A valóság kíméletlen erővel rántotta vissza ködös tudatomat valahonnan a boldog nemlét mezsgyéjéről. A rohadt életbe! Zúgott a fejem, fájdalom és zsibbadtság furcsa elegye ömlött végig a testemen. A látásom homályos foltjai lassan álltak össze szürreális elemekből egy groteszk élőképpé. Szürkült már a kihalt táj fölött, a közelben meredek, dús növényzetű hegyoldalak emelkedtek. Egy árok partja lehetett, az út húsz-harminc méterre kanyarodott tovább felfelé, valahová magasba. A metálkék Toyota kisbusz az oldalán feküdt, motorházából fehér pamacsok szálltak fel, de a motor nem zúgott. A fényszórói jelentették az egyedüli fényforrást a tájékozódáshoz. Elképzelésem se volt, mit keresek itt, a kocsi aljánál eszméltem, először pánik kerített hatalmába. Fel akartam ugrani és végigtapogatni minden egyes tagomat, minden testnyílásomat. Ez a sokkszerű állapot – tudtam jól – még gondosan elfedi a valódi sérülések okozta fájdalmat. De nem kapkodtam, a szívem majd kiugrott a helyéről, csak arra vettem a fáradtságot, hogy a zsibbadt ujjaimat mozgatni kezdtem A kezem remegett, míg a jobb kezem lassan engedelmeskedett, a bal merev maradt, az ujjaim alig mozdultak, ám fájdalmat nem éreztem és látható sérülés sem keletkezett rajta.
Végignéztem magamon. Világoskék farmer, elszakadt kapucnis felső vörös béléssel, szürke tornacipő. Hmm. Ilyen hülye cuccban kocogni szoktak. Kocogtam volna? Semmi fogalmam nem volt, ki vagyok és mit keresek itt. Végigsimítottam az arcom. Ez sem volt ismerős. Semmi emlékem nem volt az életemről, a nevemről – de még az elmúlt órák valószínűleg tragikus eseményeiről sem. Hát, a karom nagyrészt rendben, akkor talpra! Az izmok a lábamban zsibbadtan nyilalltak, egyensúlyérzékemmel gond volt. Szédelegve, kissé megrogyva egyenesedtem ki, rögvest az autó oldalába kapaszkodtam. Az enyém lenne ez a dög? Izé. Nem hinném. A színe se tetszik. Különben meg milyen idióta vesz Toyotát? A hűvös levegő kissé kitisztította a fejem. Ahogy nyújtózkodtam, megroppantak az ízületeim a gerincemnél, a karomban, a térdemben. Gyenge voltam, mint aki hosszú altatásból ébred és a gyógyszerek még keringenek a vérében, lassítják a gondolkodását. Végigsiklott a szemem a felborult jármű égnek néző oldalán. Megborzongtam és minden szőrszálam az égnek meredt. Jeges félelem hasított belém – a polírozott felületbe valami egészen mély barázdákat szántott, mintha egy vadállat élesítette volna rajta a karmait. Miféle szörnyeteg képes ilyesmire? Valószínűleg igen kicsi az esély arra, hogy egy vadállat gépkocsinak támadjon. Amúgy meg túl mélyek ezek a karmolásnyomok. Medve lehetett? Ösztönösen valami racionális magyarázaton kezdtem gondolkodni. Ez az! Egy medve! Elgázolhattam… az meg rémületében az autó oldalába karmolt. Magam se nagyon hittem ebben. Nyeltem egyet, a torkom száraz volt, a nyelvem odatapadt a szájpadlásomhoz. Tapogatózva indultam meg a kocsi oldala mentén az eleje felé. Lennie kell benne valaminek, bárminek – ami megmondja majd, ki vagyok, és talán azt is, mit keresek itt. Itt? Hol vagyok egyáltalán? Nem volt ismerős semmi, amit láttam magam körül, de mivel azzal sem voltam képben, én ki vagyok, ezért ez lehetett akár évtizedek óta a hazafelé vezető út is. Már magabiztosabb voltam, amint kitapogattam az ajtókilincset és az engedelmes pattanással engedett, én pedig kitártam az ajtót, vállammal megtámasztva. A belső sárgás világítás azonnal láthatóvá tette az utasteret.
A vér megfagyott bennem, szemeim tágra nyíltak és elakadt a lélegzetem. A sofőr oldalán egy elegáns öltözetű férfi volt a kormány köré csavarodva, valami egészen lehetetlen pozícióban. Arcát összetörte a kormány, vér borította, orra eldeformálódott. Ernyedten, élettelenül feküdt, biztos, hogy halott volt. Könnyek szöktek a szemembe, valami gyomorfacsaró bűz csapta meg az orrom, elrettenve meredtem az összetört férfira. Harminc körülinek saccoltam, úgy tűnt, az ütközés ölte meg. Nem tudom, miért, de meg se fordult fejemben, hogy hozzáérjek. A növekvő iszonyattól igyekeztem nem odanézni és sietve körülnézni a kocsi belsejében. A szélvédőn hosszú repedés futott végig, sima szürke vászonborítás az üléseken, semmi extra. A férfi nem volt bekötve, de úgy tűnik, ő vezetett. Nem akadt meg semmin a szemem, ami hasznos lett volna. Egy ásványvizes műanyagpalack – szénsavmentes -, a férfi karján egy Casio. Semmi pénzért nem vettem volna el. Agyam mintegy csikorogva fordult egyet és megkondultak a vészharangok. Elfogott a vágy, hogy elszaladjak innen messzire, vagy egyszerűen, váratlanul felébredek, és másik oldalamra fordulok egy puha és fehér ágyban. A pokolba! Már-már becsukni készültem a súlyos ajtót, mikor végre belémhasított az első használható ötlet. A kesztyűtartó! Csak van benne valami… Lennie kell legalább egy térképnek, egy igazolványnak, egy ördögi összeesküvés nyomait tartalmazó dossziénak. Előrehajoltam. Be az utastérbe, rettegve figyeltem a mozdulatlan testet. Azt vártam ebben a vak őrületben, hogy váratlanul megmozdul, felnéz és vérben forgó szemeivel rám mered. Torkából hörögve, nyüszögve jönnek a hangok, és vér csorog át a fogai között. Élénk a fantáziám, csak most talán nem éppen a leghasznosabb pillanatban.
Valami valóban megcsörrent, amint előredőltem és egy dögcédula lógott ki a melegítőm nyakából. Óvatosan nyúltam a két kis téglalap fémlapocska felé, melyre a következő szöveget ütötték. „P. J. Stone A-001 2006”. Ez tehát a nevem, ha már az én nyakamba akasztották? Katona vagyok? Hivatásos vagy sorozott? Nem! Nem lehetek katona! Nem borítana ki ennyire egy holtest látványa. Nem esnék ennyire kétségbe ilyen helyzetben. Nem tartom valószínűnek. Gondosan visszabújtattam a dögcédulákat a nyakamba. Jó helyen lesz az itt. Újabb gondolat hasított belém. Mi van, ha a férfinak is van dögcédulája? Semmi! Én nem érek hozzá… Akkor sem! Most már nagyon mehetnékem volt. Rendőr! Kellene egy rendőr! A rendőrségen majd megmondják, ki vagyok, és ő ki. Talán azt is, hogy mi történt itt. Hmm… És ha én tettem valamit? Ha mégis katona vagyok és… öltem? Ismét megborzongtam, és lassan kinyitottam a kesztyűtartót. Az meglepően üresnek látszott, pár nyomtatvány és egy műanyag borítású… mi ez? Elemlámpa? Óvatosan érte nyúltam, hasznos! Ha besötétedik és valóban kószál itt egy bestia, akkor még jól jöhet. Ahogy a kezembe csúsztattam a „lámpát”, már tudtam, hogy nem az! Egy Glock! 9 mm-es félautomata pisztoly – akkor mégiscsak katona vagyok? Gyakorlott mozdulattal csúsztattam ki a tárat a fegyverből, mind a tizenhét töltény a tárban volt, a fegyver mostanában nem volt elsütve. Nem lehetett ez gyilkos fegyver! De látszik, hogy értek hozzá. Pfűű… Sietve ellenőriztem, hogy a tűzbiztosító pecek a „stop” állásban van-e, és becsúsztattam a nadrágom hátuljába a fegyvert. Jobb lett volna egy lámpa! Összemarkoltam a papírokat és végre hagytam becsapódni az ajtót. A visszapillantótükörre meredtem. Ez is eltört, de egy sápadt fiatal férfi arca nézett vissza belőle, eléggé rémülten. Ismét megtapogattam az arcom. Semmi szívtipró, ezért kár! Átlagos 25-27 közötti fiú. Világosbarna, rövid haj, átható zöldesbarna szempár. Nem különösebben kirívó orr, egyenes vonalú kis, vértelen ajak. Legalább kétnapos borosta. Na szép!
Elbotorkáltam a fényszóróig és magam elé tartottam a papírokat. Benzinkút-számla 125 dollárról, Donald Schreiter névre. Egy kétlapos prospektus, valami szállodáról. Silver Motel – az elérhető álom. Na persze! Egy éjszaka kedvezményesen… A nászutas lakosztály csak most… A szokásos sallang! A cím! Aha! Highway Hill a 47-es út mentén… Semmitmondó a neve. Hol az ördögben vagyok? Na, tovább! Egy élelmiszerbolt blokkja… Lényegtelen tételek! Ásványvíz, két szendvics, egy tábla csoki, egy babkonzerv… Tampon? Na! Ez furcsa… Egy nő? Hol? Tanácstalanul néztem föl. A zsebembe gyűrtem a papírokat. A zsebeim! A balban csak egy marék papírzsebkendő lapult. A jobb? Ááá! Egy kulcskarika. Két kulcs volt rajta mindössze, meg egy névtartó műanyag. Az első kulcs hagyományos téglalap végű, recés kulcs volt. Bármit nyithatott… A másik mérete és kétoldali recézettsége beszédesebb volt. Ilyen kis kulcs csak szekrényhez, vagy egy csomagmegőrzőhöz lehet jó. Remek! Egy bontott csomag mentolos rágó. Csalódottan csúsztattam vissza a teljesen személytelen dolgokat. Kissé eluralkodott rajtam az elveszettség érzése. Könnyek szöktek a szemembe – ez valami… rémálom! Mi jöhet még?
Ácsorogtam ott körülbelül tíz-tizenöt percet, nem létezett számomra az idő… Az út mindkét irányban csendes maradt és persze semmi új nem jutott eszembe. Az égre meredtem, néhány csillag már tarkította. Félszegen pislákoltak, a felhők pedig nagy tömbökben érkeztek. A sötét rám telepedett lassan, mint valami végtelen takaró. A világos folt olyan ötven-hatvan méterre véletlenül került a látóterembe. Bizonytalanul indultam el arra. Az alak lassan bontakozott ki előttem. Vékony testalkatú, csinos lány volt, tizennyolc-huszonkét év közötti. Platinaszőke haja ziláltan omlott szét a méretes szikladarab tövénél, ahová zuhant. Könnyű joggingot és fehér sportcipőt viselt. Sápadt volt, szemei nyitva, a szembogara fennakadva. Ernyedten hevert, vértelenül, mint egy kísértet. Úgy látszott, szörnyethalt. De messze volt a kocsitól. Menekülhetett? Éntőlem? Valami mástól? Őt sem mertem mozdítani. Zúzódásnyomok borították a testét, de egyik sem lehetett halálos… Az ütközéskor keletkezhettek. Végignéztem magamat is. Csak halovány foltokat találtam itt-ott. Nem voltam vajon a kocsiban, vagy én nem ütöttem meg magam? Túl sok a kérdés. Mint valami groteszk krimi…
- Istenem… - suttogtam magam elé és lehunytam a szemem. Valahonnan legbelülről egy csomó indult fel a mellkasomból. Nem várhatok itt örökké! Sarkon fordultam és eltökélten lépdeltem a betonút felé. Valahová vezetnie kell! Remélem egy kocsi felvesz útközben…
Félórás gyaloglás után – most sem tudom, miért, lefelé vettem az irányt – láttam meg az első táblát, amely végre egy kis reményt nyújthatott. A gondolataim a baleset körül forogtak, ami engem illet – továbbra is sötétben tapogatóztam – néha szó szerint. Az út kopottas, sárga kígyóját követve, mint Dorothy, csak barátok nélkül, haladtam Óz birodalma felé, az út mellett pedig kerestem az én szalmaemberemet, vagy akár a gyáva oroszlánt. Magam voltam… Felnéztem a kissé ódivatú betűkkel rótt, viharvert irányjelző táblára. „Tombstone 4 mérföld”.
