A szilánkok össze-vissza vagdosták alkalmi kölcsönöltözetem és a testemet. A karcolások nyomán itt-ott vér serkent ki, de az elém táruló látvány feledtetett minden pillanatnyi kellemetlenséget. Az alak döbbenetes látványt nyújtott, ijesztőnek is hathatott volna, de túlságosan gyorsan pillantottam meg, egyszerűen nem volt időm megrettenni. Thorvald nem éppen elhanyagolható termetével ernyedten feküdt a földön, testét vastagon vér borította. Persze nem egyenletesen, inkább csak mintha abszurd módon ráspriccelték volna, de pontosan látszott a „forrása” is. Az alak jó két méter magas lehetett, kissé görnyedt tartása ellenére látszott, hogy nem normális termettel bír. Végtagjai nyúltak voltak, ám különösebben nem látszottak izmosnak, szakadt ruhadarabjai és a kert összetört elemei mutatták, hogy bizony Thorvalddal nem boldogult könnyen. A fejére vetett pillantás végképp meggyőzött, hogy paranormális szituáció alanya vagyok. Az illető arca szétnyílt, mint egy érett gyümölcs. A bőr és húsdarabok csak ímmel-ámmal tapadtak a borzalmas, vadállati koponyához, és vastagon döntötték bíbor vérét az artériák végig a mocskos ruházatán. A húsból helyenként üvegdarabok meredtek ki, látszott, hogy viking harcosunk csatabárd híján a keze ügyébe eső fegyverhez folyamodott. Ragadozófogsora között is vér bugyborékolt, a szemgödreiben izzó tekintet most rám szegeződött. Az alak annyira irreális volt, hogy nem is a látvány sokkolt, inkább csak a helyzet képtelensége. A szétvagdalt pofájú vadállat valami furcsa hörgő hangot hallatott. Nem emberi bűz töltötte ki az orromat, olyasféle dögszaghoz volt hasonlatos, melynek elviselhetetlen felhőit előszeretettel hozzák haza ölebeink. Asszem meg kéne támadni, amíg ilyen „rossz” bőrben van. Még a gondolatsorom végére sem értem, mikor egy ideg, ín vagy bármi efféle a szemem láttára visszakúszott a helyére a szörny arcán, aztán erek is sarjadtak ott, ahonnan eddig bugyogva tört elő a vér. Az illető elképesztő ütemben regenerálta a sebeit, és „építette” újra nem túl barátságos vonásait. A vér eltűnt a torkából, mire megszólalt.

- Teee… Tönkreteszel mindent. Miféle szerzet vagy te, idegen? Nem közülünk való, s mégis… érzem a jelenléted. Ki vagy? – vakkantotta mély tónussal az irányomba.

- Alexander Stone! – vágtam oda. Furcsamód már nem féltem, valahonnan tudtam, hogy szembe bírok szállni vele. A tekintete réveteg volt, de a testtartása ugrásra kész. Az első pont, valahogy ki kéne vinni Thorvaldot a tűzvonalból.

- KIII!? – hörögte a szörny. Már friss, rózsaszín bőrén erős borosta is megjelent. Döbbenetes volt. Úgy tűnik, nem sikerült a nevemmel lehengerelnem, hát persze nem egy James Bond.

- El onnan, különben ellátom a bajod. Hagyd békén őt – intettem fejemmel az alélt férfi felé.

- Neeem! Ő az enyém! A Bestiák új tagja, a vérünk hordozója. Én vagyok Kyran-Delegaar, a Falkavezér – vicsorgott, mintha csak egy mutáns farkas villogtatta volna borzalmas agyarait.

- Figyelj, figura! Őszinte leszek hozzád! Elképzelésem sincs, miről karattyolsz itt össze-vissza. De lehetsz felőlem te a domináns hím, az alfa, a béta, vagy a kalauz is, akkor sem hagyom, hogy bántsd ezt az embert!

Erre felém lépett, a hold rajzolta árnyéka teljesen elborított.

- Ő többé nem tartozik a szánalmas fajtádhoz! És eszem ágában sincs kárt tenni benne – kissé megenyhülni látszott, zihálása egyenletesebbé vált. Szerintem baj lesz, összeszedte magát. Hmm…

- De ugyanez… - vicsorgott egészen közelről - …nem mondható el… - összeszűkült a szemem, a tánc megkezdődik. - …RÓLAD! – ordította és egyszerre mozdultunk. Egyetlen másodperc alatt megpróbálta rámvetni magát, én magas szaltót ugrottam. Nem hittem, hogy képes vagyok ilyesmire. Átszálltam felette, és megragadtam lefelé menet egy ásó fanyelét, és mire felvetette állati fejét, az már a torkának szegeződött.

- Elég! Pusztulj innen! – kiáltottam rá. De a dög csak most lendült bele. Kiütötte alkalmi fegyveremet a kezemből, de egy hosszú lépéssel már belül voltam a karmos végtagjai hatókörén, lendületből erősen térden rúgtam és arrébb perdültem, hogy legyen helyem manőverezni, más esélyem nem volt. A perdülésem közben fájdalom robbant a jobb kézfejemben, túl gyors volt a bestia. Utánam kapott és végigszántotta borzalmas karmaival a fél alkarom és a kézfejem. Fénypont lobban a folyosón. Jaj ne! Újabb civil a pályán… De ekkor a „csata” furcsa fordulatot vett. A dög felüvöltött és maga elé kapta a bal mancsát, mely sikert hozott számára, mint kiderült, kétes eredetűt. A vérem nyomán füst tört elő az ujjai között, és panaszosan felvonyított, majd ez ordításba csapott át. Két ugrással eltűnt a látóteremből és elnyelte a télikert valamelyik sötét szeglete. Elképedve meredtem a végigszántott karomra, melyből még mindig vér szivárgott, nem sav vagy ilyesmi. A karistolások, azonban beszédesek voltak. Már volt fogalmam, mi történt a kék Toyotával. Így talán az is világos, én miért úsztam meg. Ez miféle szerzet lehetett? Felkaptam az ásót és rátámaszkodtam, legalább legyen a kezem ügyében valami, ha visszajönne. A folyosóról Ed érkezett, ezúttal a gyertyatartó helyett a technikának szavazott bizalmat, egy elemlámpa volt nála. Thorvaldhoz hajoltam, és kitapintottam a pulzusát, össze-vissza verten, de élt. A fejét zúzódásnyomok borították, kék és barna foltok váltották egymást gyűrött ábrázatán, szemöldöke felrepedt, vékony vércsík szivárgott belőle. Egy ér látványosan kidagadt a halántékán, látszott, hogy teljes erőbedobással küzdött, egy normális embert már megölt volna. Hiába, ez nem egy normális hely. Bár leginkább semmi nem volt az körülöttem. Edward döbbent arccal sasszézott címeres köntösében mellém. Úgy nézett rám, mint aki most lát először életében fehér embert. Remélem, nem az jár a búrájában, hogy én intéztem el Thorvaldot… Ez abszurd lett volna. Szerencsére, nem ez volt a helyzet.

- Ki… ki volt ez? – hebegte Ed. Valószínűleg láthatta az alakot, persze elég messziről jött. Bizonytalanul világított körbe a kertben a lámpa fénypászmájának erejéig. Néhány növény groteszk árnyákot vetett, de más nem akadt az útjába.

- Elképzelésem sincs Mr. Watts. Valami… csavargóféle lehetett. De inkább Mr. Stiansonnak lenne szüksége orvosra! – még a mondat végére sem értem, léptek dobbantak a folyosó felől. Az ásót támadóállásba lendítettem, és Ed is úgy kapta oda a lámpát, mintha töltött fegyver volna. Susannah érkezett, de azonnal visszavett a lendületéből, mikor megpillantott bennünket. Zavartan leszegtem a fejem, és az ásót is. Ed asszonya elé lépett.

- Hallottam a csörömpölést, mi folyik itt!? – hebegte remegő hangon. Mr. Watts kissé sápadtan próbálta útját állni a lánynak.

- Egy nyomorult csavargó! Mr. Stianson meglephette, majdnem rajtavesztett, még szerencse, hogy Mr. Stone is erre járt…

Hajrá, pingvin, csak így tovább!

- Veil… - nyögte önkívületében Thorvald. Éledezett. A többiek még nem figyeltek, én azonban ismét közel hajoltam. Borzongás végig kúszott a gerincemen, a víz kivert. Láttam, amint a seb összeforr a szemöldökén, és néhány folt is „halványodott” a zúzódások közül. „A Bestiák új tagja” – így mondta a tag – „a vérünk hordozója”. Ez határozottan baljós előjel. Semmi kétség, valami nincs rendben Thorvalddal, átvillant az agyamon egy gondolat, és sérült kezem a válla fölé emeltem, a vér szépen csöppé állt össze és már lezúdulni készült, mikor Susannah ott termett, kezében egy frissen zsákmányolt rongydarabbal.

- Thorvald! – elálltam a tervtől, majd legközelebb, csak ne legyen késő. Fölegyenesedtem, a fájdalom és a fáradtság hullámai lassan elöntötték a testem. Olyan érzésem volt, mint aki tíz órát úszott. Csak a hajam nem lüktetett a kimerültségtől. Szabad folyást engedtem az eseményeknek, annyira fáradt voltam, hogy az ásótól is alig bírtam szabadulni, jó volt rá támaszkodni. Pillanatnyi eszmélése és néhány mondat után Thorvald visszaájult, ezúttal Eddel próbáltuk felemelni a padlóról, de állapotát meghazudtolva ezúttal valóban magához tért, és talpra is állt. Egyáltalán nem úgy festett már, mint akit néhány perce még egy súlyos püfölés alanya volt. Susannah kétségbeesett és azonnal a rendőrséget akarta hívni, de Thorvald gyorsan visszautasította ezt a lehetőséget. Nyugovóra tértünk, a lány is kissé megenyhült, mikor Ed közölte vele, hogy holnap úgyis érkezik az ügyeletes járőr. Szerencsére, az kimaradt a mondandójából, hogy miattam. Sebaj. Legalább lesz egy jó pontom. Bár, ha visszagondolok Drake-re, akkor az ő fejében biztos megfordul, hogy a csak a bűntársam próbált meg kiszabadítani, csak megjátszottuk az egészet. Ednek még gondja volt felhasított jobbomra, mivel nem volt túl mély a seb, elegendőnek bizonyult némi géz, jód, meg egy jó erős tábori kötés. Túl fáradt voltam, visszazuhantam az ágyamba, a furcsa, síron túli női hang nem zavart többé ezen az éjszakán.

            Másnap majdnem elaludtam, szerencsére Margaret lelkiismeretesen felébresztett, igaz nem túl korán, nyilván Mr. Watts előadta a „hőstettemet”, persze az ő verziójában. Margaret kapott az alkalmon, és végig „babusgatott”, meg nem győzte hangsúlyozni milyen bátor voltam, és milyen büszke rám. Segítsééég! A munkának persze nekiálltunk, békésen telt a nap, a háziakat – Edwardot leszámítva – nem is láttuk aznap. A kategorizálás lassan haladt, Margaret nem volt csúcsformában, de motorikusan dolgozott, néha még rájött a dudorászhatnék, de már annyira megszoktam tőle, hogy nem is zavart. Jólesett, hogy nem kell törnöm a fejem a múlt éjszakán, ködös gondolataimat kitöltötte, hogy figyeljek a kezem ügyében lévő dolgokra. Ebédnél érkezett Jackson, és mindössze egy kósza pillantásra méltatott, megbeszélnivalója csak Mrs. Braxtonnal és Mr. Wattssal akadt. Amint a kötelező pofaviziten túl voltunk, visszatértünk a hűvös polcok közé, a poros könyvhalmokhoz. Délutánra új készségfelmérő játékot találtam ki magamnak. Azt találgattam, mit olvastam és mit nem. Néha be-bevillantak részletek innen-onnan. Szépen csendesen elkezdtem gyűjteni, mit is ismerek, és mit nem. A kötelezők megvoltak – Voltaire, Shakespeare, Balzac, Stendhal, Puskin, Csehov, satöbbi. Mivel kortárs irodalom nemigen akadt, ezért csak idáig jutottam. Margaret a kávéjáért indult, és tudtam, hogy ezzel vége is a munkanapnak, de én engedélyt kértem maradni. Az idős hölgy a saját negédes stílusában töredelmesen elmagyarázta, hogy nem kéri ezt tőlem, és nyugodtan keressem meg a többieket, meg holnap is lesz nap. Illedelmesen elhárítottam az összes felvetését, és a távoztával fellapoztam Bulgakov klasszikusát. Úgy rémlett, hogy olvastam, de csak egy ideig. A közepétől nem volt ismerős. Pótoljuk be! Ezzel elmerültem a sorok között.

Az idő elszáguldott fölöttem, rám sötétedett. Szerencsére találtam az egyik olvasófülkében egy gyenge lámpát, amiben volt egy poros égő, és világítani is hajlandó volt a kedvemért. Csak lapoztam az éteri csendben a zizegő, repedezett lapokat – nem voltam jelen a valóságban. Elvesztettem az időérzékemet, Mr. Watts érkezett az elmaradhatatlan gyertyatartójával.

- Mr. Stone! Elmúlt tíz óra! Nem kíván nyugovóra térni? Az olvasást fekve is folytathatja.

- Köszönöm, Mr. Watts! Elvagyok itt, és nem ragaszkodnék hozzá, hogy kivigyem ezt a könyvet innen. Ez ugyebár félreértésekre is okot adhatna – fintor ült ki az arcomra.

- Ahogy kívánja! A vacsora a hűtőben van! Körültekintően bóklásszon! Jó éjt, Mr. Stone.

- Ne izguljon Mr. Watts. Nagyfiú vagyok már, és nem fogok „bóklászni”. Jó éjt magának is!

A pingvin kimérten távozott, én pedig visszamásztam egy másik szürreális világba, de már csak néhány lap erejéig – a levegő nehéz lett, a bal karom bizseregni kezdett, a statikus zaj körbeölelt. Ez valami kötelező program itt? Ám ezúttal erősen hallottam és meghatározott irányból, veszélyérzet nem környékezett, mint legutóbb. Philip! Erre! Itt vagyok! Egy könyvespolc felé vettem az irányt, innen jött a sustorgó női hang. A polc masszív volt, a poros, könyvgerincek katonásan sorakoztak a félhomályban. A lámpa nem világított idáig, de „szuperlátásom” ismét működött, nem zavart a sötét. A következő pillanatokra nem emlékszem.

Egy katakombaszerű, nyirkos, antik kőkockákból emelt helyen álltam, lábam alatt lépcső futott a mélybe és elveszett valami furcsán gomolygó ködben. A könyvtár és a kastély megszűnt létezni. Most már tiszta hang szállt felém.

- Philip! Erre, erre gyere, itt vagyok! – lelkes, majdnem sírásba hajló, reményteli, gyenge női hang. Kimérten szedtem a fokokat, minden percben azt vártam, hogy felébredek, vagy beszakad egy lépcső alattam, de simán ment minden. Túl simán. Egy ovális teremhez ékeztem, a padló kivehetetlen volt a térdmagasságig gomolygó köd miatt. A terem falai mintha boltíves kapukból álltak volna, az ívek csúcsában egy furcsa izzó pecsétféle díszelgett, és ahhoz hasonlóan vörösben izzó felirat ragyogott a boltíven is. A kapukat, mintha egy üveg borította volna és mögöttük… Magasságos ég! Fodrozódó, időről-időre humanoid alakot öltő rothadó testű entitások vonaglottak, sikoltottak némán, az „üveget” verték szörnyű kínok közepette, szinte tapintható volt az elviselhetetlen, örökös agóniájuk. Tizenhárom boltív sorakozott végig egy főkapuig, amely azonban kékesen vibrált, ennek a csúcsán egy borzalmas, faragott szörnyfej trónolt. Előreugró állkapcsa és a fejéből kimeredő szarutüskék valami groteszk vízköpőhöz tették hasonlatossá, szemeiben ugyanaz a vöröses izzás. Furcsán könnyűnek éreztem a testem, anyagtalannak. A főkaput körülvevő két kisebb boltív még üres volt, csak a felirat és a „pecsét helye” díszelgett rajtuk, persze mindenféle fényhatás nélkül. A törékeny alak meglepett, amint a nyakamba ugrott. Először annyira zavarba jöttem, hogy nem is reagáltam rá. Mereven álltam, majd megfogtam a vállát. A lány alacsonyabb volt nálam, szőkésbarna haja ódivatú formában hullámzott a fején, az öltözete szintén a ’70-es éveket idézte. Vékony volt, a húszas évei elején járhatott, és a legcsodálatosabb zöld szem meredt rám hálásan, könny remegett benne.

- Philip! Azt hittem sosem jössz vissza! – rebegte. Úgy megnyúlt a képem, hogy ha nem ilyen nagy a belmagasság, biztos lefejelem a mennyezetet.

- Minden tiszteletem az öné, kisasszony! DE kihez volna szerencsém?

Erre ő is megriadt, és hátralépett.

- Nem ismersz meg, Philip? – rémült lett a hangja, és remegett az alsó ajka.

- Megbocsásson, hölgyem, de súlyos emlékezetkiesést szenvedtem egy autóbaleset miatt, kérem, ne féljen tőlem. Csak mondja el, mit gondol, ki vagyok. Sokat segítene.

Látszott, hogy elszakad nála a cérna, és sírásban tört ki. Egyetlen pillanatig latolgattam a lehetőségeimet, majd átöleltem, ő pedig hozzám bújt. Rázta a sírás, idő kellett neki, amíg megnyugodott. Aztán, még mindig belém kapaszkodva beszélni kezdett.

Megtudtam, hogy a nevem Philip Ransom. Legalábbis így mutatkoztam be neki. Itt találkoztunk, de azt, hogy mi az az itt, azt ő sem tudta. A McGlieth kastélyban volt ő is, és egyszer egy reggel itt ébredt fel, furcsa alakok vették körül, szörnyű lények. Levetkőztették és valami szertartásféléhez készülődtek, mikor én megjelentem, akkor elpárologtak mellőle. Őt Shelly Evansnak hívták és a bácsikája volt a kastély tulajdonosa. Itt közbe kellett vágnom.

- Mi volt az utolsó dátum, amire emlékszel? – a haját simogattam, már nyugodt volt.

- 1974 nyara.

A gyomrom görcsberándult, a szemeim elkerekedtek. A történet úgy folytatódott, hogy még három-négyszer találkoztunk itt, én pedig megígértem, hogy kiderítem, hogy szabadulhat innen, és mi folyik itt. De a negyedik alkalom után, mikor is valami szörnyű összeesküvésről meséltem, ami összefüggésben van a kastély építőivel, már nem jöttem vissza. Többet igazából ő sem tudott, de nem régiben – ilyet azelőtt sosem tapasztalt – megérezte a jelenlétem – és szólt hozzám. Megerősítettem, hogy hallottam a szavait, és azt követve jutottam el hozzá. De az elkeserítette, hogy nem emlékszem korábbról semmire. Főképp, hogy rá sem. Nem akartam azzal az információval se sokkolni, hogy közel harminc év távlatából beszélünk most a történtekről. A rám eső rész, akár igaz is lehetett –igaz, én sem vagyok halhatatlan, de nem emlékszem az életemre. A helyzet teljesen lehetetlennek tetszett, de mi nem volt az „életem” lassan öt napja alatt. Valószínűleg szegény lány is halott – és ez valami furcsa, nem evilági hely. Csendesen elmélkedtem pár pillanatig.

- Lassan menned kell ismét. – sóhajtotta. Összeszaladt a szemöldököm. Miért is?

- Visszajössz? – a kérdés ismét a kétségbeesett fajtából való volt.

- Ha élek még, akkor megígérem! Megmentelek innen, ha lehet. De kérnék valamit.

- Csss! – a kezét a számra tapasztotta. – Figyelj. Valami van most odakinn! Az egyik… az árnyékok közül. Öten voltak, és itt járnak keresztül. Az egyik, szörnyű alak, csupa… csáp, akár egy tintahal. Kinn jár! Veszélyes! Vigyázz és gyere vissza… - a hangja halkulni kezdett és a környezet is elmosódni látszott.

- Visszajövök! – siettem a mondanivalómmal. – Az én nevem nem Phil…

            Thorvald guggolt fölöttem, a könyvespolc előtt feküdtem a padlón. A vállam rázogatta, furcsa, elcsodálkozó kifejezés ült ki az arcára. Odakinn már hajnalodott, én meg összerándultam.

- Alex? Jól vagy, Stone? Mintha sokkot kaptál volna, itt feküdtél és… beszéltél.

Lassan tápászkodtam fel. Thorvaldon már alig maradt nyoma a múlt éjjeli kalandnak. Még helyenként zöldes foltok voltak az arcán, de duzzanatnak vagy vágásnak nyoma sem maradt.

- Én… Nem érdekes. Hogy vagy… őőő. Tegeződhetünk? – próbáltam összeszedni a gondolataimat. Thorvald barátságosan mosolygott.

- A régi éjszakai testedzések emlékére ez a minimum. Kérdésedet nem feledve, tűrhetően. Bár… - dörzsölte a vállát. – Ha a monstrumon múlt volna, most magam is oszlóban volnék, és itt most nem Norvégia fővárosára gondolok. Csak köszönetet akartam… - nyújtott felém egy üveg Guinness sört. Vonakodva elfogadtam, nem tudtam jót tesz-e majd az alkohol reggeli előtt. A kezemmel intettem, ugyan, hagyd már!

- Szóra sem érdemes.

Amint a kezembe fogtam az üveget, ő már nyúlt is felém egy fanyelű sörnyitóval és gyakorlott mozdulattal megszabadította a kupaktól az üveget, majd a sajátja következett és már bele is kortyoltunk a hűs sörbe. Csendesen iszogattunk pár korty erejéig, mint két cimbora az ivóban, akiknek már nemigen van megbeszélnivalójuk. Thorvaldon látszott, hogy valami kikívánkozna belőle, de nem tudta hogyan is fogjon bele.

- Mondott valamit? – jött aztán egy előre nem kiszámítható pillanatban.

- Ki? – nyeltem le a kesernyés nedűt. Már kezdett hatni.

- Az a… fickó. Neked mondott valamit? – szemeit tágra nyitva nézett rám. Mély tónusa most nyugtatóan hatott, de nem tudtam, miként reagálna, ha szó szerint elmondanám. Aztán, mielőtt válaszoltam volna, egy furcsa érzés költözött a mellkasomba. Agyamban riadószirénák bömböltek fel, vörösbe borult előttem a világ. Ismét valami gáz van. Fészkelődni kezdtem.

- Szerintem be volt szívva! Egyetlen értelmes szavát se lehetett hallani, a vérével gargalizált – mehetnékem lett, nem gondoltam, hogy pár korty sör ilyen hatással lenne, újra készül valami.

- Nézd! – hajolt közelebb. – Nem tudom, hogy csináltad, de kétlem, hogy K.O.-val búcsúztattad volna a tagot. Ha mondott bármit, ami engem is érintett volna… Fontos lenne tudnom! Egy apróság is számíthat.

Brandon lépett a könyvtárba. Hűű! Ezt a mázlit…

- Hello, fiúk! Mi újság? Ezúttal jól telt az éjszaka? – álmosan festett, látszott, hogy keveset aludt, de mosolyogva indult felénk. Köntösben és pizsamában volt, az is gyűrötten állt rajta.

- Brandon? Nem most vittél reggelit Susannahnak? – csodálkozott el Thorvald.

- Nem! Én… a kertben sétáltam. Miért?

Thorvald úgy meredt barátjára mintha csak neonbetűk villództak volna a tekintetében. „Nem az igazat mondod barátom!” Az igazság – az, hogy baj van és nekem már össze is állt miféle. Egy tintahal…

- THORVALD! – hajítottam el az üvegemet és iramodtam kifelé. – Sietnünk kell, baj van! – kiáltottam, viking barátom követett és felvette a tempómat. Brandonnak földbegyökerezett a lába és köpni-nyelni nem tudott, csak pislogott sápadtan, mikor elrobogtunk mellette.

- Valami… valami más az, aki most a kisasszonnyal van. Nem Brandon – a folyosón megtorpantam és csak kapkodtam a fejem.

- Merre?

Eldöngött mellettem, mackós mozgással futott tovább, az emeletnek vette az irányt. Haja lobogott, mint egy harci zászló – egy robosztus nomád rohamát idézte.

- Csak utánam – dörmögte vissza, de nem nézett rám, robogott egy gyorsvonat tempójában. Magam is felgyorsítottam, de szokatlanul sebes iramban haladt, alig értem utol, ilyen gyors mozgást nem feltételeztem volna róla. Egy gyönyörű, hófehér, aranyszegélyű hálószobaajtó előtt torpant meg és mindenféle hezitálás nélkül nekiugrott a vállával. Ennél a pillanatnál cövekeltem le. Mintha nem is egy ember, de legalábbis egy faltörő kos esett volna a vaskos tömörfa ajtónak. A szárnyai szétrepültek, a zár nyelve egy reccsenéssel szakított ki darabot a foglalatából, a bal oldali leugrott a felső sarokvasáról. Minek is szaladgálok én mögötte? Egyedül is összedönti, ha kell, az egész kastélyt. De aztán rájöttem, hogy egy fontos dologról nem tájékoztattam.

- TAKARODJ ONNAN, TE DÖG!! – bömbölte be a mesébe illő hálóba. Óriási ablakok, baldachinos ágy, függönnyel – gyönyörű drapériák és a begyújtott kandalló előtt a megszeppent Susannah és… Brandon. Előttük reggelijük maradékai egy ezüsttálcán. Úgy néztek Thorvaldra, mint aki megháborodott, lassan léptem mögé. A viking nyakán kidagadtak az erek, feje vörös volt, szemei tágra nyíltak, orra egy fújtató állaté. Pillantása gyilkosan meredt „Brandonra”.

- Thorvald, mi az ördög ütött… - egyenesedett ki nyomában a megszeppent lánnyal. Amint észrevett, azonnal belefagyott a szó. Szemgödrében sárgás fény lobbant, és a szája természetellenesen lapos és széles mosolyra húzódott.

- A pokolba veled, Stone, vagy bárki legyél is! – a hang már nem az övé volt. A lány halálra váltan lépett hátra, hogy aztán felbukjon egy díszpárnában. Elesnie nem sikerült, egy zöldes-fekete tapadókorongos kar, mint egy óriáskígyó folyta körbe a testét, valami sárgás nyálkával összekenve. Susannah eszméletét vesztette, talán jobb is így. Az egykori Brandon drasztikus fizikai változáson esett keresztül. Testéből további egyetlen karomban végződő csápok sorjáztak elő, fülsértő, cuppogó hangot hallatva, a teste is felvette a sötétzöldes színt, nyaka megnyúlt, végtagjai elcsökevényesedtek. A nyaka két oldalán kopoltyúszerű bordázat jelent meg, a hátán szarupikkelyek sorjáztak. Iszonyú, rothadó bűz töltötte meg a szobát, karjai elszabadult liánokként tekergőztek az orrunk előtt, a teste sárgás nyálat nedvedzett. A szája békaszerűvé vált, tele visszafelé hajló tűhegyes fogakkal. Semmi kétség az alvilág egy démonát zavartuk meg éppen udvarlás közben. Thorvald megragadta az állólámpát maga mellett és támadólag szembefordította a szörnnyel. Magam még sokkszerű állapotban méregettem a lehetőségeinket, amelyek már most elfogyni látszottak. Megfeszítettem az izmaimat.

- Thorvald, bármi is történik! A vérét ne engedd, hogy rádfröccsenjen!