Áthaladtunk a boltíves árkádok alatt, lenyűgözött, hogy még egy oldalsó bejárat is ilyen díszekkel bírhat – és beléptem a kastélyba. Nehéz szavakkal leírni magát az érzést vagy jelenséget, nevezzük is bármiféleképp. Magába szippantott, mintha saját gravitációs térrel bírt volna, körbeölelt, fölém tornyosult. Szabályosan megszédültem, pedig még csak egy kis előszobaféleségbe érkeztünk. Döbbenten meredtem az elképesztő belmagasságra, a merészen kanyarodó terméskő lépcsőfokokra a kőkorlátjukkal, a faléleket díszítő féloszlopokra. Az egyetlen fényforrásunk egy magányos hatvanas izzó volt, ami csupaszon meredt ki a bejárat kettős szárnyú tölgyfaajtaja belső felénél. Valódi elvarázsolt kastély! Hátborzongató volt. Susannah idegesen lépkedett, zavartan tudakolta, segíthet-e. Margaret a rá jellemző anyáskodó nyájassággal utasította vissza. Láttam a szemében, hogy Devine miatt aggódik, legalábbis nem számított rá, hogy ilyen hamar elviharzik. Nem hibáztatta érte, de félt. Mindenesetre furcsálltam, hiszen igazából mi baja eshetne, hiszen talpraesett, megfontolt, jó kiállású férfi volt. Egy folyosóra érkeztünk, ennek hosszában hatalmas ablakok sorakoztak nehéz, vörös függönyökkel eltakarva. A falon antik köntösbe bújtatott lámpák pislákoltak, a falakon megkopott festés, a kiugró oszlopok barokkosan túldíszítettek voltak. Két ámulatbaesés közben toppant elénk egy pingvin. Egy hatvanas éveiben járó, aszott fejű, őszes, hátrafésült hajú lakájféle figura volt. Csak későn vettem észre, meg is riadtam, de Margaret már fel is ocsúdott.

- Mr. Watts! Micsoda öröm önt újra látni! – dobta el szinte kis bőrtáskáját, már sietett is a Drakula-filmek jellegzetes alakja felé. Visszafordultam a lábamnál végigterülő fehér alapon kissé fekete piszkos márványkockák felé. Elképesztő hely ez! Margaret magas, sürgető tónusa egy pillanat alatt visszarántott a valóságba.

- Aaalex! Na! Nézd már a fiatalurat, mennyire elkalandozott. Gyere csak ide!

Kimérten indultam feléjük. Ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendjén. Enyhén szédültem és a gyomrom is megmoccant, a vérnyomásom felszökött, kivert a víz. Lehet, hogy sok volt a csokis süti? A pingvin elé értem, aki úgy nézett rám, mint egy betörőre, akit most csípett fülön a családi ezüsttel.

- Alexander Stone. A névadód jó cimborám volt, remélem veled se alakul ez másként. Tisztelettel - nyújtotta inas, ráncos jobbját - Edward Watts.

Bizonytalanul ráztam meg, de jócskán akadt erő a karjában. Vagy csak én voltam akkor gyenge?

- Mrs. Devine! Engedelmével, a szállásukra kísérem őket – folytatta tekintetét gépiesen Susannah-ra emelve. A hangsúlya kimért volt és tiszteletet parancsoló. Igazi angol akcentussal és gesztusokkal. Ez igen!

- Köszönöm, Edward! Akkor, Mrs. Braxton, a holnapi viszontlátásra! Fogyasszanak vacsorára, holnap találkozunk – mosolygott kényszeredetten a lány. Látszott rajta, hogy nem tiszteletlen, csak aggódik, és ezzel nem terhelne minket. Hosszú léptekkel beleveszett a folyosó végtelenébe. Ed illedelmesen elvette Margaret kezéből a táskát, majd továbbhaladtunk a folyosón a keleti szárny irányába. Hatalmas márványlépcsőn jutottunk az emeleti helyiségekhez. A hálónk jócskán a hosszú szárny végében volt, a második szinten. A csúcsos, márványszínezetű, ezüstös vonalmintákkal futtatott, gyöngyházszerűen derengő kilincsű ajtósorok után a személyzeti szállások barna, alacsony ajtói következtek. A jobboldali lett az enyém, szemközt Margaret kapott helyet. Végig úgy diskurált a pingvinnel, mintha ezer éve ismernék egymást. Ed visszafogottan, kimérten válaszolgatott, Margaret a szokásos nyájas terjengősséggel fogott bele mindenbe. A felszerelésünket, mellyel dolgozni készültünk, Ed levitte a könyvtárba, mi pedig birtokba vettük szobáinkat.

Az áporodott szagot árasztó szoba nem volt különösebben nagy, de kellően otthonosnak bizonyult. A dunyhás ágy természetellenesen magas volt, mosdólavór a kis éjjeliszekrényen, fehérre mázolt, repedezett, kis beépített szekrény, porcelánbili az ágy alatt. A lámpám az éjjeliszekrény fölé hajolt, az ágyról könnyen elérhető volt a kapcsolója. Sok cuccom nem lévén, gyorsan felfedeztem és belaktam kis szobámat. Margarettel aztán lementünk az alsóbb szintre és elköltöttünk egy hideg vacsorát, már ő is fáradt volt, ezt abból tudtam, hogy kedélyes volt és keveset beszélt. Nem is dudorászott. Az én állapotom pedig romlott, enni se igen bírtam, szédültem, ez most már az egyensúlyérzékemre is kihatott. Le akartam feküdni, így jólesően fogadtam, amint bezuhanhattam hűvös ágyneműm közé. Gyorsan elnyomott az álom, de nem volt benne köszönet.

Ismét éles, fehér fény, zavaró, bántó, elfordítom a fejem. Hangok a fejem felett, egy hideg és kemény felületem fekszem.

- Kifutunk az időből, Kerrington, nem érdekelnek a problémái! – a hang türelmetlen, de nem látom, ki beszél, sem a másikat, aki válaszol.

- Ez nem csak egyszerűen probléma, ezredes, az egyed még nem képes…

- ELÉG! – A kiáltás megrettent és pánik fog el. Összerándulok. Hirtelen zavaró csend áll be.

- Megmozdult! Dr. Kerrington! Megmozdult!

- Gyorsan! 10 cm³… – Nem érzem a tűszúrást, de visszaránt a sötétség.

Fogalmam sincs, mennyit aludhattam, izzadtan, erősen szédülve, a hányinger küszöbén ültem fel az ágyban. Kétségbeesetten, mint egy partra vetett hal tátogtam, kapkodtam levegő után. Görcsösen markoltam a takarót, bal karomra tévedt a pillantásom, erősen kidagadtak az erek rajta. Más dolog is rögtön feltűnt. A sötét abszolút nem zavart. Láttam mindent, persze, nem mintha fényben fürdött volna a szoba, de pontosan láttam minden tárgyat a szobában. Kiugrottam és a mosdólavórhoz botorkáltam. Vizet ide! A hűs vízben megmerítettem a tenyeremet és végigcsorgattam az arcomon. Ekkor hallottam meg a hangot. Olyan volt, mintha körülöttem minden irányból egy láthatatlan rádió sugárzott volna, melynek állomás közötti sistergése erősödött volna fel. Hiába kapkodtam a fejem a hangforrás után, aztán a sustorgás, sziszegés, pusmogás tompa elegyéből egyetlen, vékony és magas hang manifesztálódott az érthetőség perifériáján.

- Phil! Philip!

Meghűlt a vér az ereimben. Valaki szórakozik. Ez valami hülye kandi kamera? Vagy a csokis sütiben volt valami hallucinogén? Lehunytam a szemem! Elég volt. Először ezek az értelmezhetetlen álmok, most meg már hangokat is hallok. Valahonnan beugrott egy vicc.

„Képzeld, már teljesen jól vagyok! Igen? Igen, a hangok is megmondták!”

- Philip!!!

Megőrültem, most már semmi kétség. Az émelygésem elviselhetetlenné fokozódott, annyi időm maradt, hogy kirántottam a bilit az ágy alól, és elengedtem két öklendezés között a szökni vágyó csokis sütit és társait. Az idő elveszett számomra.

- Hová, hová, Mr. Stone!?

Edward hangja volt a következő, amire emlékszem. Trikóban és alsógatyában álltam egy díszes, matt boltív alatt, mely mögött egy végtelen oszlopokkal és polcokkal, vitrinekkel borított helyiség ásítozott olyan sejtelmesen, mint egy elfuserált horrorfilmben. Edward flanelköntösét furcsa címer díszítette, ráncos kezében egy háromágú gyertyatartó szolgáltatta a pislákoló fényt. Fogalmam se volt, mit keresek itt. Huhh! Remélem nem gyilkoltam meg senki, vagy nem raboltam ki a házat.

- A… - nyögtem a hányástól kiszáradt torkommal - a mosdót kerestem és kissé eltévedtem. Elcsaptam a hasam és…

Edward szemöldöke összeszaladt. Hurrá! Mindjárt sipákolni kezd, felveri Margaretet, aki szintén sipákolni kezd és irány Drake magánzárkája, megfejelve egy-két idegbeteg motoros taggal. A lakáj megköszörülte a torkát.

- Kövessen, Mr. Stone – mondta olyan hangsúllyal, hogy megborzongtam. Engedelmesen lépdeltem utána, visszamentünk az emeletre, és elkísért a mosdóig. Jó éjt mormolva az orra alatt elcsoszogott. Magamra hagyott kétségeimmel és a határozottan zavaró émelygésemmel. A szobámba érve visszadőltem a dunyháim közé, és üveges szemekkel bámultam a plafont.

Másnap olyan kifacsart voltam, mint aki egész éjjel egy szórakozóhelyen táncolt. Magányosan költöttem el reggelimet. Éppen egy párizsis kenyeret majszoltam langyos tejeskávém fölött a csupa csempe és masszív fehér szekrényekkel zsúfolt félemeleti helyiségben, mikor Brandon borzas, szőke feje megjelent az ajtónyílásban. Karikás szemei alatt elmosolyodott.

- Jó reggelt, Mr. Stone! Hogy aludt az éjjel?

Forgattam a falatot a számban, és meglepetten pislogtam fel rá.

- Köszönöm, Mr. Devine. Kicsit idegen ez a kastély, meg minden. Nyugtalanul telt az éjszakám. Biztos afféle horrorfilm utóérzés – mosolyogtam. Ő is, majd bejött és leült velem szembe.

- Kérlek! Szólíts nyugodtan Brandonnak, jó? Nézd, elárulok neked egy titkot – vette halkabbra cinkosan, bár tudtam, hogy olyan egetverő információk birtokába nem jutok. - Engem a mai napig a frász kerülget időnként. Szerintem Edward nélkül be se mertünk volna költözni. Sue kiborult. Csak akkor volt hajlandó maradni, ha emberek veszik körül. Edward túl szertartásos, túl…

Pingvin, nem sokon múlt, hogy ki nem mondtam.

- Ezért is hívtam ide egy kedves barátomat.

Helyeslően bólogattam.

- Őt vártátok tegnap?

- Igen. Nem volt sima az érkezése. Hmm. Na mindegy, majd biztos összefuttok napközben, remek srác. Thorvald Stianson – elmosolyodott, valahová mellém nézett, talán régi emlékek elevenedtek meg előtte egy pillanatra.

- Mi volt a probléma az érkezésekor? – utaltam vissza a kijelentésére.

- Őőő – eszmélt fel a kérdésemre. – Majd… majd személyesen elmondja.

Felállt és kifelé indult.

– Érezd jól magad nálunk, ha bármi kérésed, kérdésed lenne, fordulj bátran hozzám, vagy Edwardhoz. Szia!

- Köszönöm, Brandon, élni fogok vele – tömtem tovább a búrámat, csak reméltem, hogy a kaja megmarad bennem.

A munkát a könyvtár felmérésével és némi takarítással kezdtük. Leérkezve azonnal észrevettem, hogy Ed a könyvtárterem ajtajában kapcsolt le. Mi az ördögöt kereshettem itt? Margaret formába lendült. Egy kötött kabátot rántott magára a jellegzetes hosszúszoknya fölé, és a korát meghazudtoló ruganyossággal cikázott a polcok között, a könyvkupacokat nézegette, és bár kissé nehézkesen, de fel-felmászott a létrára, mely egy körsínen futott a polcok közötti pályáján. A terem elképesztő volt, és gyönyörű. Márványoszlopok és szobrok váltakoztak az antik, fényes barna tölgyfaszekrények között. A kúpos tetőn egy lélegzetelállító festmény pompázott kissé repedezetten. Az oszlopfők a korinthoszi díszes levélmintáit hordozták, vagy pufók kerubfejek mosolyogtak róluk. Olvasófülkék beugrói szakították meg szimmetrikusan a terem folytonosságát. A polcsorok és szekrények körülbelül hat-hét méter magasak voltak. A vitrinekben latin nyelvű, pecsétes papiruszok, kódexek, ősnyomtatványok. A könyvtípusok a XIX. század végétől voltak fellelhetők, csodálatos, kézzel festett kötésű könyvektől, egészen a ’60-as évek modern ipari enciklopédiasorozataiig mindenbe belebotlott az ember. Mindenen állt a por, a pókháló. Itt-ott tétova bogarak rebbentek szét, amint megbolygattuk élőhelyüket. Margaret szokás szerint Batmant játszott és a létra tetején bűvészkedve számba vette a Britannica második kiadású sorozatának tagjait, mikor a termetes férfi belépett a könyvtárba. Kissé kókadtan lógattam a fejemet, éppen egy könyvtornyot szelektáltam tartalma alapján, mikor meghallottam a súlyos vasalt bakancs döngését a kőpadlón. Alakja egy oszlop árnyékából öltött testet és vált láthatóvá. Közel százkilencven magas, igazi viking lépett a könyvtárba. Széles vállain barna bőrkabát pihent, farmert viselt. Lófarokban hordott világosbarna haja és gondosan nyírt körszakálla is egy rég letűnt kor ittfelejtett harcosát idézte. Szemei acélos szürkéje mögötti komolyság megfontoltságot, magabiztosságot és lexikális tudást sejtetett. Azt a mindenit! Vártam, hogy a jobb ujjánál szakadozott bőrkabátja meglibben és előránt egy csatabárdot, majd feldarabol bennünket. Hogy, hogy nem, erre nem került sor. Felderengett előttem Ted gigászi, angolszász alakja, most ez a vad északi, és máris gondolatban egymásnak ugrasztottam őket. Ez nálam valami beteges dolog! Igazából elfér a többi mellett. A változatosság kedvéért Margaret ragadta magához a kezdeményezést. Hangosan üdvözölte Thorvaldot, és önmagáról megfeledkezve, hirtelen mozdulatot tett, és egy pillanat alatt a létra nélkül kapálózott a levegőben. Na szép! Szívem szerint lógva hagytam volna, és váltottam volna pár szót ezzel a barbár jelenséggel, de nem felejtettem el, miért is vagyok itt. Nem igazán kapkodva, de visszatoltam alá a létrát. Thorvald belsejében zajló dolgokat csak latolgattam, de különösebb reakciót nehéz volt leolvasni határozott vonásairól. Abban biztos voltam, hogy nem kockáztatja a Margarettel való egy légtérben maradást huzamosabb ideig. Rövid kézrázás után már döngött is kifelé, én pedig széles hátára függesztve felejtettem a szemem egy pillanatra. Margaret a bemutatkozás nyűgétől is megszabadított, hát kevés szerepre lettem kárhoztatva. Egy ilyen baráttal már én se félnék ebben se vége-se hossza horror-kastélyban. Reméltem, összefutunk még, mielőtt meghasad a tudatom és előlépek elsőszámú közellenséggé. Margaret kipihegte magát, dicséretekkel halmozott el majd… dudorászni kezdett. Már gondolatban vágtam a centit. Csoda, hogy hangokat hallok?

            Az ebédet már vártam, mint a pusztában felejtett izraelita a messiást. Későn ettünk, de Edward pazar ételekkel halmozott el minket, eszmélésem óta a legfenségesebb ebédet ettem. Bableves volt, sok betéttel és füstölt hússal, majd vörösboros pörkölt következett, nokedlivel, savanyúsággal, végül pedig palacsinta. Kicsit féltem, hogy túlterhelem a gyomromat a tegnap este után, de annyira jólesett, hogy nem bírtam abbahagyni az evést. Jóllakottan, kissé álmatagon vágtunk neki a délutáni műszaknak. Takarítás, szortírozás, felcímkézés, regisztrálás hét különböző szempont alapján. Margaret nem volt már mai csirke, nem bírta sokáig. Kávézni ment, majd ledőlt. Nekem is lett egy kis szabadidőm, a kattogó antik faliórán fél öt díszelgett. Álmos voltam magam is, de ki akartam használni ezt a hirtelen jött szabadságot. Kóboroltam kissé a kastély folyosóin, jobban megnézegettem a szobrokat, festményeket, találgattam, melyik kit ábrázol. Váratlanul nyílt egy ajtó mögöttem, és a ház asszonya lépett ki rajta. Mozdulatlanná dermedtem, aztán köszönni akartam. Susannah nem vett észre. A szemei vörösek voltak és szipogott. Nna! Nem volt erőm megszólítani, mit mondhattam volna? Mi baj lehet? Nem rám tartozik, kérek engedélyt jelentéktelen ponttá fejlődni. Szoborrá váltam gondolatban, a lány nem is vett észre, elsietett. Gumitalpú sportcipője nem csapott nagy zajt. Kissé fellélegeztem és óvatosan odébbálltam. Az egyik ablakból láttam, amint Brandon és Thorvald elmélyülten beszélget a télikertben. Nem zavartam meg őket, folytattam felfedezőutamat. Vacsorára még mindig csak a felét jártam be a folyosólabirintusnak, de éhesen érkeztem az étkezőbe, itt vártam, és benézett Ed.

- Mr. Stone! Mr. és Mrs. Devine kéri, hogy fogyassza el velük a vacsorát – mutatta fehérkesztyűs kezével az utat. Behúztam a nyakam a vállaim közé. Nahát! Készségesen követtem a családi étkezőbe, a főhajóba. Össze sem lehetett hasonlítani a mi személyzeti étkezőnkkel. A hatalmas asztal körül öt teríték volt a hófehér abroszon. Az asztalnál már Margaret kivételével ott volt mindenki. Edward, miután bevezetett, elnézést kért, és Mrs. Braxtonért indult. Tétován ültem le közéjük, valahogy nem illettem oda, mint egy ragadozó a tyúkólban. A párnázott, magas támlájú szék kényelmes volt, az asztal fölé hajoltam.

- Alex, mit csinálsz olyankor, amikor nem könyveket pakolsz? – mosolygott Brandon. A tekintetek rám szegeződtek. Hát?!

- Árulom őket – hazudtam rezzenéstelen arccal.

- Mit olvastál utoljára? Ki a kedvenc íród? – Thorvald cinkosan pillantott össze Brandonnal.

- Ööö… - csuklott el a hangom - valami ifjúsági irodalmat. Nincs egyetlen kedvencem, mindenevő vagyok.

Láttam az arcukon, hogy nem elégedettek. Nem általános válaszokat vártak. Aztán jött a többi kérdés, igyekeztem röviden és semmitmondóan válaszolni, kellemetlen volt hazudni. Halkan beszéltem, és kerültem a tekinteteket. Margaret érkeztével lekerültem a „terítékről”. Susannah csendes volt, Thorvald pedig lassan vált azzá. Brandon minden igyekezete ellenére, sőt az elfogyasztott bor dacára, a társaság passzív maradt. Thorvald hirtelen bontott asztalt, mély hangján bocsánatot kért és cammogva távozott, Edward kikísérte. Brandon azon vacillált, kövesse-e a barátját, de fegyelmezettem a helyén maradt. Susannah viszont nem vívódott ilyen sokáig, ő is felállt és puszit nyomva a férje képére így szólt:

- Megnézem, mi bántja – ezzel ő is elsietett. Margaret remekül elbeszélgetett volna akár egyedül is, mi már más-más okból képtelenek voltunk figyelni rá. Negyedórával a háziasszony távozását követően Mrs. Braxton és én is nyugovóra tértünk.

            Philip! Riadtan ültem fel ismét az éjszaka közepén. Nem émelyegtem, nem remegett semmim, nem kerülgetett hányinger, és a sistergés is halkká mérséklődött. Ezúttal biztos voltam benne, hogy hallok valamit. Philip! Ébredj! Kezdődik… Kipattantam az ágyból, az érzékeim kiélesedtek, az agyam egy pillanat alatt ledobta a fáradtság ködét. Már a vész „illata” is az orromba fészkelte magát. Valami történni fog, vagy éppen történik. Furcsán bizsergett a bal karom. Az ablakhoz léptem, óvatosan kipillantottam. Az éj csendes volt, a felhőfoszlányok mögül erős fénnyel világított a hold. Teli hold. A felhők foszlányai lassan, méltóságteljesen engedtek teret a gömbölyű, vakítóan sajtszerű égitestnek. Csörömpölés zaja jött a télikert felől. Az érzékeim jeleztek valami fájdalmat, agressziót, félelmetes erőt. Felkaptam a pulóverem, és egy macska kecsességével vetettem ki magam a folyosóra, tudtam, ez nem természetes dolog. Teljes sebességre kapcsoltam, a szemem tökéletesen „közvetített” a vaksötétben, az adrenalin a végsőkig gyorsított testileg és szellemileg egyaránt. Kész voltam szembeszállni a sötétséggel, vagy magam váltam azzá? Mindegy volt, már csak pár méter a folyondárral benőtt csupa üveg kertajtóig. A mögötte felderengő óriási sötét alak ijesztő volt, de nem tántorított, egyetlen rúgással csaptam ki a kertre nyíló ajtót, csörömpölés és szilánkfelhő kíséretében érkeztem meg a kertbe.