Philip! A hang halk volt, tompán csengett, talán torzan, mintha egy recsegő hangszórón keresztül érkezne. Biztos voltam benne, hogy meghaltam, valamelyik sérülésem végzetesnek bizonyult. Ez már a mennyország? Kérem a glóriámat, a szárnyaimat, és négyszáz év fizetett szabit. Philip! A hang erősödött, kedves, féltő leányhang. Most már biztos! A polippal én is mentem a levesbe. Vegetának megteszem. Philip, ébredj! Hogy kerülsz ide? Ide?!
Szemeim felpattantak, nem az döbbentett meg, hogy a boltíves folyosón vagyok, és a lábszárig gomolygó ködben fekszem, az sem igazán, hogy Shelly térdel felettem, de amitől tátva felejtett szájjal ültem fel az az volt, hogy nem fájt semmim. Megverekedtem az éjszaka teremtményeivel, számolatlanul gyűjtöttem be a csapásokat, a vérveszteségem is kritikus lehetetett, most meg egy karcolás nélkül heverek itt. Aztán eszembe jutott, hogy ez a szegény lány is jó harminc éve itt vár, hát gondoltam már nem fértem be a paradicsomba, ez a pokol lenne, vagy a purgatórium? Jöjj Vergilius! És mutass utat!
- A tintahal árnya visszazuhant az örvénybe a főkapu túloldalán – mutatott Shelly a legnagyobb, szörnyfejes boltív felé, mely előtt még mindig izzott a kékes vibráció. A mögötte felsejlő űrnek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a legutóbb. A szememet erőltettem, de csak valami éjfekete „anyag” örvénylett mélyvörössel keveredve – mintha a föld gyomrát látnánk az izzó magmával. De ösztönösen éreztem, hogy ez a dolog ott mögötte mélyebb, sötétebb, mint holmi földkéreg. Ez nem evilági kapu volt, egy még kevésbé evilági helyre. Aztán lassan elhatoltak a tudatomig Shelly szavai.
- Vissza? Visszazuhant? Úgy érted… Én láttam meghalni őt! Vége, konyec, finító… - kerestem a szavakat, mire ő szelíden elmosolyodott.
- Ez itt így megy. Ha egy árny visszazuhan az örvénybe, akkor egy darabig ott marad, aztán visszatér. Új testet ölt, és megy a felszínre ismét. Most egy darabig négyen maradnak, de hogy meddig?
Shelly szavai elsápasztottak, a remegés tört rám. Miféle szélmalomharc ez így? Elpusztítunk egyet, bele is halunk talán, az meg hazaruccan víkendezni, és miután megunta jön vissza, és kezdhetjük elöről. Ezt most nem találtam viccesnek. No de sebaj! Ez már nem az én gondom! Én már megtettem a dolgom, meghaltam, kész!
- Örülök neked! – mosolygott Shelly. Zavartan pislogtam rá, mint a kocsonyába pottyant béka. Most erre mit kéne mondanom?
- Nézd, én azt hiszem, nem véletlenül vagyok most itt! Attól tartok, hogy is mondjam – talpra küzdöttem magam, ő pedig velem együtt egyenesedett ki. – Szóval most sokáig fogjuk majd boldogítani egymást.
A halvány mosoly szétterült csinos arcán. Ahogy megrázta a fejét, szőkés tincsei csak úgy repkedtek a levegőben.
- Ez jó lenne, Philip. De rosszul hiszed. Sem Te, sem én nem vagyunk halottak. Itt nem úgy telik az idő, ahogy „odafenn”. Neked rövidesen ismét menned kell. Én is megmenthető vagyok, de a mikéntjét neked kell meglelned, mert megvan a módja. Csak nem itt! – a szeme smaragdja csillogott a benne reszkető könnytől. Meglepett, mert többet tudott, mint sejtettem az elején.
- Mit akarnak Susannah-tól? – szaladt fel a szemöldököm.
- Ő ki? – keskenyedett vértelen vonallá az ajka. Éreztem, hogy a tudás, amivel most bírok, elégtelen lesz a továbbiakra nézve, mert át kell látnom mi is történik itt, és így kidolgozható lesz a stratégia.
- Korodbeli leány, nem! Asszony, a tulajdonos felesége. Úgy tűnik ő most pillanatnyilag az események kulcsa. Legutóbb nagy erőket mozgattak meg, hogy elhozzák őt, talán éppen… pont ide.
Shelly szelíden emelte a kezét és rábökött a két utolsó, üresen álló boltívre a főkapu két oldalán.
- Azok ott a mi helyeink. Már csak ez a két „cella” betöltetlen. Az volt az utolsó kérésed hozzám az eszméletvesztésed előtt, hogy soha, semmi szín alatt ne menjek a cellába, még akkor sem, ha Te kérnél rá.
Levegőt vettem, szólni akartam, de ekkor irtózatos fájdalom robbant a mellkasomban, majd végigsugárzott a testemen. Összeestem egy tompa sikoly kíséretében, és összegömbölyödve remegtem a hűvös padlón. Shelly utánam kapott megragadta a karomat, és mellém térdelt. A fájdalom szürke leplet dobott az agyamra és a szürreális valóságra körülöttem. Könnyeztem, az ajkam hangtalan, görcsös sikolyba torzult. A leány hangja már csak tompán, éterien és valószínűtlenül torzan jutott el hozzám.
Menned kell, Phil! Meg kell tudnod kik voltak ennek a lánynak a felmenői! És még valami… megmarta valamelyik? Ne hagyja el a kastélyt… belehalhat…
Olyan zsibbadtság és kábaság közepette erőltettem a szemem csupán egy résnyire történő nyílását, hogy a kinti világ mindössze homályos színkavalkád gyanánt türemkedett be, de el se jutott a tudatomig. Pislogtam, nem éreztem a végtagjaimat, a testem egyetlen lüktető csomó volt, ahova lassan kúszott vissza az érzékelés, és az idegek kémiai reakciói. Fájdalom. Jóformán csak a hajam nem fájt. Kivert a víz, remegtem. A karomban lévő tompa nyomásra lettem figyelmes elsőként, majd a bal kézfejem iszonytató nyilallása rántotta torz vonásokba az arcomat. Infúziót kaptam, a csuklómat összeöltötték, a sebeimet bekötözték. Az érkező képeket lassan tudtam csak értelmezni, csendes agóniám nem tudom, meddig tarthatott. A kastély díszes helyiségét felismertem, de a férfit, aki időnként megvizsgált, nem. Hol lehet Sarah? Csak reméltem, hogy nem esett nagyobb baja. Órák teltek el, mire a kinti szürkület oldódni látszott, és én is túljutottam a vegetatív funkciós létezés küszöbén. A fájdalom lassan visszaszorult, de a tompa, kába állapotom tartósnak bizonyult.
- Ki… ki maga? – szóltam rá hirtelen a szőke férfira. A harmincas évei elején járhatott, sündisznósan szétálló hajába már ősz szálak is vegyültek. Nem orvosi öltözetet viselt, csak egy magas nyakú pulóvert. A kitűzőjét esélyem se volt kisilabizálni. Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát, amikor megszólaltam. Megigazította kerek lencséjű, vékonykeretes szemüvegét és közelebb lépett.
- Pihennie kell, Mr. Stone. Már lemondtunk magáról, haldoklott, mikor megtaláltuk – beszélt halkan, és idegesen. Valószínűleg a korábbi látvány sokkja, ami itt fogadhatta, lassan oldódott benne,.
- Azt kérdeztem, ki maga! – a hangom mélyebb lett és parancsolóbb. Nem voltam abban az állapotban, hogy türelmesen fogadjam az értem aggódó csodálatot.
- Peter O’Donnel. Dr. O’Donnel!
A hangsúlyából hallottam, hogy folytatná, de nem tette. Tágra nyílt szemmel bámult, látszott rajta, nem várta, hogy magamhoz térek.
- Susannah? A többiek… - préseltem ki a tüdőmből, de most még ez is fájt. Lassan forogni kezdett a szoba, szédülés környékezett, a gyomrom összerándult.
- Mindenki jól van, bár… Mr. Devine aggódik egy bizonyos Mr. Stiansonért. Még nem került elő.
Összeszaladt a szemöldököm. Talán jobb is, ha nem kerül elő.
- Mr. Watts? – a szám is kiszáradt, nyelni próbáltam, de a nyelvem odatapadt a szájpadlásomhoz.
- A körülményekhez képest jól van. Magával kapcsolatban csak várakoztunk. Azt hittük… - a torkát köszörülve szakította meg a mondandóját. Még ilyen állapotomban is félnek tőlem? Bár lassan én is magamtól.
- Kórházba kéne szállítanunk.
Keményen nekifeszültem, az állkapcsomat satuként szorítottam meg, minden izomösszehúzódás, minden porcelmozdulás iszonyú fájdalomlöketek sorával bombázott, de felültem az ágyon. Lassan az elképedő férfira emeltem kíntól kinedvesedett szemeimet. A levegő sokáig időzött a tüdejében.
- Eszébe se jusson, cimbora. A maguk gyógyszerei most nem segítenének – lehunytam a szemem, mire ismét kinyitottam, a doki már elhátrált tőlem. Gondolom a praxisában nem volt túl gyakori, hogy a haldoklók morózusan ébrednek. Sebaj, itt majd hozzászokik.
- Sarah? Ms. Mendenn? – jutott hirtelen eszembe, mielőtt fejvesztve kiviharzik a szobából.
- Ms. Mendennt sokkos állapotban, és sérülten szállítottuk el – már mechanikusan válaszolt, éreztem, hogy feszültté válik a levegő, már menni akart.
- Súlyos a sérülése?
- Nem, csak felületi. Kívánja, hogy… - babrált az orvosi felszerelése fölött.
- Nem! Köszönöm, Dr. O’Donnel! Már így is sokat tett értem – biccentettem, de mosolyogni nem maradt erőm. A doki tett-vett, de zavartan pislogott felém, ez meg kezdett idegesíteni. Hosszas szabadkozás után távozott, én pedig végre magamra maradtam a zsibbadt lüktetéssel.
Néhány újabb óra múlva, mikor visszanézett, már felálltam, ő meg kivette az infúziót a karomból. Hápogott valamit, hogy milyen hamar visszaállt a vérnyomásom, és a keringésem. Éreztem, hogy a kastély atmoszférája újból feltölt, erőt ad. Elveszi a fájdalmam és regenerál. Nem olyan gyorsan, mint ahogy a farkasok sebei forrtak össze, de biztosan életben tart. Persze, hisz még négy dögöt kell lepréselni az albumba, majd kajánul vigyorogva elbalettezni, mintha mi sem történt volna. Persze nem ment minden simán. A fájdalmam fokozatosan tompult, de a testem félelmetesen gyenge volt. Mr. Watts csendesen és lilás foltokkal a nyakán szervírozta a reggelit, amit jórészt csak piszkáltam. Még csak a tálcával babráltam, mikor bejöttek a házigazdák. Devine rossz bőrben volt, Susannah vértelen kísértetként megúszta egy-két zúzódással. Csendes, elrévedő párosként ácsorogtak az ajtóban, a szavakat keresték Brandon hálálkodni próbált, de ezt sietve elhárítottam. Thorvaldért aggódtak, na mikor ő szóba került, akkor tömtem tele a számat a főtt tojással.
- Életben van! – jegyeztem meg, elképedtek a magabiztos kijelentésem hallatán, de nem faggattak többet.
A reggelim végeztével jöttek Drake-ék. Ted döbbent Atlaszként támaszkodott az ajtófának, a seriff idegesen helyezkedett le szemben velem.
- Mi történt itt, Stone? Mi a nyavalya képes erre? Két emberem halott! Milyen állat tette?! – már-már kiabált, a szemei kidülledtek, a nyakán és a homlokán kidagadt egy ér.
- Engem gyanúsít? – vontam fel a szemöldököm egy pillanatra. Drake szemei kikerekedtek és valami erős válaszra készült, megköszörülte a torkát, de a szavába vágtam.
- Az a helyzet, seriff, hogy szerintem maga egyszerűen képtelen meglátni a nyilvánvalót. Maga szerint mégis ki lehetett az elkövető? Az erdei vadállatok kószálnak ki-be a kastélyba, vagy egy rituális „banda” bestiális módon végzett így velük?
A seriffben benne maradt a korábbi replikája, és nem is jött elő belőle. A tekintete elrévedt valahová a díszes függöny redőibe mögöttem.
- Nem tudja, vagy csak nem akarja elhinni, hogy mi folyik itt, Drake! – Erre dacosan rám nézett.
- Régen történt. – mormolta maga elé.
- ’74-ben! – vágtam ki, ő pedig bólogatott.
- Uram! – egyenesedett ki Ted, és elképedve meresztette nagy, barna tehénszemeit.
- Tud valamit arról részletesebben, mi is történt akkor? Bármi apróság számítana! – a hangom megélénkült, a seriff bajszának mozgását figyeltem. Összenéztünk Teddel, már rajta is látszottak a türelmetlenség jelei.
- Drake! Szedje össze magát! – ragadtam meg a vállát hirtelen. – Emlékezzen!
- Gyorsan történt minden, én akkor még csak helyettes voltam – recsegte maga elé.
- Itt kevés lesz egy maroknyi rendőr! Drake, menjen vissza a városba, és szedjen össze minden mozgósítható embert, aztán…
Az arcvonásai megkeményedtek és bólintott.
- Hívja a hadsereget! – hidegen csengett a kijelentésem, és jelentőségteljesen néztem végig rajtuk. Nem kérdezősködtek többet, Ted visszaadta a pisztolyomat, bár már csak hét töltény maradt benne, de megígérte, hogy hoz még lőszert. Elindulni készültek már, mikor Mrs. Braxton rikácsolásával övezve előkerült Thorvald Stianson. Megviselt volt, nyomot hagytak a testén a kimerítő összecsapások, én pedig nem siettem el a privát találkozót vele, kíváncsi voltam, mire emlékszik. Gondosan időzítettem a vele való összefutást, és néhány szóból kiderült, hogy nem emlékszik a múlt éjszakai metamorfózisára. A gombóccal a gyomromban, és a lüktető gócokkal a testemben elvezettem a szertartás és a végső küzdelem színhelyére. Kis fejszámolással menet közben is rájöttem, hogy a Falkavezér nem került elő. Ez nem sok jót jelentett, sőt. Thorvald megviselten, és a korábbiakkal szemben barátságosabban viselkedett. Kedvem lett volna első számú szövetségesemmé előléptetni, de sajnos a kétségeim maradtak a helyükön. Még túl sok a kérdés, és ezekre egyedül képtelen vagyok megfelelni, amíg pedig válaszaim nincsenek, addig stratégia sem! Láttam a lassan elhaló fényoszlopot, a kapu bezárul, ezt elöről kell kezdeniük; egy kis időt nyerünk talán.
Thorvald váratlan találkozót szervezett motoros „ismerőseivel”, nem is gondoltam, hogy ilyen jóban van velük. Nem bíztam bennük, de tudni akartam, hol vannak, mire készülnek, és tudniuk kell a veszélyről is! Ha szembe akarnak szállni a társuk gyilkosával, akkor készen kell állniuk az igazi sötétséggel is megbirkózni! Reméltem, képesek lesznek felfogni, hogy ezek a teremtmények nem az ő súlycsoportjuk!
Igazi, hamisítatlan, zabolátlan, dübörgő zenés motorostalálkozóba csöppentünk, itt volt mindenki a városi felvonulásról, talán többen is. A sülő hús illata megtöltötte a levegőt, a hangulat felfokozott volt. Nem tudom, Brandon és Susannah mit vett a fejébe, mikor velünk tartott, de itt voltak. Két vezérféleséghez vezettek bennünket, akik öltözetüket és a motorjaikat tekintve is kiemelkedtek az átlagból, hosszasan végigmértem őket, ahogy ők is engem. A testvérpár Eric és Carla Keywood néven mutatkozott be. A szemeiken látszott, hogy élénkek, intelligensek, jó megfigyelők. Különösebben nem kellett rájátszanom az állapotomra, amúgy is rettenetesen éreztem magam. Körbeültük a tűzet, és nem estek rögtön nekünk, hanem ettünk, ittunk, ami az adott körülmények között nagyon jólesett. Átmelegedve és némi sörrel bódultabban már oldódott a kezdeti feszültségem, és Thorvald után én adtam elő a múlt éjszakát - szándékosan óvatosan és körültekintően bántam a Thorvaldra vonatkozó részletekkel. Egy adott pillanatban rám meredt, és akkor láttam, hogy összeáll a kép a fejében. Mégiscsak összerakta a kirakós hiányzó elemeit, és megértette a szituációt, de muszáj volt monoton módon folytatnom, nem akartam, a többiek számára értelmezhető szünetet tartani, vagy jelentőségteljes kijelentéseket tenni. Carla tovább feszegette a részleteket, végül a jó öreg „jajj, hát én amnéziás vagyok!” kijelentés sok további kellemetlenségtől megkímélt.
- Titkolóztok! – jelentette ki Eric. Valóban! Ez után a kijelentése után nem kerestem többet a tekintetüket, és általános válaszokra szorítkoztam. Feszengeni kezdtem; nem voltak ostobák, sőt úgy éreztem, egyenesen a vesémbe látnak. Végül belenyugodtak a beálló csendben, hogy nem fognak többet megtudni tőlünk, ekkor további szándékainkat tudakolták. Brandon és Susannah egymásra várva, de úgy látszott, szembenéznek a kastély jelentette további kihívásokkal, szólni akartam a Shellytől hallottakról, de ez újabb kérdéseket vetett volna fel a motorosok részéről. Fido is számba vette azokat a motorosokat, akik vállalták a veszélyt, és készek voltak a csatára. Készek? Mire? Még ha szerencsésen együttműködünk is, akkor sem lehet koordinálni ezeket az ösztönlényeket, ám ha lehetne is, mennyi ideig maradtak volna életben a polip vagy a farkasok ellen? Csak magamban duzzogtam, nem adtam hangot a véleményemnek.
Thorvald csendessé vált, tekintete gyakran révedt a tűz táncába, vagy a gomolygó köd által körbefolyt fák koronájára. Ha másutt vagyunk, beszélgetni hívom, de ő a maga útját járta, mint mindig. Távozni akart hirtelen, mi pedig Brandon terepjáróján visszaindultunk a rémségek színpadára. Javában szedelőzködtünk, mikor a két testvér rövid párbeszédbe bonyolódott, ezt követően Carla sétált a kocsinkhoz, Eric pedig Fidót vonta félre. A kisportolt, sötét hajú lány végigmért minket, amint mellénk ért, de egyikünk se állta a pillantását. Ez most az ő terepe, itt ő a főnök.
- Még beszélünk, segíteni fogunk – mondta röviden és határozottan. Brandon hálásan bólogatott, részemről próbáltam elesett mellékalak benyomását kelteni.
- Thorvald… - vett mély levegőt Susannah, de Carla komolyan bólintott.
- Vigyázunk rá, rövidesen megkeressük.
Nem szokásom, de ekkor közbe kellett vágnom.
- Thorvald tud vigyázni magára, magatokra vigyázzatok – halk és mély hangom egy rosszalló pillantásra jó volt.
- Nem vagyunk amatőrök – a magabiztossága tapintható volt. Őrültek vagytok!
- Meglátjuk…
A lány sarkon fordult, a következő mondatával, vagy tettével nyilván komoly próbának tette volna ki friss szövetségünket. Okos diplomata, ez reményteli kezdet. Kis gázzal hagytuk ott, az időközben megfogyatkozott motorosok táborhelyét. A kocsiban egykedvűen ücsörögtünk, talán Susannah-ba tért vissza egy kis szín. Látszólag nyugalommal töltötte el újdonsült barátaink elszántsága. Brandon telefonja szakította félbe a motor duruzsolását.
- Tessék! Devine! Kit? Igen, igen itt velünk. Stone! – lassított és nyújtotta nekem a kagylót. Megnyúlt képpel vettem el, és belehallóztam.
- Szervusz, Stone – Sarah hangja olyan erőtlen volt, hogy alig ismertem fel.
- Szia! Mi van veled, hogy érzed magad? – az aggodalom előkúszott a mellkasomból, és nehezemre esett így hallanom a hangját.
- Fizikailag jól, de a szörny… Rémálom volt, vagy valóság? – lassan sírásba forduló hangja egészen meghatott.
- Szeretnéd, ha megbeszélnénk? – próbáltam kedvesen szólni, éreztem a lelkében dúló vihart, még az is nehezére esett, hogy velem beszéljen.
- George sokat segít, tudod, a vőlegényem… - a szavai súlyos nehezékként rakódtak a mellkasomra. Bolond vagy, Stone, mit gondoltál? Fel a fejjel! Tovább, katona!
- Örülök, hogy jól vagy.
- Ezzel lenyomtam a telefont, és néhány másodpercig meredtem a szélvédő előtt kanyargó útra.
- Jól vagy, Alex? – Susannah látta a merengésemet.
- Köszönöm – mormogtam az orrom alatt. – Brandon! – fogtam meg a férfi vállát.
- Igen Alex?
Elővettem a Glockot és egy csattanással az űrbe toltam az első töltényt.
- Vigyél be Tombstone-ba, a yardra! Van itt valami, ami tisztázásra szorul.
