Brandon rosszallóan mormogott valamit az orra alatt, a ködöt szidta, meg a lehetetlen útviszonyokat, de pontosan tudtam, mi bántja. Ha én is a kastélyon kívül éjszakázom, akkor akár bármi is megtörténhet. Susannah csendessé vált, majd kedélyesen érdeklődni kezdett, miért is kell a városba mennem.

- A seriffről van szó! Azt hiszem, és ez most erős gyanú, ha nincs is tisztában a kastélyban zajló dolgok természetével, akkor is elhallgat valamit – zötykölődtem a kényelmes hátsó ülésen.

- Nemigen ismerjük Drake seriffet. Az utóbbi napokban többet láttuk, mint idáig egyáltalán. Rövid beszélgetésünk volt mindössze, mikor Brandon átvette a kastély kulcsait.

- Szándékosan nem akar tudomást venni a vele történtekről, menekül az emlékei elől, pedig most minden részlet fontos lehet. Erről jut eszembe…

Zöttyenéssel fordult rá a nagytestű Chrysler a műútra. Innentől simábban szeltük a ködöt, a lengéscsillapítók észrevehetetlenné tették az út egyenetlenségeit, a dízelmotor kellemesen búgott.

- Susannah! Minden eddigi történés középpontjában Te voltál. Van bármi korábbi kapcsolatod a kastéllyal, vagy akár valamelyik rokonodnak?

A lány elgondolkodott egy pillanatig, majd megcsóválta a fejét.

- Én Kanadában születtem, csak az anyai nagyanyám révén kaptam meg az amerikai állampolgárságot, mert Bostonba mentem tanulni. Itt ismerkedtünk meg Brandonnal.

- Hogy hívták az anyai nagyanyádat? – szaladt fel szemöldököm.

- Cynthia Evansnek. Miért?

Kiszáradt a torkom, nyelnem kellett. Magam sem hittem el, hogy ilyen hamar eredményt érünk el.

- Nem volt testvére, vagy esetleg édesanyádnak egy Shelly nevű nővére?

Susannah a fejét csóválta.

- Nem, legalábbis én nem hallottam róla.

- El tudod érni őket? Vagy a nagyanyádat, vagy az édesanyádat?

- Persze – bólintott a lány. – Mindkettőt! Fontos lehet?

- Természetesen! Kérdezz rá náluk a Shelly névre, de határozottan, kitartóan. Elképzelhető, hogy eltitkolják az igazságot. Lehet okuk erre, de egyelőre csak spekulálok. Más! Brandon. Hogyan örökölted ezt a kastélyt? Ismerted a korábbi tulajdonost?

- Személyesen nem. Szegről-végről rokon volt, legalábbis az ügyvédem ezt mondta. Az szerepelt a végrendeletében, hogy a nagybátyám kapja a kastélyt, de ő már évek óta meghalt. Apám idős, és nem kívánta az állását otthagyni a kastély miatt, ezért engedte át nekem. Az okirat hiteles volt, tanúk jelenlétében írta alá Cormac McGlieth.

Ezen elgondolkodtam.

- Nem volt furcsa, hogy egy halott emberre hagyta a kastélyt? – hümmögtem jól hallhatóan.

- Biztos nem tudta, hogy a nagybátyám elhunyt – spekulált elgondolkodva Brandon.

- Igen, és ha Te rá akarod hagyni valakire a kastélyodat, még csak nem is ellenőrzöd, hogy az illető él-e? Akármit mondasz, ez nekem furcsa! – dörzsölgettem elmélyülten a borostát az államon.

- Mire akarsz kilyukadni? – szakította meg a beállt csendet Mrs. Devine.

- Röviden csak arra, hogy miattad került a kastély Brandon tulajdonába, és nem a rokonsága révén. Sőt, most már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg ez a Cormac McGlieth készítette azt a végrendeletet. Azt hiszem, láttunk itt elég furcsaságot ahhoz, hogy ez még bőven beleférjen a pakliba – a szavaim úgy csengtek a fülemben, mintha kedvenc krimiírónőm valamelyik nyomozója fejtené ki a hallgatóságnak a cáfolhatatlan, ám meghökkentő tényeket. A házaspár tagjai csendesen összenéztek. Azt találgatták, vajon teljesen megőrültem-e, vagy csak elméláztak a mondandóm lényegén. Jobbnak láttam ezt a beszélgetést itt és most felfüggeszteni. Kibámultam a terepjárót „körbefolyó” ködre, és a sötét út mellett kísértetként elsuhanó fákra.

- Meg fogom kérdezni őket erről a Shellyről. Nézd, Stone, mi nagyon sokat köszönhetünk neked, ha tehetünk bármit… - Mrs. Devine hangja igazi érzelmeket hordozott, egyszer majd fantasztikus anya lesz.

- Túl sok lenne a véletlen. De valahogyan én is része vagyok a játszmának. Ott, a kastélyban vannak a válaszok a kérdéseimre, csak egyelőre meg kell tudnom idekint is, amit lehetséges.

A rendőrőrs parkolójában tettek ki, én pedig kinyújtóztattam zsibbadt és mart, tépett sebekkel borított végtagjaimat. Lüktetett mindenem, kissé szédelegve csaptam vissza a Chrysler hátsó ajtaját. Brandonig sétáltam és hallottam, amint halkan váltanak pár szót.

- Vigyázzatok magatokra! Nem maradok el sokáig, Mrs. Braxtonnak üzenem, hogy ne haragudjon, és megyek vissza, amint lehet.

- Nem megyünk vissza a kastélyba ma éjjel, hogy egyikőtök sincs ott. Egy motelban éjszakázunk – jelentette ki Brandon. Felszaladt a szemöldököm.

- Rendben van, de valamire figyeljetek oda. A polip-lény megsebesítette Susannah-t, jó okom van feltételezni, hogy huzamosabb ideig nem maradhat távol onnan. Ha a rosszullét legkisebb jelét is mutatja, akkor haladéktalanul térjetek vissza! Megbízható forrás figyelmeztetett, úgyhogy vegyétek komolyan! – ezzel otthagytam az elképedt Devine házaspárt. Nem tudom, hittek-e nekem, de én elmondtam, amit tudniuk kellett, reméltem, tévedek.

Mire a lépcsősor tetejére értem, a csillagos ajtó kissé nyikorogva kinyílt. Egy emberóriás bontakozott ki az ajtófélfánál, a hivatalos barna ing ziláltan állt rajta, a két felső gombja kigombolva. Az egyik karja a fegyverövén pihent, a másik kezében egy dobozos sört szorongatott. Ugyan megálltam, de egy mozgásra reagáló automata szerkezet felkapcsolt két halogénlámpát, ami különös, nem természetes fényaurába vont. Ekkor már felderengett az „ajtónálló” borostás, satuszerű álla, szénaboglya haja, és kisírt, bevérzett szeme.

- Ted! Mi az ördög folyik itt? – egészen megsajnáltam.

- Stone! Miért kellett neked idevetődnöd? Emberek halnak meg… - a kijelentése számonkérésnek indult, de valami elfojtott sírásféle elképzelhetetlen hangszínt csalt ki belőle.

- Az emberek az ideérkezésem előtt örökké éltek? Vedd már ki végre a fejed a seggedből és nézz körbe. Ti vagytok itt a hatóság, és a seriff pontosan tudta, hogy nincs rendben valami a kastélynál! Már rég tennetek kellett volna valamit! Csak könnyebb volt egy részeges öregembert vasra verni, mert hangot adott a kastélyban történteknek. Még utolsó figyelmeztetésként jöttek a furcsa látogatók a kastélyban, de csak két embert küldtetek oda… gyakorlatilag meghalni. Ne gyere nekem ezzel, hogy én okoztam! – szegeztem neki határozottan, mérgesen a mutatóujjamat. Könnycseppek gördültek le az arca barázdái mentén, és az állkapcsa zárva maradt. Merően nézett rám, vártam valami reakciót a részéről, de hiába.

- És most… leszel szíves egy sörbűzöset odaböffenteni a főnöködnek, ugyanis most én következem a kihallgató szobájában – mókás jelenet lehetett kívülről, amint szembeálltam vele, és farkasszemet néztem jóformán az ádámcsutkájával, de dacosan és felsőbbrendűen, akár egy száznegyven centis hadnagy a közlegényével.

- Itt van Claudia és Nelly is.

Erőtlen kijelentésére felszaladt a szemöldököm.

- Remek, akkor biztos nem unatkoztok! Mehetnénk? – próbáltam mozdulásra bírni a tekintetemmel, de rá kellett ébrednem, hogy nem bírok telekinetikus erővel.

- Claudia… Jackson felesége teljesen összetört – tátogta rekedtesen Ted. Kicsit elszégyelltem magam, hiszen ez a kis helyi rendvédelmi közösség elvesztette egy tagját, sőt kettőt is. Nyilván szinte egy nagy család ők egymás számára, megosztják egymással az örömüket, bánatukat, egyáltalán az egész életüket. Egy „családtag” elvesztése idő előtt önmagában is tragédia. Ők legalább tartoznak valahová, nem úgy, mint én, aki csak verődik itt csapatból csapatba, de sehol nincs helye. Elkomorodtam, visszavettem a felszíni arroganciámból, de tudtam, hogy következetesnek kell maradnom.

- Őszinte részvétem, de remélem, nem akarsz itt sörrel a kezedben ácsorogni, amíg újabb emberek halhatnak meg odakinn. Muszáj beszélnem Drake-kel!

Nehézkesen, az ittas emberek bizonytalanságával tette szabaddá az utam befelé. Könnyedén indultam befelé, mint egy besurranó tolvaj. A szemem nehezen alkalmazkodott a benti félhomályhoz, hiába, a kastélyban ez nem lett volna probléma. Ted mögöttem jött, nehézkesen mozgott, fújtatva szedte a levegőt. Drake irodája előtt megálltam, bentről az asztali lámpa fénye szűrődött csak ki, két harmincas éveiben járó nő beszélgetett odabenn. Az ajtót nem nyitottam ki, csak a tekintetemet villantottam hátra Tedre.

- Hol van Drake? – a hangom lassan már engem is megijesztett.

- Benyakalt egy üveg skót whiskyt. Bóbiskol az egyik cellában. Legutóbb a válópere alatt pöccent így be.

Pöccent? Nekem néha magas ez a kisvárosi zsargon.

- Tehát röviden, nincs abban az állapotban, hogy válaszokkal szolgáljon a kastélybeli kijelentésére – Ted elfojtott egy böffenést és megcsóválta a fejét.

- Ezt mondhattad volna odakint is – húztam el a számat.

- Ja! Való igaz… - lóbálta a sörét. Egy rosszalló pillantást engedtem meg felé. Nesze neked közbiztonság.

- Mi van az erősítéssel? – vettem halkabbra, a hölgyeket nem kívántam megzavarni.

- Mark küldött emilt vagy a csudát a megyeieknek, azt válaszolták, hogy útnak indítanak néhány rangert és két tucat rendőrt.

Már a mondandója közben leintettem, de nemigen figyelt rám.

- A fegyveres erők? Hadsereg, nemzeti gárda?

Elkalandozott vizenyős tekintete, egy pillanatra a szobába bámult, majd a repedezett ajtófélfára meredt és mint aki látomást lát, megmeredt.

- Ted! – fogtam meg a vállát. – Tankok, repülők, helikopterek, golyószórók, tudod!

Úgy nézett rám, mintha a hirtelen jelentem volna meg a semmiből.

- A rádió… bekrepált.

- Bekrepált? Most ez mit jelent egészen pontosan? – úgy éreztem, mintha én lennék az egyetlen normális valamiféle szürreális fantáziavilágban.

- A készülék működik, de…

Kikerekedett a szemem.

- …a legközelebbi reléállomás, a brooke hill-i, nem sugározza a standard készenléti jelet.

Ekkor valamin elmosolyodott, nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy féljek-e tőle vagy sajnáljam. Megráztam a vállát, az összevarrt balom nemigen örült neki, felszisszentem a fájdalomtól.

- Ted! Most figyelj egy percig! – pipiskedve dobtam át kezem tömbszerű hátán a másik válláig. Melléléptem és benéztem a seriff irodájába.

- Melyikük Nelly?

Erre lefagyott a mosoly az arcáról, és ismét benézett, a magas, szeplős, vörösesszőke nő felé.

- Nos, szeretnéd-e őt is egy farkasember szájából kiráncigálni?

Összerántotta a bozontos szemöldökét és a vonásai megkeményedtek.

- Én már láttam, mennyi ideig tart nekik egy ember kivégzése, és hidd el sokkal, sokkal tovább, semmint azt gondolnád. Vércseppről vércseppre…

 

            A páncélterem-féleségben ácsorogtam az alagsor végén, az egyszemélyes, szigorított zárkák fülkeszerű fémcellái mögött. A helyiség áporodott levegője gépolajszaggal vegyült, de igazi kincsesbánya volt a számomra. Ez volt a kicsiny rendőrőrs fegyverterme; azonnal betáraztam a Glockom, és magamhoz szólítottam néhány tartalék tárat, és egy vadonatúj pisztolyt is. Ted azt mondta, hogy néhány éve a modernizáció során kaptak ők is négy darab Glockot rengeteg lőszerrel, de mivel mindenki a saját fegyverét használta a szolgálatok alatt, ezért nem vették elő őket. Lövöldözni pedig csak hátul a kertben szoktak, vagy vadászatok alkalmával, bár a yard emberei közül senki nem volt igazán nagy műkedvelő sportvadász. Magamra kaptam egy sötétkék, taktikai egységek részére készített nadrágot, és kerestem a méretemnek megfelelő kommandósbakancsot. Egy golyóálló mellényt is átvetettem a karomon, és lekaptam a falról az 5.56-os Colt Commandót, kihalásztam a hozzávaló banántárakat, de csak négyet találtam. Vörös szigetelőszalaggal egymásnak fejjel lefelé összeragasztottam a tárakat. Otthonosan mozogtam a fegyverek között, talán valami a múltamból? Ez nem volt jó előjel. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy fegyveres szolgálatot teljesítettem volna bárhol is. A százwattos égő egyenletes fénye mellett aránylag gyorsan végeztem. Végezetül felcsatoltam egy pisztoly- és tártartó bőrtokot a mellkasomra. Tedet a kis konyhában találtam, egy forró kávé fölött mélázott, mellette pedig a felesége ült, a kezét Tedén pihentette. A nő már akkor felkapta a fejét mikor beléptem, a hatalmas rendőr csak arra eszmélt, hogy az asztalra tettem az automata fegyvert. Majdnem kilöttyentette a kávéját.

- Üdvözlöm, Mrs. Voldin. Mi még nem ismerjük egymást. Alexander Stone vagyok – nyújtottam illedelmesen kezet. A hölgy elfogadta, és úgy kimeresztette az átható kék szemét, mintha szellemet látna.

- Nelly – rebegte olyan halkan, hogy szinte alig értettem.

- Valóban szükség van erre? – bökte oldalba a fegyvert némi undorral Ted.

- Mivel csak könnygázgránátokat találtam, és az özönvíz előtti Winchestereitek csak a filmeken felnőtt vadnyugati generáció riogatására alkalmasak, ezért úgy vélem, mindenképpen.

- Megrémítesz, Alex.

Erre önkéntelenül elvigyorodtam.

- Néha magamat is megrémítem. De ha ez megnyugtat, nem a tűzerő fogja eldönteni a csatáinkat. Indulhatunk? – ropogtattam meg a nyakam.

- Igen… - bólintott Ted, inkább csak „leejtette” a fejét. Összeölelkeztek, én meg kezdtem magam kínosan érezni, hát félre a drámával!

- A kocsinál… - vetettem oda, kikullogtam. Nahát, ezek a fiatalok!

 

            A dobozszerű járőrkocsi oldalának dőltem, és egy ásítás mellett a fóliával küzdöttem, amibe a kardomat csavarták. A wakizashi jó szolgálatot tett az éjszakai küzdelem során, és hiányoltam az arzenálomból. A „labornak” nevezett kis kivizsgáló helyiségben találtam rá a többi bizonyíték között, gondosan becsomagolva és felcímkézve. Hát elnézést, bárki munkáját teszem is tönkre, majd visszaszolgáltatom, ha végeztem! Ted kilépett az ajtón, a szőkésbarna Nelly még hosszasan csüngött a robosztus vállán, majd csókot váltottak és az óriás már döngött is felém. Mennyire más volt most, mint első nap az utcán. Akkor rendesen féltem tőle, tiszteletet és erőt sugárzott. Most meg csapzottan, leejtett vállakkal leginkább egy visszavonult, alkoholista pankrátorra emlékeztetett. Bizonytalanul lépkedett és mélyeket szívott a hűs levegőből.

- Indulhatunk? – köszörültem meg a torkomat. Ő csak rám meredt, amint közelebb ért.

- Te Alex, az bizonyíték…

Erre elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem.

- Rosszul látod, Ted, ez egy kard, ami még jól jöhet. Én vezetek! – nyújtottam felé a kezem tenyérrel felfelé.

- A járőrkocsit én vezetem! – akasztotta le az övéről a csörgő kulcskarikát.

- Részeg vagy! – jelentettem ki dühösen.

- Én vagyok a rendőr, szondáztassam meg magamat…? - lóbálta meg valami idült vigyorral a képén a kulcsokat az orrom előtt. Egy másodpercig összeszűkítettem a szemem, és egy szempillantás alatt kikaptam a kezéből a kulcskarikát.

- Nem az a lényeg, hogy megbüntetnek-e, hanem hogy szeretnék halálos karambol nélkül eljutni a reléállomásig – már nem is figyeltem a döbbenten álló Tedre, nyitottam a kocsiajtót.

Meglepő magabiztossággal a vezettem az idomtalan Fordot, jól ráéreztem a méreteire, és könnyedén haladtam a kihalt, ködbe burkolózó város kísérteties utcáin. Gyengébb horrorfilmekben most azt következne, hogy a ködlámpák által csak hasogatott tejfelből egy rothadó rém ugrana a motorházra. Ezzel azon túl, hogy már lassan természetessé válik itt, csak az a probléma lenne, hogy szívrohamot kapnék és még a végén nekihajtanék egy szemből jövő kamionnak. De rém se ugrott ránk, és kamion se jött szembe. Úgy látszott, csak mi vágunk neki az éjszakának, szelve a végtelen távolságot. Fáradt voltam, el-elásítottam magam, nekem is kellett volna kérnem egy kávét. Tedre sandítottam, ő sem volt beszédes kedvében, a fejét támasztotta, a borostát dörzsölte az állán. Az északi úton indultunk el, és lassan elmaradtak mögöttünk az utolsó kertesházak is, elég viharvertek voltak, látszott rajtuk, hogy lakatlanok. Ted fészkelődni kezdett, majd meg kellett állnunk, a közegnek „dolga” akadt odakint. A végtagjaimat nyújtóztattam, míg őt vártam vissza, ekkor felciripelt egy mobiltelefon. Zavarodottam néztem körbe, mire egy óriási zöttyenéssel Ted visszaült az anyósülésre. A bozontos pajesza mellett a jobb oldalra egy tömbszerű rádiótelefont szorított.

- …Nem! Miért kapcsoltam volna be az URH-t? Mondd a lényeget, Mike! Hol? A temetőnél? Ki tette a bejelentést? Ááá! Rohadt motorosok! – hányt szikrákat Ted tekintete, és kivörösödött. – Rendben, megnézzük… - mormogta, és nagy üggyel-bajjal megkereste a telefonon a piros gombot, és megnyomta.

- Mi van a „rohadt motorosokkal”? – dörmögtem, nemcsak azért mert nem állhattam az általánosítást, hanem mert ezzel Thorvaldot is közéjük minősítette.

- Ezek valamit szívtak, és most élőhalottakkal fogócskáznak a városi temetőnél.

Felszaladt a szemöldököm. Ted kikerekedett szemmel bámult vissza.

- Na, nee… Stone, ezt most nem veheted komolyan!

- Akarsz a fogó lenni, Ted? – tettem sebességbe a kocsit, iszonyú csikorgás, és orrfacsaró égett gumiszag kíséretében visszaindultam a város felé.

- Melyik gombbal lehet itt szirénázni? – Ted elképedten konstatálta a gyerekes lelkesedést az arcomon.

 

            Mint egy igazi akciófilmben, fogadni mernék, hogy felvertük a fél várost, amint éles, fülhasogató szirénahanggal és a vörös-kék villogással visszarobogtunk, hogy délnek, az országút mentén hagyjuk el újra. Ted a fejébe csapta a kalapját, és ellenőrizte a töltényeket pisztolyában.

- Komolyan azt hiszed, hogy zombik grasszálnak a temetőben? – próbálta túlharsogni a szirénát Ted.

- Láttunk ennél furcsább dolgokat is! Ha pedig tényleg zombik vannak a temetőben, akkor nagyobb sz… izé… a gond, mint azt először gondoltam.

Egy útszéli kis benzinkút suhant el mellettünk. Benzinkút? Hmm.

- Nem értem… - motyogta Ted.

- Szerinted mennyi holttest lehet egy átkozott temetőben?

Erre kikerekedett szemmel elsápadt és nyelt egy férfiasat.

- Hát ez az…

Lekanyarodva a repedezett műútra, a gyenge zsongás a koponyám hátuljában jelezte, hogy valóban azok az erők léptek működésbe, amelyek a kastélybeli dolgokért is felelősek. A szörnyű tény mindezek tudatában az, hogy erejük nem korlátozódik a kastély területére. A kissé megdőlt tábla is furcsa madárijesztőként suhant el mellettünk, a következő, country-stílusú felirat, már messziről látszott: Tombstone Temető. A négy motoros száz-kétszáz méternyire bontakozott ki a ködből. Mivel igen nagy sebességgel érkeztem, erősen kellett fékeznem, de így is kissé túlszaladtam rajtuk. Ted egyetlen mozdulattal kikapcsolta a visító szirénát, most már csak az erősen villogó fényünk maradt. Kivágódtunk a kocsiból, körülbelül úgy, mint Starsky és Hutch a hőskorban, a többiek őszinte megrökönyödésére. Thorvald Carla mellől emelkedett fel, és kissé fájlalta a lábszárát, a lány lemaradva követte. A motorosok krémje is itt volt, Zeróval az élen. Fidót még felismertem, de a harmadiknak csak az arca volt ismerős és ekkor tűnt fel a idősödő ősz hajú férfi, aki sárgás, beesett arccal motyogott maga elé. Ted rögtön felé indult, kezében a géppuskával. Magam Thorvaldot vettem célba, tőle reméltem objektív felvilágosítást.

- Na, éppen itt volt az ideje! – csattant fel a lány, de ezúttal csak egy rosszalló pillantásra méltattam.

- Ez igen! Előléptettek, vagy te voltál a beépített rendőr? – vizslatta új szerelésem a termetes skandináv, és elmosolyodott halványan a körszakálla közepén.

- Túl agresszív lennék én zsernyáknak, mi a helyzet odaát? – biccentettem a fejemmel a temető irányába. Láttam, hogy Ted az öreggel társalog, míg a motorosok körénk gyűltek. Szinte egyszerre kezdtek el beszélni, Carla úgy intette csendre őket, idegesek voltak, egymást kiabálták túl, a kezük remegett. A látvány nyilván sokkolóan hatott rájuk, akkor pedig nem lehet piskóta. Thorvald meg se próbálta Zeróékat túlharsogni, inkább csendben kivárta a sorát.

- Toto és még páran a békétlenül nyugvók közül úgy gondolta, hogy talán kényelmetlen odalenn, vagy még elintézetlen ügyük maradt, mindenesetre egymás után pattannak fel a koporsófedelek és habár kissé hiányosan is, de gond nélkül korzóznak odabenn a hullák – összegezte röviden Thorvald.

- Volt valaki a kastélybeli fazonok közük? – haraptam az ajkamba.

- Nem, legalábbis angolos távozásunk közepette egyik sem akadt az utunkba.

- Javaslatok? – dobtam fel, és körbehordoztam a tekintetem.

- Lángszórót nekik, égessük el a rohadékokat! – hörögte a számomra ismeretlen, tépett fazon.

- Persze, ha volna egy F-16-osunk meg egy rakás napalmunk, akkor most nem beszélgetnénk itt! – vágtam vissza.

- Hol vannak a díszvadászok? Egy rakás darabosan mozgó hullával csak elbánnak, ha van elég töltényük – jött Carlától.

- Azokra még egy bealtatózott házityúkot se bíznék rá, még a végén egymást lőnék le, vagy belőlük is hulla lenne idő előtt – csóváltam meg a fejem.

- Bármit is teszünk, azt gyorsan kell! Még nem jutottak a kerítésen túl, de rövidesen meg fogják találni a rést! És akkor könnyen válhat a város csatatérré – Thorvald komolyan, tekintetét atyaian végighordozva rajtunk tette a megjegyzését. A szavának súlya volt, ez látszott az elkomolyodó tetovált, bőrdzsekis társaságon is.

- Akkor hát, nem marad választásunk… Égessük el a rohadékokat! – futtattam végig a gondolatmenetemet és gonoszul elmosolyodva emeltem tekintetem srácra, aki előttem is ezt javasolta.

 

            Persze a lángszóró nem jöhetett szóba, így a motorosokkal visszaindultam a temető felé. Az ócska drótkerítést valóban már egy kisebb tömeg ostromolta. Megborzongtam, és jeges félelem hasított belém, amint a látvány egyértelmű képpé állt össze a motorok erős fénypásztái kereszttűzében. Mint egy tüntetésen, összeverődve álltak az emberi torzók, némelyik még friss volt, ezek teste felpüffedt, zöldes foltok borították az arcukat, és egy részük üresen, földdel és nyüzsgő rovarokkal teli tátongott szemgödrük. A temetéskor viselt ruháik szakadtan, földrögökkel borítva lógtak rajtuk. A régóta itt heverők aszott múmiák voltak, csontjaikra tapadó pergamenszerű bőrrel, rothadó húsdudorokkal élő csontvázakként tátogtak a nem létező torkukkal. A frissebbek ijesztő hangokat hallattak sokuknak még ép volt a tüdejük és torkuk is. Ezek szuszogtak, nyögtek, hörögtek, recsegtek. Az egyik ilyen alsó állkapocs nélkül nyújtogatta a nyakát, valami sípoló zaj jött felőle. Valóban darabosan és összefüggéstelenül mozogtak, már ha lehet ezt mozgásnak nevezni. Elképzelhetetlen undorral vezettem végig a tekintetem, és áldottam az eszemet, hogy nem ettem degeszre magam az esti lakomán. Elsápadva néztem vissza Thorvaldra és Carlára.

- Kockázatos a terv! Túl sok benne a buktató – jegyezte meg keményen a lány, erre csak kényszeredetten bólintottam. Lassan érezni lehetett a rothadó hullaszagot. A gyomrom hatalmasat mozdult, és öklendezni kezdtem, de szerencsére úrrá lettem az ingeren. Volt, aki kevésbé járt sikerrel, mert Fido majdnem beterítette a „rókával” Zero motorjának hátsó sárvédőjét, ebből némi anyázás kerekedett ki. Thorvald zöldülő arccal tapasztotta be a száját és az orrát. Tisztes távolban maradtunk, de megkerestük a halottaskocsinak fenntartott, szerencsére zárt duplaszárnyú kaput. Itt csak egy-két alak támolygott a ködben, ez jó jelnek tűnt.

- Akkor most vegyük át még egyszer! A halottaskocsinak fenntartott útvonalat fogjuk használni, itt ellocsolunk annyi benzint, amennyit csak lehetséges! A problémák, egy: a kocsit támadni fogják, és ha kritikus tömeg gyűlik össze körülötte, akkor el fogunk akadni. Tehát szükség lesz rá, hogy célpontokat adjunk nekik. Kettő: ahová nem jutunk el a kocsival, oda is kell gyúlékony anyagot szétlocsolnunk. Ti a motorokkal könnyebben manővereztek, és ti is ellocsoltok benzint a szűkebb soroknál. Gyorsan kell haladnotok, hogy minél távolabb maradjatok a zombiktól. Én a kocsira vigyázok, szerintem, és ez egyelőre csak teória, én leszek a legnagyobb biztonságban, engem nem fognak támadni.

- Miért vagy ilyen biztos ebben? – hümmögte Zero.

- Korábbi tapasztalatok! – zártam le a témát. – Meg tudjátok majd oldani? – néztem körbe rajtuk, a tekintetek Carlára szegeződtek.

- Vállaltuk a veszélyt, és tűzerő dolgában is jól állunk így. Süssük át a seggüket!

Erre felcsillant a többiek szeme és hangos tetszésnyilvánításban törtek ki. Thorvald csendes maradt, és Suzukija műszerfalát bámulta.

- Mi a gond, Thorvald? Más ötleted van? – dörzsöltem meg a homlokomat.

- Nem, csak… - morfondírozott inkább csak magának, - …semmi! – vonta össze a szemöldökét. – Nincs semmi baj! – emelte fel a fejét és a lányra nézett.

- Ha kimaradnál, most szólj! – jött kissé nyersen a lánytól.

- Nem! – szorította össze az állkapcsát. – Veletek megyek! – jelentette ki. Részemről nem maradt kétségem, hogy így is gondolja, és ez most pillanatnyilag elég is volt.

            Ted visszaérkezése a benzinkútról a tulaj platós kocsijával, és a több hordónyi és kannányi benzinnel óráknak tűnt, de Thorvald telefonja szerint alig volt húsz perc.

- Jól van! Mr. Buckert otthagytam a Petrol állomáson, sokkos állapotban van, hívtam Petert és Bruce-t, ők megbízható önkéntesek, második hullámnak. A benzinkútnál várakoznak majd!

Thorvald hangosan felkuncogott. Mindenki kérdően fordult felé.

- A hullámról most valami egészen más ugrott be… - majd legyintett. – Bocs… Hi-hi.

Többen egymásra néztünk, de Zero és az ismeretlen fiú kis hatásszünet után hangosan felröhögtek.

- Kezdjük! – indultam el – A kapu az enyém.

Kimért, óvatos léptekkel sétáltam az öntöttvas, duplaszárnyú rácsos kapu felé. Mögöttem elsőként fegyverek, és reteszeik fémes csattanásainak sora hangzott fel, majd mikor a vastag lánc elé léptem, amin egy özönvíz előtti lakat himbálózott, már a motorok is felbőgtek. A platón „hanyatt” döntöttük a két hordót és lecsavaroztuk a zárfedeleiket. Így menet közben is folyamatosan folyt belőlük az anyag, Thorvaldék csak kisebb kannákat vittek magukkal, de nyilván így is nehezítette nekik a kormányzást a motorokkal. Meghagytam nekik, hogy csak a legszükségesebb esetben bocsátkozzanak közvetlen harcba, mert a túlerő lebírja őket; inkább az életüket mentsék, ne vállaljanak felesleges kockázatot. A tét így is nagy, akit letámadnak és körülzárnak, azt nem lesz sanszunk kimenteni. Az első a terv, minden szempont másodlagos.

 

            A hörgő, oszló tag, ahogy azt vártam elbotorkált előlem, így háborítatlanul babrálhattam a zárral. A földbe szúrtam a rövid kardomat és előkaptam a Glockot, sietni akartam, így nem lődöztem a nagy lakatra. Ellőttem a láncot, ami csendülve a földre hullott. Fényszórók kapcsolódtak fel mögöttem, és a ködben bömbölő, sokszemű szörnyként várták, hogy beszabaduljanak az élőhalottak ketrecébe. A pisztolyt el is raktam egyelőre, és kirántottam a kardomat. Fájtak a mozdulatok, a sérüléseim további pihenésre szorultak volna. Belöktem a kapuszárnyakat és szembefordultam a három egykori emberrel, hogy ne akadályozzák rögtön az elején az elindulást. Csak latolgattam a támadási pontokat, ötletek híján, próbáltam biztosra menni. Az elsőhöz léptem, ez volt a még hörgős, és egy jól irányzott csapással súlyos fejetlenséget okoztam nála. Először azt hittem hatástalan volt a támadás, mert mint egy lassított film, úgy csuklott össze. De elterült és nem mozgott többé. A másik kettő recsegő, nyikorgó maradványhalmaz egy fokkal könnyebben ment. Az egyiket hasba rúgva eltörtem a gerincét, és kétfelé hulló torzót fejetlenítettem, a másiknál végtagaprítást idéztem elő, és a végére hagytam a fejét. Még csak nem is védekeztek, úgy látszik a sajátjaikat védő mechanizmus itt is működött, ez már legyen az ő bajuk!

Amint mindkét kapuszárny kitárult, a kis csapat bedübörgött, látszott rajtuk a feszültség és a rettegés. A benzin már lötykölődött kifelé, az első lépést megtettük.

- Rajta! – elvettem a Colt Commandót Tedtől és felugrottam a platóra, míg a motorosok „bevágtattak” a szűkebb sorokba. A tánc megkezdődött, nem volt visszaút. Megveregettem a kocsi tetejét, Ted indított, hangosan imádkozott odabenn. Én a vállamhoz szorítottam a rövid tusát és felkapcsoltam a cső melletti kis lámpát. Belevettük magunkat a sírok közötti ködbe. Pisztolylövésekkel és puskadörrenéssel indult az éles harc, ez utóbbi Thorvald volt, felismertem. Egész szép távolságot megtettünk már, átgázolva pár zombin, mire el kellett sütnöm a gyorstüzelőt. Kettő a platóba csimpaszkodott, egy pedig a motorházba. A chopperek és a V-Rod motorja is szüntelenül zúgott, megnyugodtam, egyben vannak ők is. Ted sikoltott, mikor a felpüffedt nénike csontos ujjaival araszolni kezdett felé a motorházon, de négy lövésből eltakarítottam. Leginkább egy elmebajos FPS-játék jutott eszembe. A második oldalajtó elleni támadást Ted reflexből oldotta meg. A fékbe taposott és – velem együtt – a zombik is lepotyogtak kocsiról. Kínkeservesen kapaszkodtam vissza, azaz egy szerencsém volt, hogy nem hajtottunk túl gyorsan. Az ülepemre pottyantam, éppen csak elkerülve egy márvány sírboltot; szép lett volna erről gellert kapni, de így is jócskán szereztem kék foltokat. Ted indított - az utolsó pillanatban vetettem át magam a platón - és elgázolta az előttünk heverőket. Némi döccenés és reccsenés kíséretében túl is voltunk a problémán. Aztán jött egy kényes művelet, pont a temető kellős közepén, ahol a kis kápolna állt. Ted legurította a két üres hordót, és eldöntöttünk újabb kettőt. Itt elhasználtuk a lőszerkészletünk kétharmadát. Egy dupla tárat el is dobtam, az újnak is ellőttem a felét. Mindenhonnan bukkantak fel, a fejlövés jó alternatíva volt, szerencsére nem maradt idejük közel érni, hogy közelharcba bonyolódjunk, vagy elzárják az utat.

            Tovább indultunk, pár száz méter után láttam, ahogy az ismeretlen srác az egyik velünk párhuzamos sorban babrált a kannájával, majd egy test csavarodott az elülső villájára, és „begyűrték” a küllők. Iszonyú hasadó zaj és reccsenés kíséretében a motor megbicsaklott, és a srác elterült vele. Szegény ördög… Összeszorult a szívem, de nem volt megállás, nem is kérhettem erre Tedet. Düh öntött el, és most már nem figyeltem melyik fenyegeti a kocsit, és melyik csak ácsorog, megkínáltam mindegyiket néhány tölténnyel. A fegyver üresen kattant, megfordítottam a banántárat, húsz töltényem maradt a fegyverben, elővettem egy pisztolyt is, de azt még tartalékoltam. Erősen kapaszkodtam, ráfordultunk a célegyenesre. A temető „hivatalos” kijárata felé tartottunk, két motoros már várt ránk ott, Thorvald Suzukiját ilyen távolból is felismertem. Tehát ő már végzett, bármi történjék is! A zombicsoportok egyre sűrűbben állták az utunkat, már nem tudtam az mindegyiket figyelemmel kísérni. Az egyik valahogy mégiscsak megkapaszkodott az oldalajtóban, és bár a lábait feláldozta a művelet érdekében, behajolt Ted mellé és elrántotta kormányunkat. Hatvan méternyire a kijárattól felborultunk. A kocsi az oldalára csapódott, leugrottam a megbillenő platóról és elszórtam a gépfegyvert. Nem tört nagyon össze a masszív furgon, reméltem, Ted életben van még. A hordóink benzint lötyögve szétgurultak, a csattanás hangos volt. Egy csoport zombi közt értem földet és szándékosan nem támadtam rájuk. Ők előzékenyen félrehúzódtak, és elkezdtek csoszogni a felborult járművünk felé. Jól értem földet, ezúttal nem ütöttem meg magam. Araszolva léptem ki közülük, ők elálltak az utamból, ekkor már nekiiramodtam, egy rövid sprinttel felmarkoltam a kardomat, és egy kiáltással lekaszaboltam pár közeledőt. Thorvald érkezett futva, és már emelte is ki a félájult Tedet az égnek meredő oldalajtón. Zero nem tartott vele, nyilván elege lett a rémálomból.

- Vidd ki! Fedezlek! – kiáltottam oda Thorvaldnak, aki csak bólintott és a rendőr hónalját megtámasztva már bicegtek is kifelé. A közeledők közül még felborítottam és összevágtam egyet-kettőt, de tudtam, mennyire más lenne a helyzet, ha nekem rontanának. Áldottam a jó szerencsémet, és már nagyon ki akartam jutni innen. Félúton járhattunk a kapuhoz, a zombik feladták az üldözésemet, amúgy se jöttek igazán közel hozzám, ám ekkor a kurjongatva érkező Fidót is közrefogták, a testek alkotta élőhalott falban ő is elakadt, elzuhant a motorja. Miközben feltápászkodott, már előhalászta a bőrdzsekijéből az ólmosbotját és velőtrázó kiáltást hallatva vadul csapkodni kezdett maga körül. Elborították az érkezők, belékapaszkodtak, karmolták, harapták. A ködből újabb és újabb csoportok bontakoztak ki lassan, monotonon. Megmerevedtem. Ha most Fido segítségére indulok, akkor Thorvaldot kell itt hagynom a sérült Teddel, nem volt számomra jó döntés. A terv volt az első!

- Mozgás! Kifelé! – kiáltottam Thorvaldra. – Rajta már nem segíthetünk!

Thorvald azonban nem mozdult, de nem Fido miatt. Carla karcsú motorja ugratott elő valahonnan és elsodort egy csomó testet a féltérdre hullott Fido mellől, akin sokasodtak a véres, marcangolt sebek. Sápadt arcába lógott a haja, a jobb oldalán a szájüregébe is belenyíló iszonyatos seb bugyborékolt a vértől. Carla egy akrobata kecsességével vetette le magát a lövedékként felhasznált motorról, és egy viperát szétnyitva csapott kettőt, mire néhány alak elterült körülötte. Elképesztően gyorsan és kecsesen mozgott, két pördüléssel és egy rövid ugrással Fido mellett termett. A fiú eszméletét vesztette, a saját vérében fürödve feküdt a lány karcsú karjaiban. Carla zokogott, de az áradatot ez nem hatotta meg. Felegyenesedett és felénk nézett, a tekintete beszédes volt. Beletörődött a sorsába. Persze nem adta fel harc nélkül, ügyesen és jól forgatva a viperát egy kis helyet szerzett magának, de elindulni nem volt esélye, túl szoros volt a gyűrű.

- Vége van! Tűnés innen! – szóltam oda Thorvaldnak, aki persze időközben otthagyta nekem Tedet, és visszarohant a kocsihoz.

- Erre most nincs időnk! Thorvald! – ordítottam neki, miközben Tedet próbáltam megemelni, nem sok sikerrel, de ő is küzdött az egyensúlyáért. Thorvald arcán sosem láttam ekkora elszántságot. A kocsi hátsó szerszámosládájából előhalászott egy tűzoltószekercét, haját kibontotta, és kőmerev arccal felmérte a lányig vezető utat. Ted némileg talpra küzdötte magát.

- Én felgyújtom ezt a rohadt helyet, akkor is, ha benn maradtok! – ordítottam kifelé araszolás közben.

- Két percet kérek! – kiáltott vissza Thorvald, a szemeit összeszűkítette, és egy mély, torokhangú ordítással, amitől én is megijedtem, nekirohant egy tucatnyi darabosan mozgó alaknak. Két perc, zakatolt az agyamban. Tedet iszonyú kínok között cipelten ki a kapun túlra, bár a végén azért Zero is besegített. Visszasasszéztam a kocsiig, a zombik persze elmentek az utamból, és az utolsó hatvan métert végiglocsoltam egy benzineskannából. Ted övéből kivettem a foszforfáklyát, amit a járőrkocsiból szereztünk és meggyújtottam: szúrós szag töltötte meg a levegőt, amint éles rőt fénnyel fellobbant, zabolátlan lángnyelvei már-már a kézfejem nyaldosták. Fújtattam, és vártam, Zero sápadtan nyújtogatta a nyakát befelé, már sajnálta, hogy nem ment vissza Thorvalddal. Rövidesen letelhet a két perc, nem várhatok tovább.

 

            Egy motor bömbölt fel odabenn, mint egy gyomron lőtt dinoszaurusz, a V-Rod lámpáját vesztve és kissé összetörve vágott magának utat a ködben - Thorvald ült a nyeregben, előtte keresztbe fektetve az alélt lány. Amint elrobogott mellettem, eldobtam a foszforfáklyát, ami belobbantotta a kilocsolt benzint, egy zombi botorkált a lángfolyam mellett, szakadozott öltönyt viselt, fején nyúzottan állt a bőr, üres szemgödreiben zöldes, misztikus fény világított. A fejemben visszhangzott a hang. Ssstone! Megtalállak… A kocsi tartalma azonban felrobbant és a tűzgolyó elnyelte az öltönyös tagot is, a lángnyelvek elharapóztak, és felégették a temetőt. Eltávolodtunk a hőségtől és a vadul tomboló tűztől, Ted kihívta a tűzoltókat. Nem úsztunk örömmámorban a siker miatt, megfizettük az árát.

 

            Hajnalban a reléállomásnál a kapcsolótáblát nézegettem. A fedőlap nyitva volt, nemigen feszegették, és precíz módon volt elvágva a legtöbb vezeték. Ezt nem farkasemberek és zombik csinálták. Valaki nagyon nem szeretné, ha segítséget hívhatnánk. Azon morfondíroztam visszaúton a járőrkocsi felé, hogy valakinek sürgősen el kéne indulnia kifelé ebből az átkozott városból és elmennie a legközelebbi támaszpontig. Ezek az éjszakai csatározások nem vívhatóak meg sokáig sikerrel. A többiek a Petrol kútnál maradtak, Dr. O’Donnel értő kezei alatt. Egyedül indultam idáig, bár többen is kínálkoztak útitársnak, úgy véltem, ez most jobb lenne így. A tűzoltók még küzdöttek a lángokkal, a vadászok puskáinak felügyelete mellett, de nem tudom, mostanra sikerült-e megfékezniük. A motor karakteresen zúgott, amint felkanyarodott a keréknyomokat követve a nagy, vezetékekkel ellátott, antennás fémoszlopig, melyen mindenütt kapcsolószekrények sorakoztak. A hetvenes évek elején épült, már itt-ott rozsdásodott, belakták a növények.

Eric érkezett, és ruganyosan leszállt a V-Rodjáról. Elémentem, félúton találkoztunk.

- Nahát, én azt hittem, a Silver Motelban éjszakáztál egy macával – jött a hümmögés a részéről.

- Hát persze, meg volt ott egy tehén és egy kecske is, oltári buli volt!

- Téged figyeltelek, de… a saját szememmel láttalak, amint ott sétáltál este a drinkbárban azzal a fiatal, sportos lánnyal – csóválta a fejét. Ahogy hitetlenkedő arcát néztem, valami szöget ütött a fejembe. Miért találna ki ilyesmit? Ha viszont igazat beszél…

- Azonnal induljunk abba a motelbe!