne? – kérdeztem. A hangom enyhén morgó volt, reszelős. Az enyhe átváltozás továbbra is uralma alatt tartotta testemet.

- Csókommal, harapásommal illethetem mancsodat? – nyüszítette.

- Aztán miért, he? Netán buzi vagy? – kérdeztem gyanakodva. A szado-mazo sosem jött be… Ő viszont képtelen volt levenni tekintetét a gyűrű alatt füstölgő húsomról.

- Adj egy keveset testnedveidből, hogy erősek legyünk mi is, és halálunkig szolgálunk, sőt, azon is túl!

- Feltételeket szabsz?

Megrettenve lapult a földre.

- Dehogy, dehogy… Csupán méltóak szeretnénk lenni hozzád, ó, embriók marcangolója!

- Valójában a csirkehúst jobban kedvelem…

Ezen úgy meglepódött, hogy felpillantott.

- De pállott belsőségeket azért még eszel?...

- Fúj – mondtam. – Miért, te talán igen?

- Nem igazán – lihegte zavartan. – De ha ezt kívánod követőidtől…

- A szertartásnak vége – közöltem. – Halljátok a kutyák csaholását? Vendégeket kapunk.

Nem éreztem kedvet a további meneküléshez – a vadászok úgyis a sarkamban maradtak volna. A három botcsinálta démonidézőt sem akartam bajba sodorni, mindazonáltal még megbonyolíthatják kissé a képletet a javamra…

A hosszú pórázra eresztett két kopó körbeugrált és megugatott, de eszük ágában sem volt rámtámadni. Nyomukban a három vadász a megerőltető futástól sípolva és zihálva robbant be a tűzvilágította tisztásra; bajszos bumburnyák már emelte volna rám fegyverét, de jóval gyorsabban a képébe nyomtam duplacsövűmet.

- Dobd el – kiáltottam. A fogát csikorgatta. Az ifjonc célbavett volna enyhén görbe csövű flintájával, de a dagadt meglepő fürgeséggel úgy vágta pofon, hogy eleredt az orra vére.

- Naa! – kommentálta panaszosan a sértett.

- Nem fenyegeted a nagyurat! - dörrent rá a túlsúlyos idéző és huzakodni kezdtek a puskáért. Csak reménykedni tudtam, hogy nem sül el.

- Nem mondom még egyszer! – szóltam rá a bajszosra.

- Tedd, amit mond, Dick! – biztatta az alkoholista is, enyhén hörgött még a futástól. Amaz fölöttébb dacosan nézett rám, de csak elengedte a fegyvert; nagyot puffant a földön, arrébbrúgtam. A görbecsövűért folytatott viszálykodásnak két újabb pofon vetett véget. Az ifjonc panaszosan és felháborodottan motyorászott, a kövér pedig önelégült arccal az alkoholista fegyverét is elkérte. Hátraléptem és leeresztettem az American Armsot.

- Nézzék, uraim – kezdtem rekedt hangon. – Nem öltem meg senkit, nem engem keresnek. Tudom, a külsőm ellenem szól, de én is csak préda vagyok, akit a gyilkos szeszélye hagyott ideig-óráig életben. Az nem ember, hanem torzszülött. A közös ellenségünk, mert válogatás nélkül bárkire lecsaphat. Ebben a pillanatban is bennünket figyel, és ha nem fogunk össze ellene, dögrováson végezzük mindannyian.

Az ezüstgyűrű egyre jobban égetett. Alsóajkamba haraptam, s élesedő fogaim nyomán vörös cseppek serkentek ki.

- Meg kell bíznom magukban – folytattam. - Visszaadjuk a fegyvereiket, ha lehiggadtak kissé. Egy emberbőrbe bújt farkassal állunk szemközt - együtt elég erősek lehetünk, hogy kiterítsük. Így szól az ajánlatom. Higgyenek nekem, különben ő nyert.

Láttam rajtuk, hogy egyikőjüket sem győztem meg. Az alkesz nem akart bajt, az ifjonc teljes sértettséggel villogtatta a szemét, a bajszos bumburnyák pedig úgy utált, ahogy csak tudott, láttam rajta. Az élettől viszont megkaptam a várva várt bizonyítékot; nem maradtam hazugságban, bármennyire is jó lett volna abban maradni.

„jeges a holdfény/ sírkövek árnyára hull/ sötét fenyő-árny” (Shiki)

Nagyon gyorsan történt; abban a pillanatban éreztem meg a jelenlétét, amikor már késő volt. A robosztus farkasalak a fák tetejéről vetette közénk magát. Alighanem csak azért nem rám, mert a tűz mellett álltam. Az egyik démonidéző szabályszerűen masszává változott a másfél mázsás, csupa karom és fog tömeg alatt, vére ránkfröccsent. Mellette álló társából csak egy sikolyra nyíló szájat és döbbenten kikerekedő szempárt láttam, aztán a lény roppant mancsa lecsapott rá, s az ütés csaknem leszakította a fejét. A srác automata bábuként támolygott, próbálta visszanyerni egyensúlyát, majd arccal előre felbukott és nem mozdult többé. Gyilkosa rátette bundás lábát és kihívóan felordított. E hangra felállt karomon a szőr és görcsbe rándult a gyomrom. Üvöltöttem én is.

És üvöltött a dagadt is. Két cimborája elhulltát látván nem habozott használni a kölyökképű és az alkesz puskáját, melyeket hóna alatt tartott. Az emberfarkas, amint észrevette, hogy a torkolatok felé irányulnak, nekiugrott s elsodorta, de Abada-Jabada túlsúlyos követője az utolsó pillanatban megnyomta a ravaszokat. A dörrenés süketítő volt, mintha vulkán tört volna ki az erdő alatt. A két nagy testből csak kavargás látszott, majd a támadó görcsösen rángatózó alakja, amint a kövér megpróbálja lerúgni magáról. A csuromvér bundájú farkas az arcába próbált kapni, de bajszos bumburnyák addigra odaugrott, és felkapott Remingtonának tusájával a koponyájára vágott. Csont reccsent, az emberfarkas hanyatthengeredett – feltárva a közvetlen közeli lövésektől iszonyúan kilyuggatott mellkasát – s irtózatos erejű rúgása a fatörzseknek repítette Dicket. Láttam, a hátsó végtag karmai felhasították Dick hasát, kiontva beleit.

S a farkas sebei már regenerálódni kezdtek.

Kiragadtam a tűzből egy lángoló fahasábot és a pofájába nyomtam. A hang, amit kiadott, nem evilági volt, nem emberi fülnek való. Éreztem, hogy hideglelés jön rám, mégis csak nyomtam tovább a fáklyát, nem törődve az égő hús, kifolyt szem pokoli bűzével. Sikerült hátraugranom karmai gyilkos csapása elől, az üszkös fát bennehagytam ellenfelem torkában.

A roppant test groteszk pózban remegett a földön. Egyes sérülései lassan gyógyulni kezdtek – mások nem. A két vadász és a kövér körbeállták és lőtték. Majd újratöltöttek, újra és újra golyókkal lyuggatva át az iszamossá vált bundát a terjeszkedő vértócsában. A rémülettől eszüket vesztő kopók már hét határon túl jártak. Néztem a három halottat. Pár perce még nem hitték volna, hogy lábbal előre fogják csak elhagyni ezt a tisztást, melyet oly szépen beragyogott a lángok narancssárga fénye. Lehunytam a szemem, a fülem csengett.

Lassan beállt a csönd, bár a lövések sokáig visszhangoztak fülünkben.

Kinyitottam szemem.

Úgy láttam ismét, mint egy halandó ember, fél-mancsom visszaváltozott kézzé, ujjam sem füstölt már, csupán perzselt, nedvedző seb mutatta, hogy valami történt. A túlélők gyűlölködve meredtek lábaiknál a formátlan hústömegre, mely egyre meg-megrándult. A bűze leírhatatlan. Az alkesz Dickhez rohant, és hasztalan szólongatta zokogva, kiomlott belső szerveivel nem igazán tudott mit kezdeni.

Odaléptem az emberfarkas fölé. Szemgolyói kiégtek pofájából, nem láthatott, de a szagomról megismert. Ernyedten vicsorgott és a félelmetes állkapcsok közé szorult fát rágta fuldokolva. Homlokához szorítottam a megcsonkított duplacsövűt.

- Rossz maci voltál – mondtam, és erősen megnyomtam a ravaszt. Az agykoponyája eltűnt, én pedig az irtózattal és újabb sérülésekkel nem törődve szétvertem a szürkeállományt ezüst pecsétgyűrűs öklömmel.

„lehulló harmat/ hadd mossam meg vizedben/ fekete kezem” (Bashó)

Felriadtam. Alhattam keveset – tíz percet, negyedórát - ültő helyemben, hátamat egy fatörzsnek vetve. Rövid, hideg eső permetezett, a felhők fátylain átderengtek a szombat hajnal élénk színei. A fogyó hold már eltűnt nyugaton. Éhséget és szájszárazságot éreztem. Ujjaim között leégett joint. Ejnye. Oldalt néztem. Holden, a hájas cimbora nem haragudott emiatt. Ő is ült, a semmibe meredve. A vadászok még azelőtt elindultak a kocsiért, hogy elnyomott az álom; a jármű közeledő zúgása ébresztett.

Felálltam és igyekeztem átmozgatni elgémberedett tagjaimat. A három holttest berámolása a hátsó ülésekre és a padlóra mindennek nevezhető volt, csak vidámnak nem.

A negyedik hulla olyan volt, amilyennek hagytam. Ez megnyugtatott.

A bal kézfejem használhatatlan, csupa csontszilánkvágta, fájó seb és zúzódás. A gyűrű alatt váladék gyűlt össze. Lefejtettem az ékszert, igyekezve, hogy ne kiáltsak fel e művelet okozta fájdalomtól; letisztogattam róla a mocskot, amennyire lehetett, és felhúztam egy ép ujjamra a másik kezemen.

Holdennel egy-egy motorra ültünk, a vadászok a letekert ablakú terepjáróba. Szótlanok voltunk, rosszkedvűek. Gyászos karavánunk kigurult a betonszalagra és elindult a város felé. Időközben egyre magasabbra hágott a nap, sugarai melegítettek és némi jókedvet varázsoltak lelkembe. Újabb nap, amit megérhettünk… Újabb örömforrás… Mert mégis jó élni…

Menet közben nadrágom zsebéből előhúztam az áttetsző burkolatú Nokiát. Ráfért volna pár óra a töltőn. Némi térerőről nem is beszélve. Senkit sem tudtam felhívni.

Ez azért némi aggodalomra adott okot.

Tombstone határában nyitott ajtajú Hummer terepjáró fogadott, masszív tömegének árnyékában zombikatonák kavirnyáltak. A nemrég még edzett, határozott harcosok nagy tűzerejű fegyvereikre ügyet sem vetve, puszta kézzel, kitárt karral támolyogtak felénk, üres tekintetük ki tudja, hová meredt a pókhálósan repedt plexiellenző alól. Lélektelen csoszogásuk belehasított a néma reggelbe. Simán kikerülhettük volna őket, de Mr. Holinski és a kölyökképű Reid levadászta mindet. Leszálltam a kétkerekűről, és a Hummer anyósüléséről kiráncigáltam egy súlyos, ernyedt testet. Enyhe, kellemetlen szag ölelt körbe, ahogy a vezetőülésbe ültem, de még teherautóban sem éreztem magam akkora biztonságban, mint abban a robosztus, mattfekete dögben.

- Ellopsz egy katonai járművet? – kérdezte Holden. – Ezért simán fejbelőnek, démon.

- Nem jössz? – kérdeztem. – Marha kényelmes, csak kissé büdös. Ha már itt is zombik fogadnak, el sem merem képzelni, mi folyik odabent, az utcákon. Játszva leszednek a motorodról az első forgalmi akadálynál.

Ez megtette hatását, beült az ernyedt test helyére. Elfordítottam a slusszkulcsot. Bársonyosnak tűnt a hangja, s mikor a gázra léptem, úgy éreztem, mintha orrszarvúk hajtanák krómozott mókuskerékben a keménykötésű járművet. Mit mondjak, élvezet volt vezetni, még sérült ballal is. Egy fejbelövést azért nem ért volna meg az élmény, de reménykedtem ennek elkerülésében.

Széles ívben kerültük ki a lángoló benzinkutat. Fekete füstoszlopa vastagon tört az égre, körülötte kiégett autóroncsok. Eszembe jutott találkozásunk Fidóval, Tommyval és Zeróval. Egy röpke hét alatt mennyi minden elenyészett…

A város állapota a legrosszabb várakozásainkat is felülmúlta. Halottak mindenhol. Heverők és járkálók egyaránt. Az utcákon balesetet szenvedett, nemritkán égő járművek. Kirobbant ablakok, füstölgő lakások, bútordarabok és szemét a járdán. És még halottak. Újabb halottak. Civilek. Néhol katonák. Fegyverropogás a közelben.

Sikolyok. Pokol…

Egy romos élelmiszerboltnál középkorú nő babakocsit tolva – melyből kétségbeesett csecsemőbömbölés hallatszott – menekült tucatnyi sétáló tetem elől. Arrafelé tekertem a kormányt, amikor csikorgó, füstölgő gumikkal egy trike vágott közibénk egy mellékutcából. Az elöl motor, hátul autó hibrid oldalán krómozott betűkkel Spartacus, a Római Birodalom ellen lázadó gladiátor neve villogott a reggeli napsütésben. Ósdi sisakkal fején Mr. Lange vezette, míg hasonlóan bárgyú fejfedőben a mögötte lévő ülésen terpeszkedő Cloud bácsi dobtáras Thompson-géppisztollyal szórni kezdte a támadókat. A kerepelés után csak az asszony maradt talpon az aszfalton rángó alakok közepette; a baba, ha lehet, még hangosabban sírt.

- Hé! – kiáltottam, teljesen letekerve az ablakot.

A két öreg vigyorogva integetett.

- Húzódj biztonságos helyre, fiam! – rikácsolta Cloud bácsi, műfogsora csaknem kiesett fülig érő mosolyából. – Majd mi helyreállítjuk a rendet az utcákon. Asszonyom, maga térjen haza és ne mozduljon ki!

Mr. Lange tövig húzta a gázt, s a különös jármű kipörgő, füstölgő gumikkal startolt, faképnél hagyva bennünket. Hihetetlen jelenet volt. Két buggyant, túlkoros kereszteslovag.

- Rock and roll – suttogtuk egyszerre Holdennel.

A templom lépcsőjén Salmagundi néni hevert, mint kiderült, kifordult bokával. A kapu zárva, a pap fentről kiabált valamit, teljes pánikban. Isten kegyelmét is emlegette. A motoros, akit pár nappal ezelőtt szájbavágtam Cloud bácsi pénztárcája miatt, baseballütővel hadonászott a zombik szűkülő gyűrűjében. Még elfuthatott volna, de nem akarta sorsára hagyni az öregasszonyt.

- Ó, hogy a melled nyíljon ki, mint a Biblia, te hamis pap! – ordította, miközben kásává lapította egy élőhalott fejét. De maradtak még elegen ellene, teljesen bekerítették. Egy kövér gázfröccsel a lények közé vágtam a nagy Hummerrel. Vonagló testek morzsolódtak szét az ütközőn, s a széles gumik alatt. Tolattam, majd ismét átmentem rajtuk, még jobban szétturmányolva őket, nehogy valamelyik torzó elmásszon. A lökhárító visított, szikrát hányt a lépcső kövén.

A hajdanvolt gazfickó - arca épp a sárga-fekete stádiumban virított - felnyalábolta a sivalkodó Salmagundit és bevetődött vele a hátsó ülésre, miután Holden előzékenyen kitárta nekik az ajtót.

- Kösz, cimbora! – zihálta. Nagyot nézett, amikor meglátott. Pár másodpercre lelassult közöttünk az idő, mint a hatásvadász filmekben, amikor egymás szemébe néztünk. Kezet nyújtottam neki, megszorította, el se akarta engedni. Pedig muszáj volt, mert be akart inteni a papnak, mielőtt lelépünk a színről.

Az öregasszony követelésére hazafelé vettük az irányt, a vadászokat elhagytuk valahol útközben, a zsúfolttá vált utcák útvesztőjében. A kék „szoba kiadó”-tábla ugyanúgy ott lógott a bejáraton, mint aznap, mikor a néni csaknem ledobott bilivel. Valószínűtlennek hatott itt a nyugalom: nyugodt zug a felfordult településen. Bezártuk, eltorlaszoltuk a kaput magunk mögött. Felmentünk a lépcsőn a csendes, fülledt szagú lépcsőházban, Holden a reggeli után kérdezősködött, Scott helyrerakta házigazdánk bokáját, majd eltűnt a hűtőszekrényben. A szobám megvolt még, az ódivatú pokróccal leterített ágy hívogatott. Jólesett volna pár óra alvás. A fürdőben a csapnál levetkőztem derékig, nagyjából letisztálkodtam. Hajamat kibontottam és kimostam belőle az alvadt vért és egyéb mocskot. Épp felegyenesedtem – arcomon langyos víz folyt végig -, amikor észrevettem a tükörben, hogy nem vagyok egyedül lakosztályomban.

Ijesztő volt.

Teljes némasággal érkezett, az előtte lévő pillanatban még nem állt ott. Teleportálása, ha csapott is zajt, azt elnyomta a csapból ömlő víz csobogása. A tükörből valamiképp beláttam a csuklya alá. Az árnyékban lévő arc földöntúli módon szögletesnek és sápadtnak rémlett, ijesztőbb volt, mint bármi azelőtt. Amikor megpördültem, szemtől-szembe már nem nyílt belátásom a foszló lebernyeg alá. A hétrét görnyedt, baljóslatú alak egyik csontos kezében szennyes pengéjű tőrt tartott, a másikkal szenvtelen nyugalommal rám mutatott.

Tudtam, mi következik.

Zombi leszek én is, mint Thorpe parancsnok, és oly sokan…

Rám csapott, elvakított a türkiz fénysugár, térdre rogytam. Elzsibbadtam, s mintha százas szögeket toltak volna át minden egyes gerinccsigolyámon.

Vonítottam és elfolyt némi nyálam. Lassacskán rájöttem, hogy a kínon túl egyéb bajom nem esett. A védőgyűrűm megfeketedett, elrepedt s két darabban hullott le ujjamról.

Az ártó varázslatot pedig visszaverte küldőjére.

McGlieth összerándult, amikor mágiája ellene fordult. A díszes markolatú penge kihullott elerőtlenedő ujjai közül, s csörrenve a csempére hullott. Utánavetettem magam és felragadva az émelyítő tapintású gyíklesőt, belevágtam az undorító kreatúrába, a vállát találva el. Összeszedve minden erőmet, megforgattam benne a hideg vasat. Visításától azt hittem, megtébolyodok – s bár csak az agyamban hallottam, a szoba üveg- és porcelántárgyai szétpattantak tőle, az ablakkal egyetemben, s a fürdőszobatükör szilánkjainak egy része sikeresen a hátamba robbant.

A kastély szörnye már emelte a kezét - aztán mégsem varázsolt többet ellenem. A tőr a vállában maradt. A görnyedt, bűzlő alak egy forró légörvénnyel elenyészett, félelmet és fájdalmat hagyva maga után.