Elbóbiskoltam, az agyam mindennemű tartalékának a végére ért. Ennyi időt képtelenség volt ébren tölteni, nem is szólva a csatározásokról. Végelgyengültem, a fejem oldalra billent a nagy bőrülésben a Ford volánjánál és elmerültem egy csillagtalan, hűsítő, anyagtalan világban. Nem bolygattak zavaros látomások, nem harsant semmi nem odavaló az agyamban, zsigereim tétlenségre kárhoztatva pásztázták az érzékeken túli világot. Csend, bőrszag és puha ülés fogott közre.

- Alex! Aleeex! – ráncigálta meg cseppet sem óvatoskodva Eric a vállamat, a vezetőoldali ablakon benyúlva.

- Naaa! – nyöszörögtem gyűrötten, nyűgösen, félálomban. Szabin vagyok, most ne zavarj!

- Ott vannak! – mutatott előre a motel parkolójára, ahol az üvegfalu váróterembe érkezett egy párocska. Ücsörögtek ott még páran, főleg idősebbek, helybéliek. Erőltetnem kellett kissé csipás és homályos szememet, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Energikus, egészen szokványos fiatal pár volt, amennyire ki tudtam venni az alakjukat ilyen messziről. A pulthoz léptek, pár másodpernyi diskurzust kezdeményeztek az egyenruhás portásfélével, majd egymásba karolva az üvegajtó felé fordultak. Hmm. Milyen lehet egy normális élet a hétköznapi világ tengerében, ahol a legnagyobb kihívás az, hogy miként szervezz egy tombstone-i pikniket a pároddal? Ködös és sehová sem vezető gondolatok kezdtek keringeni a koponyámban, és azon kaptam magam, irigylem őket. Megint éreztem az űrt, amely a valahová tartozás hiányából fakadt. Fáradtan nem szabadna járnia az ember agyának.

A mellbevágó és sokkoló látvány akkor tárult elém, mikor kiléptek az üvegajtón. De… Hiszen… Az ott… ÉN vagyok!!! A számat elnyílva felejtettem, a pupilláim a maximumra kerekedtek ki. Ez lehetetlenség! Erre a démonok se lehetnek képesek! Egy alakváltó? Kizárt, annak érezném a jelenlétét, mint korábban az összes többi entitásét. Könnyű, élre vasalt drapp nadrágot, hozzá való sportzakót viselt, elegáns inggel, nyakkendő nélkül. A bal kezét valamiféle furcsa kesztyű fedte, a haja katonásan, hátul volt felnyírva. Az arcvonásai megszólalásig az enyémek voltak. Nyelnem kellett, szó szerint birkóztam a látvánnyal. A lánynak kevesebb figyelmet szenteltem. Átlagos, kisportolt, dióbarna hajú, de a maga módján helyes kis teremtés volt, farmerben, pólóban, sportcipőben. Hosszú lépésekkel igyekeztek a többi kocsi mellett álló… Nem, hát ilyen nincsen! Még egy kék Toyota kisbusz! Ez már a második… Második? Azt hittem, a farkasemberek, túlméretezett tintahalak, sétafikáló tetemek után már nincs, ami meglephetne. Tombstone, Tombstone – micsoda egy város! Ericre villantottam a szemem, majd lendületesen kinyitottam a kocsiajtót, ő pedig kimérten hátralépett.

- Nem várnám meg, amíg távoznak – bukott ki a számon, de annyira halkan és erőtlenül, nem tudtam, vajon a bőrszerkós fiú hallotta-e, mintha csak magamnak beszéltem volna. Amint kiegyenesedtem, szédülés környékezett, meg kellett állnom, a sebeim sajogni kezdtek – sürgősen vissza kell majd mennem a kastélyba regenerálódni, maximum lepofozok pár árnyat menetközben. A karom, a lábszáram, az összeöltött csuklómról nem is szólva, úgy nyilalltak és lüktettek, mintha friss sebek lettek volna. Az állkapcsomat összeszorítottam és a fegyverövembe kapaszkodtam egy pillanatig. Eric a gallérján igazított, mint egy ragadozó, úgy leste a kisbuszhoz érő párt.

- Szeretném… - igazítottam egyet a golyóálló mellényemen - ha figyelnél és fedeznél.

A fiú rosszalló pillantást vetett rám.

- Nem akarok meglepetéseket, jobb, ha nekünk marad taktikai előnyünk – néztem rá olyan komolyan, hogy lassan megenyhült és bólintott. Nem is indult utánam, legalábbis nem azonnal, a vasalt csizmái dobbanásai elmaradtak, amint a Toyota felé vettem az irányt. A szívem hevesen dobogott, mintha csak randira készülődtem volna. Ösztönösen éreztem két dolgot, különleges érzékek nélkül is. Ezek itt nem békés piknikezők, valószínűleg minimum Glockokkal vannak felszerelve, nehezebb fegyverről nem is beszélve. Másrészt biztosan tudtam, hogy náluk van a személyazonosságom rejtélyének a kulcsa. Nem hibázhatok, lehet, hogy nem lesz több esélyem. Hát, ha ennek sincs köze a kilétemhez, akkor semminek!

            A lány a tolóajtót nyitotta fel, és csomagokat, tömött hátizsákokat tapogatott át, míg jómagam a vezetőoldali ajtóban ácsorogtam, és mosolygósan magyaráztam valamit – furcsa volt hallani a hangom így kívülről. Mint amikor magnó- vagy videófelvételről hallja magát az ember, átkozottul ismerős, mégis valahogy más, mint amit megszokott. Hangtalanul, takarásban suhantam kezdetben az út mentén táblától a szemetesig, pavilontól az első parkoló kocsiig. Más kötötte le a figyelmüket, nem vettek észre. Az autók között már irányt is választottam, és nyílegyenesen magam felé indultam, immáron nem óvatoskodtam, kimérten, bár némileg még mindig zavaros fejjel döngtem a Toyota orra felé. A fiú összevont, pásztázó tekintettel konstatálta a nehéz léptek dobbanását, amit a kommandósbakanccsal sikerült keltenem. Úgy nézett végig rajtam, mintha csak egy torztükröt cipelnék felé. Az arca elsőként megnyúlt, majd elvörösödött végül, mikor már csak pár lépésnyire voltam tőle kissé elsápadt és hátraszólt a válla felett.

- Marla! Marla! – kesztyűs baljával felém bökött. A lány kerek, álmatag arca kibukkant a vállánál és kikerekedtek a szemei, mintha csak élőhalottat látna. Nyugi, kislány, errefelé ez mindennapos program! Welcome in Tombstone! Hát! Talán viccelődjünk?

- Jó napot kívánok! Tombstone-i rendőrség! Láthatnám a jogosítványukat és forgalmi engedélyüket? – a saját reakcióimat figyeltem, de csak a döbbenet hatalmasodott el a megnyúló ábrázaton. A lányra, lévén, hogy a fiú mögött állt, nem volt rálátásom igazán.

- Ez most melyik? – jött a hasonmásomtól csöppet sem barátságosan és mintegy tudomást sem véve a kérdésemről. A lány „odébb tolta” a fiút és elém lépett. Csípőre tett kézzel méregetett egy pillanatig, majd megkeményítette az arcvonásait, és katonásan kivágta:

- Jelentsen, taktikai egység!

Most nekem szaladt fel a bal szemöldököm, és a mimikai gesztust pontosan leutánozta a hasonmásom. Más esetben akár komikus is lehetett volna, de nem voltam abban a helyzetben, hogy elmosolyogjam magam.

- A neve? A beosztása? – folytatta ebben az értelmetlen katonai hangnemben a lány. Az elején talán még hálás is lettem volna érte, ha utasítgatnak, és nem kell nekem törnöm a fejem a válaszokon. Most már más volt a helyzet. Emberekért lettem felelős, a saját elhatározásomból, olyanokért, akik lehetőséget adtak nekem, hogy kezdjek valamit ezzel az üres életemmel. A céljaimat, a szövetségeseimet, hovatovább a barátaimat is én választottam. Nem vagyok egy csavar többé a gépezetben – taktikai egység mi?

- A nevem Alexander Stone! És az önöké?

Tanácstalanul néztek össze.

- Stone! – csattant fel váratlanul a fiú, és szemében fény lobbant. A lány is bólintott.

- Azt hittük, elvesztél! Hol vannak a kísérőid? – fogta meg a karomat a lány.

- Meghaltak. Bárkik is voltak azok – nyers voltam és kimért.

- Gyere velünk, és helyrehozzuk a memóriád! – valahol legbelül ezek a szavak olyan reménnyel kecsegtettek, amire az eszmélésem óta vágytam. Végre rendbe lenne a fejem, lennének emlékeim az életemről, tudnám az igazi nevemet, tisztázódna a múltam, és világosabban látnám a jövőmet. Ha ez ilyen egyszerű lenne!

- Mondd el, ki vagyok és kik vagytok, és akkor eldöntöm, akarom–e, hogy a memóriámban piszkáljatok – merev vonásokkal pásztáztam az arcukat, a lánynak elborult a homloka.

- Látom, nem vagy tisztában, kivel is beszélsz! Ez nem kérés volt, parancsot adtam, taktikai egység! – a hangszíne ijesztő, és ellentmondást nem tűrővé vált egy pillanat alatt. Sokkal nagyobb szörnyeknek se jött ez össze, baby.

- Nekem te nem parancsolsz, kislány. Ebben a városban… Én vagyok a törvény. Ezennel letartóztatlak téged is, meg a haverodat is! – jobbommal a pisztolyomra tettem a kezem. Csak blöfföltem persze, de nem várt reakciót sikerült kiváltanom belőlük. A srác elrántotta a lányt előlem a jobb karjával és balt ököllel felém megemelte. Fémes hangot és apró motorzúgást hallottam, akárcsak egy gyermekjáték mechanikája. Egy króm kilövőszerkezet emelkedett ki a kollégám bal alkarjából és irányult egyenesen az arcomba. A pisztoly markolatán felejtettem a kezem, és halálos szempárbajt vívtam egy fűrészes végű mini lövedékkel. Még a pici barázdákat is felfedeztem az oldalán, valami anyagot is pumpál az áldozatába. Nem vagytok szívderítők.

- Vissza! Stone! Mit művelsz? Tönkreteszel mindent! – jött az ikremtől.

- Nem hinném, tesó! Mit gondolsz? Mennyi ember fog a nyomotokba szegődni, ha akár a hajam szála is meggörbül? Elbírtok az egész várossal? – húzódott kaján vigyorra az arcom, ezt követte az övé.

- Akár a várossal is!

Mitől ilyen átkozottul magabiztos? Sürgősen ki kell szednem belőle! Megköszörültem a torkomat.

- Most elmegyünk, tesó, ha nem akarsz bajt magadnak…

Eric hihetetlenül hangtalanul csapott le, és meglepően ügyesen mozgott a két kocsi közötti szűk térben. Átugrott a tőlünk jobbra álló piros kocsi motorháztetején és ellökte az elegáns hasonmásomat, aki ugyan eleresztett egy tüskét felém, de az utolsó pillanatban elrántottam a felsőtestemet. Minden erőteljes mozdulat fájdalommal járt. A fene essen belétek! Még pár órát is képtelenség pihenni itt! Eric az utcai harcokból és valamiféle keleti harcművészetből hozott ügyességét most remekül dobta be a kibontakozó közelharcba. De sajnos ő is, mint korábban a kastélyban mi is – rosszul mérte fel az ellenfeleket, akik messze rácáfoltak a békés utazó kinézetükre. A lány rúgását még félresöpörte Eric, de a hasonmásom gyorsasága meglepte. Hihetetlen sebesen reagált, nem természetes testhelyzetet vett fel, és a mozdulataiban emberfetti erő munkált. Eric két ütése elől is elmozgott, kitért, majd kisöpörte a fiú lábát, majd estében – ollózva olyan erővel rúgta mellkason, hogy kibucskázott szegény a kisbusz mögé.

Nem szabadott volna ennyit tétlenkednem, de az agyam egy nehéz masszában lebegett, a testemen, jóformán egy épp folt nem volt – tökéletesen alkalmatlan voltam egy újabb csatára. A hasonmásom meg mint akit most húztak ki a szekrényből – és úgy tetszett, hogy ereje és gyorsasága nem igényelte a kastély atmoszféráját. Bal alkarja nem normális képződmény volt, mechanikus fegyvereket rejtett. Eric átmeneti ártalmatlanítása után a kilövőszerkezetet azonnal egy elővágódó dupla penge váltotta a szokásos minifűrész-mintázattal. Végigszántotta vele a mellkasomat, de nem okozott sérülést, a golyóálló mellény megvédett. A vállamig. Itt a pengéje húsba mart, két párhuzamos vércsík jelezte a találatát. Ez nem tűnt testvéri gesztusnak. Hideg profi. Nem lesz a kedvencem a családtagjaim közt!

            Félreütöttem a karját és előkaptam a Glockot. Tegyünk pontot a csata végére! Mire a gondolatsorom végére értem – valami ijesztőt akartam rákiabálni, már karistolva le is metszette a pisztolyom műanyag csövét. Csodálkozni se maradt időm, félfordulatból az arcomba könyökölt és gyomron térdelt. Hátratántorodtam, és áldottam a mellényt, mert nélküle már eszméletlen volnék. Jólesően fogadtam, hogy elterülhettem a szürke betonon. Nem tombolt bennem az adrenalin, nem villogtak a tudatom néma folyosóin a vörös riadólámpák sem. Köszönöm a lehetőséget, majd értesítsenek telefonon!

- Marla! Tűnjünk innen. Gyerünk a kocsiba… - tartott sakkban azzal az átkozottul dacosan csillogó zöldesbarna szempárral, a pengéjét meg-megvillantva. Ez nem is én vagyok, valami rohadt kiborg! Nincs ilyen mázlim. De már megnéztem volna a vére színét. Hol a kardom?

Eric azonban kettőzött erővel ugrott neki a második menetnek. A dzsekijéből egy tonfát kapott elő feltápászkodás közben és az alkarjára szorítva ismét a kocsik közé ugrott. A lánynak be is vitt két találatot, a másodikat a gyomorszájára, így az összegörnyedt egy sikoly közepette. Az emberek kiáltozása megélénkült a motel felől. Na szép! Egy punk molesztálja a kedves átutazókat. Bár… De! Hívják csak a rendőröket, akkor legalább túlerőben leszünk! Nincs a közelben egy szabadnapos farkasember? Eric megint emberére akadt az alkarpengével támadó sportos fiúban. Meglehetősen rövid ívben eresztette meg a vágást, és Eric ösztönösen blokkolni próbálta az alkarja alsó részén a fegyverével. A kísérőm felkiáltott, amint a fűrészes pengék a húsába martak és acélmaggal együtt négy nem egyenlő részre aprította a tonfáját. Erre már morcos lettem, mellesleg Eric komoly veszélybe került. A rendőrségi övből kicsúsztattam az egyetlen megmaradt fegyverféleségemet, és felugrottam. Gyorsat kell lépnem és kellően váratlant, hogy eredményes lehessek. Eric a fájdalom dacára ütéssel próbálkozott, nem vehette fel a versenyt a verekedőgéppel. A hasonmásom térden rúgta, széles ívben a feje felé sújtott a pengéivel.

A lány feltápászkodni készült, és a kezében már ő is egy pisztolyt markolászott. A haja szanaszét állt a fején, az eltorzuló vonásai fájdalomról árulkodtak.

- El innen, Scissors! Az első a feladat… - sziszegte dühödten. A mellettük álló gépkocsi motorháztetejére ugrottam, a lány emelte rám a saját Glockját. Váratlanul rúgtam ki mindkét lábammal, nem volt esélye hárítani. Kommandósbakancsom erőteljesen vágódott a felemelt kezei alatt a mellkasa alsó részére. Igaz magam is fenékre huppantam, de a lány elemi erővel csapódott a Toyota oldalának, eszméletlenül zuhant előre, a fegyvere ártalmatlanul koppant a földön, ennek rögtön utánavetettem magam. Eric eközben szerencsésen felmérve a távot, éppen csak elkerülte a tulajdonképpen halálos csapást, és hihetetlen nagyot ugrott hátra. A Scissors nevű jómagam immár felém tekerte a fejét, én meg a könnygáz-sprayvel jól az arca felé fújtam. A szeme könnybeborult, prüszkölni, krákogni, és ordítani kezdett.

- Jól van, Johnny! Katona, pihenj! – kiáltottam rá és a frissen szerzett maroklőfegyveremet a kobakjának irányoztam. Ő talán pánikba esett, két tüskelövedéket eresztett meg Eric felé jóformán vakon, miután egy pillanat alatt újra fegyvert váltott. A kísérőm elugrott ugyan, de messze nem találták volna el a fémlövedékek.

- Elég… - lőttem a levegőbe, erre a bámészkodó emberek megrettenve össze-vissza menekülni kezdtek. A nyálkahártyái és a szeme égésével dacoló ikrem a kocsi oldalába kapaszkodva kirohant az üres placcra.

- Megállj! – lódultam utána, de vakon egy olyan sprintet vágott le, hogy szemmel is nehéz volt követni. Az út felé vette az irányt, Eric utána iramodott, de esélye sem volt a közelébe jutnia. Megcéloztam jó száz-száztíz méterről. Lőnöm kéne, de túl nagy a rizikó, túl sok a civil, a kezem kissé remeg. A pokolba veled! Ilyen nincsen! Na lássuk azt az „ezüstérmet”.

            Eric nem is pontosan az üldözött felé nyomult, okosan a V-Rodot vette célba - így gyorsabb lehetett. A motorja ütemesen dobogva felmorgott és már kanyarodott is az útra a hasonmásom után. Én gyorsan eltettem a pisztolyt tokjába, és a használhatatlanná váltból kivettem a tárat. A fegyvertest nem érdekelt, az ily módon veszélytelen. Felnyaláboltam az alélt testet, óvatosan végigfektettem a csomagok mellé, de a biztonság kedvéért megbilincseltem. Remélem, eszméletlen marad az őrsig. A Toyotába szálltam be, és becsuktam az összes ajtaját, majd indítottam, a dízelmotor csendesen duruzsolt. Kikanyarodtam a parkolóból, és rögvest a rendőrsége indultam. A vállamon a vágás nem bizonyult túl mélynek, de egy kötés kell majd rá. Elfér a többi mellett. Ismét rámtört a végtelen elcsigázottság. A műszerfal kijelzői és a szürke, repedezett út minduntalan össze akart folyni a szemem előtt. Sebeim sajogni kezdtek, béna csuklóm idegei megrándultak. Sürgős regenerációra van szükségem, vagy legalább egy kiadós alvásra. Bevagoníroztam a yardra a jövevényt, és meghagytam Drake-nek, hogy ne piszkálják, amíg vissza nem értem. Ezer kérdést szegezett nekem, de nem volt erőm beszélgetni sem vele. Megígértem, hogy visszajövök, és újra a Toyotába ültem. Vegyük úgy, hogy hatóságilag lefoglaltam. Visszaindultam a kastélyba - az egyetlen esély ott mutatkozott, hogy rövid idő alatt optimális javulást érjek el. Lassan hajtottam, minden keresztútnál háromszor is körbenéztem, bizonytalan voltam, kimerült, karikák lejtettek szambát a szemem előtt. Az egyik záróvonalnál a tarkómat masszíroztam, mikor begurult mellém Eric. Már hallottam, hogy érkezik, a motorjának jellegzetes hangja messziről elárulta. Arcvonásai kemények voltak, erősen izzadt a homloka és fújtatott.

- Elillant a házak között. Miféle ember ez? Ha az egyáltalán…

Félkómásan meredtem rá.

- Ember, ez szinte biztos. Csak kicsit felturbózták. A mi célból most sokkal égetőbb kérdés – motyogtam.

- Nem vagy jó bőrben, Alex! Nem jössz velem a kórházba? Amúgy is be akartam nézni Carlához…

Megcsóváltam a fejem, amit folyton visszaejtettem a kényelmes fejtámlára.

- A kórház most nem elég. Így, hogy a madarunk elrepült, biztos, hogy értesíti a megbízóit…

- Kiket? Kik a megbízói? – köhögött néhányat a kimerült Eric.

- Azok, akik engem is ideküldtek. Nem tudom, kik ők, de veszélyesek. Nem haboznak majd tenni a „dolgukat”, bármi legyen is az. Ki kell szedni a lehető legtöbb információt a lányból, mielőtt… - dörzsöltem meg a halántékomat.

- Mielőtt? – törölgette a homlokát.

- Mielőtt, túl késő lenne… mindannyiunknak!

Elmerengett a hallottakon.

- Összeszedem a fiúkat, és…

- Thorvald! Kerítsd elő nekem Thorvaldot! Sűrűsödnek az események, és nem kóborolhat két tűz között, bármennyire is a maga ura! Hívd a yardra, öt-hat óra múlva magam is ott leszek! Ami meg a fiúkat illeti… maradjatok az erdőnél. A város most már nem biztonságos.

Eric összevonta a szemöldökét.

- Miért hiszed azt, hogy mindenkinél okosabb vagy, Alex, és parancsokat osztogathatsz? – jött némi sértődött pózolás a fiútól. Vissza akartam vágni valami frappánssal, de már a verbális harcra se maradt erőm. Legyintettem megadóan, és lassan felengedtem a kuplungot.

- Azt csinálsz, amit akarsz, Eric – ezzel továbbgurultam a célom felé. Jó háromnegyed óra alatt értem a kapuhoz, az idő dél felé járhatott, nem volt erőm egyetlen órán se pontosan ellenőrizni ezt. Úgy döntöttem nem megyek be a kastélyba, inkább felhajtottam a fák mellett a kőlaphoz és a titokzatos lejárathoz. Hátradöntöttem az ülésemet, kinyújtóztattam a végtagjaimat, most képtelen voltam mérlegelni bármit, a jóleső bizsergéssel az alkaromban nem kellett sokáig várnom az álmok hullámait. Reszkess, világ, Stone rákerült a mobiltöltőre!

            Ssstoone! Felpattantak a szemeim, Shelly nem ezen a néven szólít. Kint már szürkült, zsibbadtan egyenesedtem ki az ülésen, és egy résen a szemgolyóm előtt a hang forrását kerestem. „Normális” esetben persze ez a telepatikus kommunikáció bárhonnan érkezhetett, de ezúttal gyorsan kiszúrtam a forrást. Egy viharvert emberi váz, egy poros, pókhálós, repedező csontváz imbolygott az oldalablaknál. Rámeresztettem a szemem, de a fáradtság és a fájdalom nem hátráltatott immár. Persze a csuklóm nem forrt össze, és mélyebb vágásaim is a helyükön maradtak, de érezhető volt a javulás, a fejem kitisztult, a légiesség visszaköltözött a testembe. Furcsa módon nem rémisztett az emberi maradványhalmaz, tökéletesen nyugodt maradtam. Nem, köszönöm! Nem kérek szélvédőtisztítást! Barátságosan megkocogtattam kifelé az üveget. Vigyorogtam a porlepte, repedezett alakra – amúgy se bántana, de ha mégis, akkor se ér fel egy farkasember jelentette veszéllyel. Bátor vagy, hogy ide merészkedsz! A napjaid megszámláltattak, az időd rohamosan fogy! A véred… - ekkor bizony a gyomromba csavarta magát egy érzés, mintha a beleimet egy csípőfogó ragadta volna meg, hányingert kaptam, remegett kezem-lábam - …ellened fordul. A tested, a tudatod ellen. Lassan elemészt a sötétség, az ahová tartozol! Görcsbe rándultak az izmaim, a fájdalom hirtelen csapott le, kidagadtak az erek a bőröm alatt, ordítani kezdtem. De sajnos ez sem űzte el a fejemben visszhangzó hangot. Hamarosan, Stone! Átkozott dög. Hogy hová lett a csontváz, nem is figyeltem, zihálva kapaszkodtam a kormányba a hirtelen jött sokk után. Ha rám akartak ijeszteni, hát sikerült. Sietnem kell a végére járni a dolgoknak… mielőtt esetleg átveszik a testem felett a kontrollt és akkor olyanok ellen fordulok, akiket segíteni vagyok hivatott.

Indítottam, és sietve kikanyarodtam a ropogó kavicsokon, visszairányoztam a kisbuszt Tombstone-nak. Akárhogy is, jót tett a pihenés, de sajnáltam az elveszett időt, amit a lány kihallgatására kellett volna fordítanom. Az események sodrása erősödik, és messze vagyok még a végső megoldástól. A gordiuszi csomó is csak bonyolódik, és nincs eszközöm egyszerűen kettévágni. Ezúttal nem finomkodtam, az útra kanyarodva felgyorsítottam, a táj zöld, szálkás masszává olvadt körülöttem. Csak próbáljon valamelyik lemeszelni gyorshajtásért, úgy fenékbe rúgom, hogy meg se áll a kastélyig! Csikorogva vettem a kanyart a Tombestone határát jelző tábla mellett, ekkor sorolt be mellém Thorvald Suzukija. A termetes jelenség nyugodtan ült, arca nem hordozott érzelmeket, ám a széles homlok alatt magvas gondolatok sejlettek megmozdulni.

- Hello, Alex! Már kerestelek! – kiabálta át a két jármű zaját, én meg azonnal lehúzódtam, majdnem végigkaristoltam egy lepattogzott festésű bódét. A por elült lassan, mire kinyitottam az ajtót és a mellém húzó skandináv hőshöz léptem.

- Miért kerestél? – szaladt össze a szemöldököm.

- Te üzented Erickel, hogy keresselek meg!

– Hát persze, én hülye! - csaptam a homlokomra. - Elnézést, kissé szétszórt vagyok. Eric beszámolt a motel parkolójában történtekről?

- Tőmondatokban. Furcsa história! Kik ők? Egy harmadik oldal? – dörmögte Thorvald, közben elmélyülten dörzsölgette a körszakállát.

- Szerintem igen. És nekem legalább olyan veszélyesnek tűnnek, mint a kastély állat- és növényvilága! – igazgattam a fémlemezes mellényt a mellkasomon.

- A reléállomás?

Grimaszoltam és a fejemet sokatmondóan megcsóváltam. Thorvald biccentett.

– Ehhez már a motoros marconák elszántsága is kevésnek ígérkezik.

- Akárcsak a rendvédelmi erők felkészültsége, még vadászokkal együtt is! – toldottam meg az észrevételét, erre valami könnyed mosoly terült el a körszakálla alatt, a szeme előtt egy múltbéli esemény kockái peregtek.

- El kéne tűnni innen, amíg nem késő. Irtsák csak ki egymást, egy eltévedt golyó, vagy egy újabb zombihadsereg nekünk is a finálét jelentheti!

Furcsa arckifejezést öltöttem.

- Persze, túl nagy a tét, és vannak le nem rendezett számláink is! Elfuthatnánk a minket üldöző rettenet elől, de önmagunk elől meddig futhatunk? A tábla elkészült, a bábuk a helyükön. Még mi vagyunk a fehérek, legalábbis a fehérebbek! Talán utoljára van lehetőségünk elsőként lépni! Mit tegyünk? – sóhajtottam, a gondolataim valahol másutt jártak. Jó lenne visszamenni a dudorászós Mrs. Braxtonnal a poros könyvtárba pakolászni!

- A lány messze többet tudhat, mint amennyi információ birtokába jutottunk eddig! De az adu ászt se felejtsük el! Susannah-ék merre vannak? Beszéltél velük azóta?

Thorvald a fejét rázta.

- Nem! A kórházból próbáltam hívni Brandont, de ki volt kapcsolva. A kastélyba egyenlőre nem tértek vissza – csóválta a fejét, megrebbent a lófarka széles válla közepén.

- Ez nem jó jel. Ha Susannah-t valamilyen módon bepréselnék „lélekbörtönébe”, akkor valami olyasmihez kerülnénk közel, amibe jobb, ha bele se gondolunk.

- Megkeressem őket? – túráztatta egy kicsit a motorját Thorvald.

- Együtt kéne maradnunk most egy ideig. Kihallgatjuk a lányt, és utána felkutatjuk Susannah-ékat. Szinte biztos, hogy veszélyben vannak, és úgy gondolom, bármi történt is velük, nem hagyták el a várost.

Thorvald egyetértően bólogatott.

- Rendben, dolgozzuk meg a kemény kislányt – előkapta a telefonját, amíg én visszaültem a kocsiba, és pár mondatban megbízta Ericket, hogy Zeróval és a többiekkel együtt keressék meg Brandonékat, és ha megvannak, feltétlenül szóljanak, mielőtt kapcsolatba lépnek velük.

            A rendőrőrshöz érve már sötétedett. Thorvald nem szívesen jött be velem, nem szerette a helyi rendőri erőket, meg amúgy se érzett késztetést egy lány embertelen eszközökkel történő vallatásához. Sokat agyaltam ezen, akik küldték, nyilván számításba vehették, hogy fogságba eshet. Akkor tehát vagy kondicionálták a vallatás ellen, vagy pedig messze nincs annyi információ birtokában, mint azt szeretnénk. Drake bosszús lett az érkeztünkre, már nyoma sem volt rajta a tegnapi letargiának, de furcsa módon csak dörmögött, nem igazán akadályozta a közlekedésünket az őrsön. Ted ellenben hozta a formáját és szabályosan megörült nekünk, kérdezgetett minket, várta már, hogy mire készülünk. A cellához mentünk, a lány dacosan bámult minket összeszorított ajakkal, és karba tett kezekkel. Ahogy vártam, nem szólt egyetlen szót sem, az arcvonásai is csak az irántunk érzett megvetésről árulkodtak. Minden verbális lehetőséggel éltünk a körülményeinkhez képest. Voltunk kedvesek és megértők, aztán érzelmesek és felelősségtudók, végül agresszívvá és fenyegetővé váltunk, de semmire nem jutottunk vele. Ted egy váratlan ötlettől vezérelve ételt hozatott Mike-kal, hátha alapon. Egész nap nem evett, sérült volt és elcsigázott. Nyilván kimerült, hátha az életösztönök „nyelvén” enyhülést érhetünk el. Egykedvűen fogadta a benyújtott tálcát, majd egy cinikus mosollyal elrúgta. A műanyag edények szétgurultak, a víz összefolyt a nokedlivel. Mike távozott, Ted leverten ült, én meg arra gondoltam, hogy lehozom a kardomat, és levágom a fülét, vagy egyenként az ujjperceit, mikor egy percnyi hatásszünet után a bőrdzsekis Thorvald felállt és elindult, ki a cellafolyosóról. Vonakodva követtem, Ted a fogolynál maradt.

- Eszedbe jutott valami? – ugráltam a válla mögött, és igyekeztem nem lemaradni mögötte.

- Figyelted? Nem nézett a szemünkbe! – morogta mély tónusán.

- Jóformán ránk se! – próbáltam követni a fonalat, amelyet Thorvald már fogott.

- Mióta,… mindegy is! Egyszerűen érzem a szívdobogásukat, a fülemben zúg a vérük lüktetése, még a lélegzetük üteme is…

Összeszűkült a szemem.

- Akárcsak a prédák! Jobb, ha nem kérdezem, mire akarsz kilyukadni! –

- A megoldás, azt hiszem… - ezzel befordult az ügyeletesek kis, lakozott, fakeretes üvegbódéjába, ahová visszatért Mike. Itt csak egy kis asztalféleség volt, néhány nyomtatvány, egy URH-rádió és egy szék. Az asztalon pöttyös, csorba bögre árválkodott, benne talán elfelejtett tea sötétlett. A sarokban egy porosodó ventilátor.

Thorvald váratlanul és erőteljesen mozdult, Mike-nak megfordulni se maradt ideje. A skandináv egyik kezével a grabancát ragadta meg, a másikkal a karját tekerte hátra. Irtózatos erővel lendítette a vékony fiút a magasba és préselte a hátsó falnak. A porcok megroppantak a testében, vékony kiáltás szakadt fel belőle és kapálódzni kezdett. Thorvald újra a falnak csapta, erre eleredt az orra vére, és kissé megnyugodott, már amennyire ezt az ő helyzetében tehette.

- Csak az ő szemére vetett egy pillantást, ez a fickó pedig olyan ideges lett, hogy azt hittem elájul. A szívverése nagyon megugrott, de miután összenéztek, a lány megnyugodott. Megkaphatta a „jelet”, amire várt. Igaz, te kis rohadék?! – ordított rá Thorvald, mire egy tetemes sötét folt indult útnak Mike nadrágjának a szára mentén.

- Most vagy elmondod, amit tudni szeretnénk, vagy egy csúnya… igen csúnya „beszélgetésnek” nézel elébe. Talán, azzal kezdjük, hogy elmondom a lánynak, hogy mindenről beszámoltál…

Mike mocorgott a megtermett fiú acélos szorításában, szánalmas nyögdécselést hallatva elbőgte magát. Csak tátott szájjal bámultam, és összeállt egy fontos kép. Mike volt az, aki a megyeiekkel e-mailezett, ő kérte neten az adatokat, és az erősítést is. Nemcsak szabotálta az információáramlást, de azokat is értesítette a fejleményekről, akiknek dolgozott.

            Mike a magánzárkába került a pinceszinten, Thorvald javaslatára kicsit nyugton hagytuk, biztosak voltunk benne, hogy rövidesen kitálal. Szinte sokkos állapotban támogattuk be a kicsi, levegőtlen fémdobozba. Indítványoztam, hogy addig túrjuk szét a kocsiban a csomagokat, Thorvald szerzett egy teát, majd kisétáltunk a hűvös sötétségbe a kék Toyotához. Váratlanul ciripelt fel Thorvald telefonja, kissé meg is zavart.

- Szia Eric… Egy panzió, az merre van? Értem… - nézett rám elborult arccal a skandináv srác. – Susannah rosszul lett, és mentőt hívtak… Tudtam! Én figyelmeztettem őket, nem hallgattak rám, sürgősen cselekednünk kell!

- Thorvald! – fogtam meg a bőrdzsekije vállrészét. – Vissza kell menniük a kastélyba…

De Thorvald csak bosszúsan pillantott rám.

- Nem! Én is hallom. Mi ez a zaj? – szorította erősebben a füléhez a készüléket. – Fénycsóvák… egy helikopter?

Erre sápadtan pislogtam felnézve a termetes fiúra.

-         Kettő…? – meresztett rám hasonlóan döbbent szemeket Thorvald.